Szeptember 20-án, szombaton délben a Szentatya azokkal a hívőkkel és zarándokokkal találkozott a Szent Péter téren, akik a szentév keretében megrendezett, az igazságszolgáltatásban dolgozók jubileumára érkeztek Rómába.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
[Spanyolul és angolul] Szép jó napot kívánok mindenkinek! Jó napot kívánok, Isten hozott benneteket!
[Olaszul folytatja] Kedves testvérek!
Örömmel köszöntelek benneteket annak a szentévi ünnepnek az alkalmából, amelyet azoknak szentelünk, akik különféle módokon az igazságszolgáltatás széles területén tevékenykednek. Üdvözlöm a hatóságok jelenlévő, tisztelt képviselőit, akik számos országból érkeztek, különböző bíróságok képviseletében, és üdvözöllek mindnyájatokat, akik nap mint nap olyan szolgálatot végeztek, amely nélkülözhetetlen az emberek, közösségek és államok közötti rendezett kapcsolatokhoz. Üdvözlöm továbbá azokat a zarándokokat is, akik csatlakoztak ehhez a jubileumhoz! A szentév mindannyiunkat zarándokká tesz, akik a meg nem csaló remény jeleinek újrafelfedezésével szeretnék „újra megtalálni a szükséges bizalmat az Egyházban, a társadalomban, a személyes és a nemzetközi kapcsolatokban, a mindenkit megillető személyi méltóság előmozdításában és a teremtett világ iránti tiszteletben” (Spes non confundit. A 2025-ös év rendes jubileumát meghirdető bulla, 25).
Nem is lehetne jobb alkalom arra, hogy alaposabban elgondolkodjunk az igazságosságról és annak szerepéről, melyről tudjuk, hogy nélkülözhetetlen a társadalom rendezett fejlődéséhez, sarkalatos erényként pedig inspirálja és irányítja minden férfi és nő lelkiismeretét. Az igazságosság ugyanis az emberi együttélésben magasabb rendű szerepet hivatott betölteni, melyet nem lehet pusztán a törvény puszta alkalmazására vagy a bírák működésére redukálni, és nem szűkíthető le az eljárási szempontokra sem.
„Szereted az igazságosságot, gyűlölöd a jogtalanságot” (Zsolt 45,8) – emlékeztet bennünket a bibliai megfogalmazás, buzdítva mindnyájunkat, hogy tegyük a jót és kerüljük a rosszat. És mekkora bölcsességet tartalmaz az „add meg mindenkinek, ami jár neki” mondás is! Mindez azonban nem meríti ki a bennünk rejlő mély igazságvágyat, azt az igazságosság utáni szomjúságot, amely kulcsfontosságú a közjó építésében minden emberi társadalomban. Az igazságosságban ugyanis összekapcsolódik a személy méltósága, a személy kapcsolata a másik emberrel, valamint az együttéléssel, közös struktúrákkal és szabályokkal épülő közösség dimenziója.
melyek az egyének cselekvése során keletkezhetnek, vagy azzal a közös érzékvesztéssel szemben, amely az intézményekre és struktúrákra is kiterjedhet.
A hagyomány azt tanítja, hogy az igazságosság elsősorban erény, vagyis olyan szilárd és állandó készség, amely az értelem és a hit szerint szabályozza cselekedeteinket. [1]
Ebben a távlatban – a hívő számára – az igazságosság „készségessé tesz mindenki jogainak tiszteletben tartására, és segít az emberi kapcsolatok terén olyan összhang megteremtésében, mely előmozdítja a méltányosságot a személyek és a közjó irányában”, [3] ez pedig olyan cél, amely garanciájává válik a gyengék védelmét szolgáló rendnek, azok védelmében, akik igazságért kiáltanak, mert elnyomás áldozatai, kirekesztettek vagy mellőzöttek.
Számos evangéliumi epizód tanúskodik arról, hogy az emberi cselekvést olyan igazságosság ítéli meg, amely képes legyőzni az elnyomás rosszaságát, amint erre annak az özvegyasszonynak a kitartó kérése emlékeztet, aki arra készteti a bírót, hogy újra felfedezze az igaznak az értelmét (vö. Lk 18,1–8). De létezik egy magasabb igazságosság is, amely ugyanúgy megfizeti az utolsó órában munkába állt munkást, mint azt, aki egész nap dolgozott (vö. Mt 20,1–16); vagy amely az irgalmasságot teszi a kapcsolatok értelmezési kulcsává, és megbocsátásra indít, befogadni az elveszett, de megtalált fiút (vö. Lk 15,11–32), sőt arra is, hogy ne hétszer, hanem hetvenszer hétszer bocsássunk meg (vö. Mt 18,21–35). Ez a megbocsátás ereje, mely a szeretet parancsának sajátja, és egy olyan igazságosság alapvető elemeként jelenik meg, amely képes a természetfelettit az emberihez kapcsolni.
A rosszat ugyanis nem csupán meg kell büntetni, hanem jóvá is kell tenni, és ehhez az emberek és a közjó javát figyelembe vevő mély tekintet szükséges. Nehéz feladat, de nem lehetetlen annak, aki tudatában van, hogy másokénál nehezebb szolgálatot teljesít, és azon iparkodik, hogy feddhetetlen életvitelt folytasson. Mint tudjuk, az igazságosság akkor válik kézzelfoghatóvá, amikor mások felé fordul, amikor mindenkinek megadjuk, ami jár neki, egészen addig, hogy elérjük az egyenlőséget méltóságban és lehetőségekben az emberek között. Ugyanakkor tudatában vagyunk annak, hogy a tényleges egyenlőség nem azonos a törvény előtti formális egyenlőséggel. Ez az egyenlőség, jóllehet nélkülözhetetlen feltétele az igazságosság helyes gyakorlásának, nem szünteti meg azt a tényt, hogy
Az igazi egyenlőség ezzel szemben az, ha mindenkinek lehetősége van arra, hogy megvalósítsa saját törekvéseit, és ha a méltóságához fűződő jogait olyan közös és elfogadott értékrend garantálja, amely képes olyan szabályok és törvények alkotására inspirálni, amelyekre az intézmények működése épülhet.
Ma az igazságszolgáltatás munkatársai éppen arra kapnak ösztönzést, hogy keressék vagy újra fedezzék fel az együttélés feledésbe merült értékeit, s hogy ápolják és tartsák tiszteletben azokat. Ez hasznos és kötelező folyamat annak fényében, hogy egyre inkább terjednek olyan magatartásformák és stratégiák, amelyek megvetik az emberi életet már annak első megnyilvánulásától kezdve, tagadják a személyes léttel járó alapvető jogokat, és nem tisztelik a lelkiismeretet, amelyből az emberi szabadságjogok fakadnak. Az igazságosság éppen a társadalmi élet alapját képező értékeken keresztül nyeri el központi szerepét az emberek és közösségek együttélésében. Ahogy Szent Ágoston írta: „Az igazságosság nem igazságosság, ha nem bölcs, erős és mértékletes egyszerre.” [4] Ez megköveteli azt a képességet, hogy mindig az igazság és a bölcsesség fényében gondolkodjunk, és
Az igazságosságra való törekvés tehát azt kívánja, hogy szeressük azt, mint olyan valóságot, amelyhez csak akkor juthatunk el, ha az állandó odafigyelés, a radikális érdekmentesség és kitartó vizsgálódás összekapcsolódik. Amikor ugyanis gyakoroljuk az igazságosságot, a személyek, a nép és az állam szolgálatába állunk, teljes és folyamatos odaadással. Az igazságosság nagysága nem kisebbedik, amikor apró dolgokban gyakoroljuk, hanem mindig megmutatkozik, amikor hűséggel alkalmazzuk a jogot és tiszteletben tartjuk a személyt, bárhol is legyen a világon. [5]
„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd eltelnek vele” (Mt 5,6). Ezzel a boldogságmondással az Úr Jézus azt a lelki törekvést akarta kifejezni, amelyre nyitottnak kell lennünk, nemcsak azért, hogy elnyerjük az igazi igazságosságot, hanem főként azért, hogy mindazok keressék, akiknek különféle történelmi helyzetekben meg kell valósítaniuk. Az igazságra való „éhezés és szomjazás” annak tudatosítását jelenti, hogy megköveteli a személyes erőfeszítést a törvény lehető legemberibb módon való értelmezésére, de mindenekelőtt azt kéri, hogy egy olyan igazi „jóllakottságra” törekedjünk, amely csak egy nagyobb, a konkrét helyzeteken túlmutató igazságosságban nyerheti el beteljesedését.
Kedves barátaim, a szentév arra is hív bennünket, hogy elgondolkodjunk az igazságosság egy olyan aspektusán, amelyre gyakran nem fordítunk kellő figyelmet: nevezetesen azon számos ország és nép valóságán, amelyek „éhezik és szomjazzák az igazságot”, mert életkörülményeik annyira igazságtalanok és embertelenek, hogy elfogadhatatlanok. A jelenlegi nemzetközi helyzetre tehát a következő örökérvényű kijelentéseket kellene alkalmazni:
„Az államot lehetetlen igazságosság nélkül kormányozni. Ahol tehát nincs valódi igazságosság, ott jog sem lehetséges. Ami ugyanis jogosan történik, az mindjárt igazságosan is történik, ami pedig igazságtalanul, az egyben jogtalanul is. […] Ahol nincs igazságosság, ott nincs állam. Az igazságosság pedig az az erény, amely megadja mindenkinek, ami jár. Miféle igazságossága lehet az embernek akkor, ha elveszi Istentől magát az embert?” [6]
Szent Ágostonnak ezek a súlyos szavai ösztönözzenek mindnyájunkat arra, hogy mindig a lehető legjobban gyakoroljuk az igazságosságot a nép szolgálatában, Istenre tekintve, hogy ezáltal teljes mértékben tiszteljük az igazságosságot, a jogot és az emberi méltóságot.
Ezzel a kívánsággal szeretnék köszönetet mondani nektek, és szívből adom áldásomat mindnyájatokra, családjaitokra és munkátokra.
JEGYZETEK
[1] Vö. A Katolikus Egyház katekizmusa, 1804.
[2] Uo. 1807.
[3] Uo.
[4] Szent Ágoston: Százhatvanhetedik levél, 2, 5.
[5] Vö. Uő: A keresztény tanításról, IV, 18, 35.
[6] Uő: Az Isten városáról, XIX, 21, 1.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
