„Úgy jöttem ide, hogy itt akarom leélni az életem” Kiss András Endre a jászói premontreiek új apátja Károly Beáta2025. 09. 17., sze – 07:21
Amikor a jászói apátsághoz téved a mit sem sejtő turista, elsőként elámul az impozáns épületre pillantva, majd azt gondolhatja, ékszerdobozra lelt a falu határában. És valóban, igazi kincseket rejt a monostor – ezek egy részét most fényképek segítségével megmutatjuk. De kincsek az épület falai közt élő és tevékenykedő premontrei szerzetesek is, akiknek élén 2025. július 7-e óta újra magyar anyanyelvű apát áll. A Jászói Premontrei Apátság vezetőjével, Kiss András Endrével beszélgettünk.
Mit kell tudni a premontreiekről? Tanító rendként ismerjük?
Alapvetően pasztorális és kontemplatív, vagyis szemlélődő rend vagyunk. A tanítói feladatokat a 19. században kaptuk meg, miután II. József előbb feloszlatta a szerzetesrendeket, majd I. Ferenc lehetővé tette a működésünket, és ekkoriban került a rend irányítása alá jó néhány iskola. De a küldetésünk elsődlegesen mindig is a pasztoráció volt: a nép között élni, szolgálni. Ezt tette a rend alapítója, Szent Norbert is, a nép között járt és térített.
Feltételezem, a térítés ma is nagy kihívás és feladat.
Valóban. Tulajdonképpen missziósok vagyunk. Egyre kevesebb a gyakorló keresztény a világban.
Tehát a premontrei szerzetesi lét nem az elvonulásról szól?
A premontrei az egyik legmodernebb rend: nem zárkózott, a népért van. De természetesen adott az elvonulás lehetősége is. Önálló életet tudunk élni, mint a jezsuiták, saját magunkról gondoskodunk. Az apátság pedig arra szolgál, hogy ha megöregszik, megbetegszik, vagy éppen meg akar pihenni a szerzetes, akkor itt van erre lehetőség, fel tud töltődni.
Vannak női premontrei közösségek is?
Az eredeti norberti elgondolás az volt, hogy egy monostor kétfelé osztódjon: a nők gondoskodtak a háztartásról, a férfiak pedig a liturgiáról. Jászón is tevékenykedtek rövid ideig nővérek a visszacsatolás utáni időszakban, az 1940-es évek elején – óvónői és tanítói szolgálatot teljesítettek.
Annak idején Ön miért éppen a premontrei rendet választotta?
Kerestem, hol lehetnék otthon – közösséget kerestem. A jezsuita rend felé húzott a szívem, de akkor Bartal Károly, a későbbi jászói apát úr felhívta a figyelmem arra, hogy itt Szlovákiában van magyar rend is, a premontreiek. Utánanéztem a rendnek, és ezek után egyértelmű volt, hogy ide jövök.
(1955, Nagyszombat) a Nagyszombati Érsekség szemináriumában folytatott tanulmányokat, Pozsonyban szentelték pappá 1979-ben. Nem sokkal ezután csatlakozott a Csehszlovákiában titokban működő jászói premontrei közösséghez. Plébánosként működött egészen a rendszerváltásig, majd 1990-ben a Jászói Premontrei Apátságban jászói plébánossá és a konvent perjelévé nevezték ki, amely tisztségeket egészen 2009-ig viselte. 2009-től a debrődi premontrei rendi plébániát vezeti. 2025. július 7-én a jászói apátság új vezetőjének választották.
A rendszerváltás előtt nem lehetett egyszerű szerzetesnek lenni.
1980-ban tettem le a fogadalmat, január 21-én, Ágnes-napon. Akkor még volt hajam, tonzúrát is csak képletesen nyírt a testvér. (Nevet.) Jól emlékszem arra az érzésre, amikor megkaptam a habitust. Tíz évig még meg kellett húznunk magunkat, titokban működött a rend – bár az utolsó két évben már szabadabb volt a levegő.
Mióta él itt, Jászón?
1990 októberének első napjaiban jöttem ide, én voltam az első a monostorban. Karácsonyra megérkezett az apát úr is, később pedig jöttek a novíciusok.
Mi volt az első benyomása, amikor megérkezett?
Úgy jöttem ide, hogy itt akarom leélni az életem.
Milyen állapotban volt a monostor, amikor átvették?
Nulláról kezdtünk. Az „állam bácsi” elment, az intézet itt maradt. Addig ugyanis pszichiátriai intézet működött a monostor falai között, több mint kétszáz emberrel – embertelen körülmények között. Később az intézményt felszámolták, a betegeket elszállították Rozsnyóra és Kráľovcére, a kassai járásba, így a monostor üresen maradt.
Milyen feladatokat látott el az apátságban az évek során?
Bartal Károly Tamás apát úr idején perjelként, vagyis a szerzetesrend vezetőjeként segítettem a munkáját, majd 2009-től – az utódja kinevezésekor – visszavonultam a vezetői feladatoktól, és a közeli Debrődön lettem plébános. Ezt a tisztséget kinevezésem után is megtartottam.
Apátként újra több időt fog Jászón tölteni. Különös érzés belépni egy ilyen impozáns épületbe.
Monumentális épület tükörszimmetriás szerkezettel, tehát a Keresztelő Szent János-templom adja a tengelyt, tőle jobbra és balra két teljesen szimmetrikus épületegyüttes található. A ma is látható monostor építésének nagy része Mária Terézia korához kötődik. Az akkori apát, Sauberer András jóban volt az uralkodóval. Az apát meghívására érkezett a korabeli neves festő, Johann Lucas Kracker Jászóra. A templom freskóinak, oltárképeinek többsége az ő munkája. Néhány alkotásban – például a Szent András-oltárképen – Sauberert és magát is megfestette. De ott van az egyik képen a festő lánya, aki itt élt vele az idő tájt. Kracker nyáron az apátságban dolgozott, télen járta a környéket – sok templomban ott van a keze nyoma.
Hogyan tudta az apátság átvészelni a huszadik századi történelem viharait?
Olyan vezetők álltak az apátság élén, akik sokat tettek a rend és a monostor megmaradásáért. Voltak olyan apátok, mint Takács Menyhért, aki Budapesten a premontrei rendnek tanárképző iskolát alapított, Kassán a főgimnáziumnak iskolát építtetett, vagy Gerinczy Pál apát, akinek köszönhetően a II. világháború idején megmenekült az épület. Rómában tanult, voltak kapcsolatai, és elérte, hogy ne robbantsák fel a monostort – pedig stratégiai épületnek számított.
Az első világháború utáni határrendezést követően jászó az akkori Csehszlovákiában találta magát.
És azóta is itt ragadtunk, az egyetlen magyar premontrei apátság Szlovákiában – még a leleszi kolostor tartozik hozzánk, de jelenleg üresen áll. A jászói apátság szellemisége azonban tovább él Gödöllőn. Az 1920-as években ugyanis Takács Menyhért apát az utódállamokban nemkívánatos premontrei szerzeteseket oda menekítette, és megalapították a Szent Norbert Gimnáziumot. Ma már apátság működik ott, amely továbbra is ezer szállal kötődik Jászóhoz.
A jászói könyvtár – csakúgy, mint az épület – monumentális.
Körülbelül 75 ezer kötetet tartalmaz a könyvtár, valóban különleges gyűjtemény, bár sajnos nem teljes. Voltak ugyanis idők, amikor vasvillával dobálták ki a könyveket, sokat elégettek közülük. Most res-tauráljuk és katalogizáljuk a gyűjteményt. Van köztük például 1664-ből való aszketikai kézikönyv. Volt kőzet- és érmegyűjtemény is, de sajnos lába kelt.
A monostor ma már turisztikai látványosságként is működik, a laikusok is betérhetnek.
A monostor egy része látogatható, hiszen annyi értékünk van, hogy nem rejthetjük el. Tulajdonképpen ez lehetne az egyetlen hely Szlovákiában, ahol egyszerre van múzeum és élő szerzetesi közösség. De ehhez még sok felújítás, és nem kevés anyagi háttér kell.
Milyen az élet a monostorban? Szigorú a napirend?
Ahogy vesszük. Valakinek talán annak tűnhet a reggel hat órai kelés. (Nevet.) A breviárium reggeli imáját időnként összekapcsoljuk a misével, majd reggelizünk. Fél tizenkettőkor van a következő közös imádság, de aki plébánosi teendőket is ellát, az napközben ott teljesít szolgálatot, mint például én a közeli Debrődön. Leggyakrabban közösen ebédelünk, hiszen az étel is jobban ízlik, ha többen vagyunk, és közben beszélgetünk, nem rohanunk. Délután pihenőidőt biztosítunk az idősebb rendtársak számára, az öt órai vesperás, vagyis esti ima pedig kötelező a bent tartózkodók számára.
A rend tehát nem feledkezik meg az idős rendtársakról sem.
Kötelességünk az idősekről gondoskodni egészen a legvégsőkig. Szükség esetén egészségügyi személyzetet biztosítunk, nem szabad, hogy bármi hiányozzon a gyógyuláshoz vagy az élet fenntartásához. Aki belépett ide, az lemondott a világról, de a mi feladatunk gondoskodni róla.
Az internet és annak kihívásai megjelennek a monostor falain belül is?
Amennyiben szükséges, használjuk az internet adta lehetőségeket, de én például nem vagyok fenn közösségi oldalakon. Minek? Személyesen nagyon szívesen elbeszélgetek az emberekkel, de a virtuális térben való kommunikációnak nem látom értelmét.
Miből tartja fenn magát ma az apátság?
Van mintegy 6 ezer hektár erdőnk, 5 ezer hektár szántónk, rétünk. Gazdálkodunk, abból élünk.
Tehát menedzseri feladatokkal is jár az apáti kinevezés?
Ez persze komoly menedzseri feladat is, de a jövedelem lehetővé teszi, hogy függetlenek legyünk, és ne szoruljunk másra. De elsősorban felelősséggel jár az apátság vezetése. A testvérek bizalma hajt: hogy előbbre vihessem a közösséget. Tervek vannak: szeretnénk közelebb hozni az embereket a monostorhoz, egy kulturális központ létrehozása is felmerült, valamint a leleszi monostor falait is újra meg szeretnénk tölteni élettel. De a legfontosabb kérdés ma – minden ezen áll vagy bukik: lesznek-e új tagok, fiatal magyar szerzetesek.
Mit érez, mire gondol, ha visszatekint az itt töltött évekre, évtizedekre?
Amit emberileg lehetett, megtettünk. Botlottunk is, persze, de mindig előre haladtunk. Az itt töltött időt nem cserélném el semmivel.
Kapcsolódó cikkünk
Fotós kollégámmal, Somogyi Tiborral még augusztus elején látogattunk el Pelsőcre, hogy személyesen találkozzunk Matis István denevérkutatóval. Azt az ígéretet kaptuk, hogy élőhelyükön láthatjuk meg azokat az állatokat, amelyek sokakban félelmet keltenek. Akkor még nem tudtuk, hogy meg kell dolgozni a látványért. De az élmény valóban különleges volt.
Gyerekként gyakran láttam repkedő denevéreket a szürkületben. Akkoriban, ha nem is féltem, legalábbis tartottam a cikázva szálló, furcsa lényektől. Valószínűleg annak a mondásnak a hatására alakult ki bennem az ellenszenv, miszerint belegabalyodnak az ember hajába – én pedig féltettem a hosszú hajamat. Egy fél életet kellett leélnem ahhoz, hogy megtudjam, ez is csupán mese. Vagy ahogy mostanság mondják: városi legenda.
Miért félünk a denevérektől?
Vannak, akik ennél jóval nagyobb ellenszenvet, sőt, pánikszerű félelmet éreznek ezek iránt a szárnyas emlősök iránt. Ez pedig nem csupán egyetlen mendemondában gyökerezik. „Korábban – évszázadokkal ezelőtt – az emberek nagyon keveset tudtak a denevérekről”, meséli Matis István. „És mivel a denevérek éjszakai állatok, ez már magában félelmet keltett a többségben. Valamint az is, hogy a barlangokból látták kiröppenni őket, a barlangokat pedig a pokol kapujának tartották – és ez nem vetett túl jó fényt a denevérekre. Pokoli teremtményeknek tartották, és mindenféle kitalált dolgokkal és tulajdonságokkal ruházták fel őket, mint például azzal, hogy vért szívnak, és repülés közben belegabalyodhatnak az ember hajába.” De akár egy – a denevéreket kegyetlen Drakulaként láttató – horrorfilm is tetézheti az ellenszenvet, pedig a földön élő több mint 1000 denevérfaj közül csupán három táplálkozik vérrel, és ezek Dél-Amerikában élnek. „A Szlovákiában élő 28 denevérfaj közül mind rovarevő” – teszi hozzá mosolyogva a denevérkutató.
Ki lakik a toronyban?
Hogy miért éppen a pelsőci református templom kertjében találkoztunk Istvánnal, annak egyszerű oka van. A torony belső tere ideális nyári lak a denevérek számára. Ottjártunkkor csupán 100-150 példány pihent bent, de néhány héttel korábban, a fiatal egyedek kirepülése előtt akár 3-400 denevérnek is otthont adott a torony. Sőt, más szárnyasok nyomait is látjuk: néhány sarlósfecskefészek hever elhagyatottan a torony padlózatán. Őket már csak jövőre pillanthatjuk meg újra, hiszen Afrika felé repülnek ilyentájt.
Kiváltságos dolog ebben a napszakban szemlélni a szárnyas emlősöket, mert ügyes rejtőzködők. Templomtornyokat, régi vagy elhagyatott épületek padlás- vagy tetőtereit használják nyári búvóhelynek. Nem kevés lépcsőfokot és egy szűk feljáratot kell legyőznünk ahhoz, hogy közel kerülhessünk hozzájuk – egészen a harangok feletti rész az, ahová igyekszünk. Az utolsó szakaszban István már a toronybelső padlózata fölött, nyolc méter magasban, a gerendákon egyensúlyozik, de láthatóan otthonosan mozog a magasságokban – hegymászóként nem okoz gondot számára a denevérek magaslati megfigyelése. Fotós kollégámnak már nehezebb dolga van a magára aggatott objektívekkel, de sikerrel veszi az akadályokat. Én a létra tetején kapaszkodom, a gerendákra már nem merészkedem fel – enyhe tériszonnyal már így is nagy a kihívás. Szerencsére innen is jól látom, hogyan csüngnek a kis szárnyasok a deszkák szálaiba kapaszkodva. Számukra ez nem megerőltető, avat be a denevérek anatómiájába István, hiszen inaik és ízületeik tökéletesen alkalmazkodtak ehhez a életmódhoz, tehát minden erőfeszítés nélkül lógnak fejjel lefelé órákon át. Néhányat felzavart a látogatásunk, ott repkednek körülöttünk – de én már nem a hajamat, hanem őket féltem.
A denevérek legfőbb ellensége: az ember
A denevéreknek is vannak természetes ellenségeik. Ilyenek lehetnek például a nyestek vagy a baglyok, ritkábban a kígyók. István egy korábbi esetről mesél, amely az Aggteleki Nemzeti Parkban történt meg. „A denevérek mellé betelepült egy gyöngybagoly, amely két hónapon belül kiette az egész kolóniát – s itt nem néhány száz, de kétezer denevérről beszélünk. A gyöngybagoly is szigorúan védett, meg a denevér is. Akkor tehát mi a fontosabb: egy bagoly élete vagy kétezer denevéré?” teszi fel a költői kérdést a kutató. „A természetben az ilyen esetek gyakoriak, csak ritkán tudunk róluk. De az ember sajnos szeret beleavatkozni a természet dolgába.”
Viszont az ilyen esetek sem írják felül azt a tényt, miszerint az ember és az emberi tevékenységek veszélyeztetik leginkább a denevérek fennmaradását. Pedig ezek a szárnyas emlősök fontos részei az ökoszisztémának: egy példány egyetlen éjszaka alatt néhány ezer puhatestű rovart – főként szúnyogot – képes elfogyasztani. Mondhatnánk, hogy hasznos állatok, de István másként fogalmaz: a természetben nincs haszontalan élőlény, mindegyiknek megvan a maga haszna.
S hogy miért az ember a legnagyobb veszélyeztető tényező? Mivel ártunk leginkább a denevéreknek? „Sok mindennel”, mondja a természetvédő. „A legnagyobb veszteségek akkor következnek be, amikor az élőhelyeiket veszélyeztetjük. Egy ilyen épületben, mint ahol most is vagyunk, gyakran, amikor felfedezik a denevérek jelenlétét, lezárják a röpnyílásokat, és a denevérek nem tudnak kirepülni. Ilyenkor bent pusztulhat 5-600 állat is.” De sokkal ártatlanabbnak tűnő dolgok is problémát jelentenek a denevérek számára. Például a templomok, templomtornyok esti-éjszakai megvilágítása – ami számunkra vizuális élmény, az a denevérekre negatívan hat. „A denevér ugyanis figyel a kinti fényviszonyokra. Rendszerint akkor repül ki a búvóhelyéről, amikor lemegy a nap, mert ilyenkor rajzik a legtöbb rovar. Viszont a mesterséges napfény megzavarja, nem repül ki időben. A díszvilágítást pedig általában este 10-kor lekapcsolják, és ha a denevér csak ilyenkor indul vadászatra, hoppon marad, mert a rovarok nagy része már elült. Egy felmérés rámutatott arra, hogy a megvilágított épületek szárnyas lakói 30 százalékkal rosszabb kondícióban voltak, mint a nem megvilágítottaké. Az utódnevelés szempontjából sem elhanyagolható ez a szám, hiszen a nőstény sem tud ilyenkor elegendő tejet termelni”, mutat rá a lehetséges következményekre István.
Városi denevérek – van ilyen?
A toronytúra végeztével, a sikeres landolás után leporoljuk magunkról a ránk ragadt denevérürüléket (amiről kevesen tudják, milyen értékes trágya), és újabb élőhelyet veszünk célpontba. Rozsnyóra indulunk, hiszen az ottani lakótelepek – Matis István hathatós ténykedésének is köszönhetően – szintén értékes denevérlelőhelyek. A denevérek az évek során alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, és a tömbházak szellőzőnyílásaiba költöztek be. De az utóbbi évtizedekben megindult masszív szigetelési munkálatoknak köszönhetően ezek a rések fokozatosan eltűntek. A Rozsnyó környéki természetvédők azonban nem tétlenkedtek, hanem elérték, hogy a tatarozást végző cégek odafigyeljenek a környéken élő denevérek és sarlósfecskék lakhatására is. Mesterséges denevér- és fecskeodúk kaptak helyet a magas épületek tűzfalain, s ezeknek hála, nem hiányoznak ezek az apró, de fontos élőlények a város sűrűn lakott részéről sem.
Denevérvédelem – szakember nélkül?
Pelsőc és Rozsnyó környékén, a Szlovák-karszt területén 1350 barlang található, amely kiváló telelőhely a denevérek számára, ráadásul rengeteg a régi, történelmi épület, műemlék, amely a nyári időszakban kiváló búvóhelyeként szolgál számukra. Ez itt a denevérkánaán – legalábbis az adottságok megvannak hozzá. És valóban, országos viszonylatban kimagaslóan nagy a karsztvidéken a denevérpopuláció, és vannak olyan fajok, amelyek országos tekintetben csak ezen a vidéken fordulnak elő – mint a hosszúszárnyú denevér, amelyik európai viszonylatban is veszélyeztetett fajnak számít. Matis István néhány hónappal ezelőttig a Szlovák Karszt Nemzeti Park zoológusaként is sokat tett a denevérek élőhelyeinek felkutatásáért és mentéséért. A nemzeti park tavaly kinevezett új vezetője azonban úgy gondolta, denevérkutatóra nincs szükség abban a térségben, amely az ország legkiválóbb élőhelyének számít. Azóta is aggódva gondolok azokra a kis szárnyasokra fent a toronyban: ki fog rátok vigyázni?
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
