Hétköznapi tárgyak és versek, melyek többet árulnak el rólunk, mint gondolnánk Havran Kati2025. 09. 12., p – 16:05
Tóth Krisztina Szeleknek fordít című kötetének versei az érzések árnyalataira és azok bonyolultságára mutatnak rá, miközben maguk is bonyolult szövetet képeznek.
A Szeleknek fordít a hagyományosan a nyár elején tartott Ünnepi Könyvhétre jelent meg, a nyár véget értével pedig immár biztosan állíthatom, hogy ez az a kötet, amely az elmúlt hónapokban a legtöbbször tért vissza a kezembe. Leginkább azokon az estéken, amikor sikerült magamban lehalkítani a nyári este zsibongását, odamenni a könyvespolchoz, miközben igyekeztem visszaszorítani az észérveket, megfékezni a tudatos, túlságosan átgondolt választást, helyette az intuícióra hagyatkozni: legtöbbször ez a kötet került a kezembe. Tóth Krisztina verseskötete vissza-visszatérő személyes utazás lehetőségét nyújtotta számomra, ennyi idő elteltével pedig a feladatot: megfejteni, mivel hat (rám) ilyen erősen.
A versekből áradó nyugalom már önmagában sokat árul el a szerzőről. Higgadtnak maradni ma, amikor a magyar társadalom ennyire rossz mentális állapotban van, korántsem magától értetődő ugyanis. Az, hogy egy szerző képes megőrizni a lelki egyensúlyát és úgy írni verset, hogy az elmérgesedett közbeszéd felhangjai ne szivárogjanak át a munkájába, komoly belső tartást feltételez.
Ez a szerzői magatartás eközben nem eszképizmus, de az is fontos tény, hogy Tóth Krisztinának úgy egyébként lenne miért panaszkodnia, hiszen pár évvel ezelőtt, amikor egy interjúban megjegyezte, szerinte Az arany ember női karakterei meghaladottak, így kivenné a kötetet a kötelező olvasmányok listájáról, kapott hideget-meleget az internet irodalmi szempontból bizonyára igencsak tájékozott népétől. Egy ilyen meghurcolás pont elég lenne ahhoz, hogy otthagyja lenyomatát egy szerző hangnemén. Tóth Krisztina hangnemét azonban nem a keserűség uralja, hanem a belső erőről tanúskodó nyugalom.
A kötet az elmúlt öt év terméséből válogat. Tóth Krisztináról tudjuk, nem érzi szükségesnek, hogy egy kötetbe mindent beletegyen, amit az adott időszakban megírt – ő inkább válogat, a szerkesztés elve vezérli. Az egyes költeményeket láthatatlan szálak fűzik össze, úgy fordulunk egyik versről a másik felé, hogy nem kell sebességet váltanunk.
A soron következő vers hasonlóan rezdül, mint az azt megelőző, az pedig szintén az azt megelőzőre építkezik.
Ez Tóth Krisztina tizedik verseskötete. Az, hogy ő az egyik legjelentősebb kortárs magyar szerző, leginkább a nemzetközi elismertsége mutatja. Nemrégen jelentek meg válogatott versei angolul (The Secret Life címmel George Szirtes fordításában), A majom szeme című regényét pedig már az angol és az olasz olvasók is kézbe vehetik.
A Szeleknek fordít versei összekapaszkodnak. Organikus egységérzetet, egyfajta hullámzó szövetet képeznek, mégpedig úgy, hogy változatos kiindulópontokat vesznek alapul: hol a hegytetőn, hol egy levendulaföldön, hol pedig egy strandon vagyunk, megfigyeljük, ahogy a költő tárgyakkal bíbelődik, vagy épp az emlékek mentén teszünk utazásokat a múltba. Amiben az egyes költemények íve azonban hasonló: valamiféle komplex érzetet, érzelmet sejtetnek.
Fordítsuk meg ezt az állítást. Ha ez az érzet leírható lenne egyetlen fogalommal, a vers közhelynek számítana.
Tóth Krisztina versei ennek homlokegyenest az ellenkezőjét nyújtják: az árnyalatok fontosságáról mesélnek, rádöbbentenek saját érzelmeink komplexitására – azt mondják el, ami szavakkal kifejezhetetlen.
Vissza-visszatérő toposzként tűnik fel a kötetben a költői lét és maga a vers. „Szerintem itt ez most nem az a vers, / amit a hóba kezdtem írni bottal, / csúszós és meredek volt a hegyoldal, / de ott fent, még a napsütésben / volt az a sor, ami neked is tetszett” – így indul a Hegytető című vers, míg máshol maga a versírás szolgál a költői játék forrásául: „Hogyha te írod ezt a verset, jól figyelj: / ez a vers létezik már. Az otthonodban / megtaláltuk a polcon egy kötetben. / Talán csak elfelejtetted, hogy ott van.” Mindeközben a kötet egy részét olyan költemények alkotják, melyeket a szerző kortársainak ajánl (Parti Nagy Lajos, Nádasdy Ádám), vagy azok emlékének szentel (Kántor Péter).
Ami a kötet versszövetének lüktetését adja, az pedig nem más, mint a gondosan ápolt verssorok ritmusa.
A klasszikus versformák, illetve az azokkal való játék egy zenei ívet is ad a kötetnek. A költő egy teljes ciklust szentel haikuknak – egy haikuból származik a címadó sor is: „Éjjeli nyárfa. / Álmaim jeltolmácsa, / szeleknek fordít.” Érdekesség, hogy míg számos kortárs költő, bár a haikut veszi alapul, de kilép a forma kötöttségéből, Tóth Krisztina számára pont a szótagok számának törvényszerűsége nyújt teret a játékossághoz.
A Szeleknek fordít elengedhetetlen, fontos kötet. Olyan, mint azok a hétköznapi tárgyak, amelyekhez a költő a kötet legelső, Mi legyen című versében ragaszkodik. „Mi legyen kérdezem ezzel a sok CD-vel itt sorakoznak dobozban / ezek szóltak amikor szeretkeztünk főztünk utaztunk mi legyen / üres tokok borítók összekarcolt korongok címek hol van / az a sokévnyi dallam ki játssza újra egyszer le nekem” – teszi fel a kérdést a szerző, majd további tárgyak után néz: tollakat mustrál, melyekből kifogyott a tinta, oszlopban álló szótárakat, régi kulcsokat és fényképeket. A tárgyakba való kapaszkodás nem puszta hóbort, sokkal több annál – úgy sejtjük, a személyiség egy olyan jellemzője, amely képes hátat fordítani a mainstream fogyasztói társadalomnak. Nem érzéketlen a társadalom betegségei iránt, de nem is kísérli meg őket orvosolni: annál mélyebbre megy, a minket irányító beidegződéseket, emberi indítékokat kutatja. Tóth Krisztinát a lényeg érdekli.
Tóth Krisztina: Szeleknek fordít. Magvető Kiadó, 2025.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
