XIV. Leó pápa szeptember 7-én avatta szentté Rómában, a Szent Péter téren Carlo Acutist és Pier Giorgio Frassatit. Alábbiakban Pier Giorgio Frassati, a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumának honlapján közzétett hivatalos életrajzát tesszük magyar nyelven közzé.
„Jézus minden reggel meglátogat engem az áldozásban, én pedig ezt a magam nyomorult módján a szegények látogatásával viszonzom.”
Pier Giorgio Frassati 1901. április 6-án, nagyszombaton született Torinóban, Alfredónak, az 1895-ben indult La Stampa napilap alapítójának és Adelaide Ametisnek a gyermekeként.
Édesanyja erős jellemével és művészi természetével tűnt ki. Egy évvel később a Frassati házaspár egy húggal, Lucianával ajándékozta meg Pier Giorgiót; Luciana pedig elválaszthatatlan játszó- és tanulótársa lett. A Frassati család a helyi felső középosztályhoz tartozott, kulturálisan liberális beállítottságú volt, az apa agnosztikus, az anya formálisan hívő:
Tanulmányait a „Massimo d’Azeglio” állami iskolában, majd a jezsuita „Szociális Intézetben” végezte. Az ignáci lelkiséggel való kapcsolata és kapott képzése arra indította a fiatal Pier Giorgiót, hogy mindennap áldozzon, később pedig, hogy csatlakozzon a Szent Vince Konferenciához. Bár középosztálybeli családból származott, fiatalemberként úgy döntött, hogy a rászorulókhoz lesz közel: a szegények „hordárja” lett, húzta a kilakoltatottak holmijával megrakott szekereket Torino utcáin. A Szent Vince Konferencia tagjaként a legszegényebb családokat látogatta, akiknek vigaszt és kézzelfogható segítséget nyújtott. Mély hitét a mindennapi áldozás, az imádság, a gyakori gyónás táplálta. Lelkesen szerette Isten igéjét: abban a korban csak a papok és a szerzetesek olvasták a Szentírást, ő azonban beszerezte magának, hogy személyesen olvashassa a szent szövegeket.
egyedül is és a Szent Vince Konferencia szervezett formájában is, Torinó utcáin, a szegénynegyedekben, Cottolengóban.
1918-ban beiratkozott a gépészmérnöki szakra (bányászati szakirányon), hogy a bányászok, a legegyszerűbb és legkevésbé képzett munkások között szentelhesse magát Krisztusnak. 1919-ben csatlakozott az Olasz Katolikus Egyetemi Szövetséghez (FUCI). Belépett a Katolikus Akcióba, a Milites Mariae körhöz tartozott, és a magáévá tette a PAS [Preghiera, Azione, Sacrificio] jelszavát: „Imádság, cselekvés, áldozat”.
A háború utáni korszak erős feszültségei közepette szociális apostolkodással foglalkozott, melynek keretében a gyárakban is jelen volt. Meggyőződve a szociális reformok szükségességéről 1920-ban csatlakozott az Olasz Néppárthoz, melyet hasznos eszköznek tekintett egy igazságosabb társadalom megvalósításához. Ugyanebben az időszakban apját németországi nagykövetté nevezték ki. Berlinben Pier Giorgio felkereste a legszegényebb negyedeket, és kapcsolatba került a fiatal német katolikus diákok és munkások köreivel. 1921 szeptemberében Rómában a katolikus ifjúság egyik nagyszabású tüntetésén, mivel védelmébe vette körének zászlaját a királyi gárda támadásától, letartóztatták. Sienai Szent Katalin írásai és Savonarola tüzes beszédei arra késztették, hogy
és kijelentette, hogy „végrendeletemet – a rózsafüzérre mutatva – mindig a zsebemben hordom”. Számos egyházi egyesületnek volt tagja, melyeket buzgó keresztény életének sokféle vonásával gazdagított.
Napjai így oszlottak meg az imádság, a rászorulók segítése, a tanulás és a barátok között. Halála után a szülei Giorgio barátaitól és az általa segített emberektől tudták meg, hogy milyen életmódot folytatott ez a fiatalember, aki mindig gyalogosan szaladt Torino utcáin, mert a villamosra szánt pénzt jótékonykodásra szánta: gyógyszert vett a betegeknek, sőt még a ruháit is odaadta olyanoknak, akiknek nem volt.
A fiatal Pier Giorgio arra is gondolt, hogy pap legyen, mégis inkább úgy döntött, hogy az életszentségre szóló meghívást a világi életben éli meg, mert ez az életforma lehetővé tette számára, hogy a szociális tevékenységen keresztül személyesen, közelről osztozzon a munkások és a szegények sorsában.
Politikai téren, bár tagja volt Don Sturzo Néppártjának, bírálta annak bizonyos politikai álláspontját, melyek a születőben lévő fasiszta párt támogatására hajlottak.
Szenvedélyesen szerette a hegyeket és a sportot, csatlakozott a Club Alpino Italianóhoz és a Giovane Montagna egyesülethez. Gyakran szervezett kirándulásokat barátaival (Società dei Tipi Loschi, ’Gyanús Alakok Társasága’), melyek alkalmat adtak az apostolkodásra. Színházba, operába járt, múzeumokat látogatott, szerette a festészetet és a zenét, Dantétól hosszabb szövegeket is kívülről tudott. Mindemellett mindig odafigyelt mások szükségleteire, különösen a szegényekére és a betegekére, akiknek – időt, energiát nem kímélve – egész életét áldozta.
Az első tünetek – migrén, étvágytalanság és láz – június 30-án jelentkeztek. Torinóban halt meg 1925. július 4-én, szombaton. Két nappal később a temetésén összegyűlt hatalmas tömeg kezdte el családja és a világ előtt feltárni keresztény tanúságtételének nagyságát. Így indult el az életszentségnek ebből a nagy híréből az az út, amely a boldoggá avatásához vezetett: Szent II. János Pál pápa avatta boldoggá a hívőkkel zsúfolásig megtelt Szent Péter téren.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Causesanti.va
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
