Életének 86., papságának 62. évében, április 7-én Katona István protonotárius, tiszteletbeli kanonok, nyugalmazott plébános megtért Teremtőjéhez – tudatta az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye. Katona István az Emmausz Közösség alapítója és a hazai katolikus karizmatikus megújulás meghatározó alakja volt. Kovács Zoltán, a budapesti Szent István-bazilika helyettes plébánosa búcsúzik az elhunyttól.
Tízéves fiúcskaként, a hittől még távol járva léptem be először a pesti ferences templom folyosójára, hogy anyai noszogatásnak eleget téve végre megkeresztelkedjem, és az ehhez szükséges hitoktatást „kipipáljam”. Egy pap jött szembe velem. Az első kérdése a bizonyára tamáskodó tekintetem láttán ez volt: „Te Tamás vagy?” Tisztáztuk, hogy nem, de a hit világa ismeretlen számomra. És beterelt életem első hittanórájára. Semmit nem értettem még a témából, de már ekkor felmértem: ez a reverendás mélyen hisz abban, amit mond! Sőt, meggyőződéssel beszél, mint akinek ez az élete! Majd megtudtam: Katona Istvánnak hívják a „bácsit” – aki negyvenkilenc éves volt akkor.
Kisvártatva titokban fellobbant bennem a hit. Ő hamar észrevette ezt, és keresztelésre bocsátott. Itt éreztem meg, hogy atya: az Életet kaptam a kezéből. Elsőáldozás után bátortalanul gyürkőztem a szavaimmal: hogyan kérjem meg, hogy szeretnék ministrálni. Megelőzött. Szelíden hozzám lépett, és ő hívott meg a ministránsként való oltárszolgálatra.
Évekig nem is tudtam arról, hogy a karizmatikus lelkiség „apostola”. Azt láttam, hogy egy szerfölött lelkes és elkötelezett közösséggel is foglalkozik, de sokáig csak úgy ismertem őt, mint egy papot, aki misézik, gyóntat, hitoktat. Akinek az igehirdetés és a szentségek a legfontosabbak. Aki nem szervezkedik és nyüzsög, hanem Istennel és a hívek hitéletével foglalkozik egész nap. Aki Isten szerelmese. Aki nem karriert épít – nyugdíjazásáig káplán volt –, hanem üdvösséget. Aki odaadóan szolgál, és figyel ránk, jó pásztorként nevükön szólítva juhocskáit.
Monoton hangon beszélt, mindenki számára érthető szavakkal. Rengetegen hallgattuk, kiváltképp elsőszombati miséin, a zsúfolásig telt templomban. A Szűzanyát nem harsány tisztelettel, hanem gyengéd szeretettel szólította meg. Gyóntatószéke előtt hosszú sorokba rendeződve várakoztunk, és a megtisztult szív boldogságával jöttünk ki. Legtöbbször röviden válaszolt, mindig megfontoltan. Nemcsak a hitelesség sütött át egyszerű szavain, hanem néha úgy tűnt, mintha a lélekbe látna. És ez nem volt nyomasztó, inkább felemelő és felszabadító.
Ezen fordult meg minden, az isteni Lélek csontvelőig hatoló jelenlétén. Mert hallottunk már korábban is Istenről, Úr Krisztusról, mennyei Atyáról, Jézuskáról…, de akár mi is válaszolhattuk volna a megtérésünk hajnalán azt, amit az efezusiak Pál apostolnak: „Nem is hallottuk, hogy van Szentlélek” (ApCsel 19,2). Ez a tudatlanság sem tartott sokáig István atya mellett! Szolgálata nyomán a szívek csendben izzani kezdtek, akárcsak az emmauszi tanítványoké, majd az elmék is világosodni. Nem szuggerálta a népet, hanem engedte, hogy életét és szolgálatát egészen átitassa Isten Lelke. Nem is véletlen: mindig szeretett hosszan imádkozni az Oltáriszentség előtt, engedve, hogy az Ige szólaljon meg a szívében, és megszentelve őt, mások megszentelőjévé tegye. Köszönet az általa vezetett nyári lelkigyakorlatokért is, melyeken a Lélek tüzében összegyűlt nagy családként vehettünk részt.
Tizennégy évesen, egy szentáldozás után, amikor István atya békésen purifikált az oltárnál, mélyen és jólesően belém hasított: ez az ember a „semmiből” segített engem Krisztushoz! Istenem, milyen jó lenne, ha én is ezt tehetném másokkal! A papi hivatás bontakozó jeleit szerető figyelemmel és józansággal kísérte. Soha egy szóval sem szorgalmazta, hogy pap legyek. Teljes szabadságot hagyott – amiért hálás vagyok! –, engedte, hogy a Lélek tüze érlelje ezt is. Bár sohasem mondta, mégis biztos vagyok benne: imáival nagyon is kísért.
„A pap a mennyország embere” – mondta első szentmisém homíliájában. A szentelés és a primícia izgalmai közepette valamiért ez a gondolat maradt meg bennem a legmélyebben. Furcsa volt huszonöt évesen, hogy atyának kezdtek szólítani, és ezzel hamar jött a felismerés: egy atyának is mennyire kell az atya! A kezdőlépések, az első lendület sokszor még játékosan és meggondolatlanul csapkodó lángjai, a tapasztalat híján bukdácsoló ifjú papi élet és szolgálat nehézségei István atyával átbeszélve, és kezei által Urunk szívébe helyezve mindig szépen elrendeződtek. Akárcsak egy embertelenül súlyos krízis éjsötétje, melyet önzetlen készséggel végigvergődött velem, szelíden mellettem állva és bátorítva: „Az Úr ezt is elrendezi, bízzál benne!” Kicsit szégyenkeztem ilyenkor, tudván: ő milyen mély megaláztatásokat viselt fiatal pap korában Krisztusért és a hitéért. A szenvedés kohója edzette e kiváló vezetőt.
Nyugdíjas éveit a Gondviselés hosszúra nyújtotta. A számunkra oly kedves Emmausz-ház, ahol élt, mindig az otthon melegét idézte. Bölcs és érző atyai szívvel várt, melytől rettegni nem kellett, még ha súlyosabb terheket vitt is valaki letenni a gyónásban. Éreztük: itt a szívek, sőt az emberi életek gyógyulnak! Tudtuk: a ház központja a kápolna, atyánk kapcsolata Jézussal pedig bensőséges. Ezért vagyunk jó kezekben. Azt is jó volt látni, milyen sok ember lelki atyja, és mennyi kegyelmet kap, hogy vezessen mindenkit. A hálálkodást mindig felfelé hárította: „Dicsőség az Úrnak!”
Katona István gyémántmiséje a budapesti Alkantarai Szent Péter-templomban
Gyémántmiséjén mintha új erőre kapott volna, ott helyben alig látszottak rajta egészségének egyre mélyülő törésvonalai. Kimondhatatlan ajándék volt, hogy az utolsó karácsonyi és húsvéti ünnepeket magas kora és bajai dacára szépen végigszolgálhatta.
Ahogy élt és munkálkodott, úgy távozott húsvétnyolcad harmadik hajnalán: csendben. Tudtuk: már várta, hogy Jézussal lehessen. Az öröklét „új világa” a halál után számára is most ragyogott fel.
Némiképp elárvultnak érezzük magunkat, mint az emmauszi tanítványok, mégis izzik a szívünk, amikor a Lélek felidézi bennünk is István atya szelíd hangját és az általa hirdetett, számára is oly fontos igéket. Utunk így lesz könnyebb, mert érezzük: a feltámadt Úr csendben mellénk is ideszegődött. És István atyánk, a „mennyország embere”, épp őhozzá tért haza.
* * *
Katona István 1940. szeptember 8-án született Sáregresen. Teológiai tanulmányait követően 1964. június 21-én szentelték pappá Esztergomban. Papi szolgálatát káplánként kezdte meg Nagyorosziban (1965–1967), majd Budapest-Felsővízivárosban, a Szent Anna-plébánián (1967–1975) folytatta.
Fiatal papként a Regnum Marianum közösség kötelékében végzett ifjúsági munkája miatt az államhatalom célkeresztjébe került: 1970. szeptember 8-án illegális tevékenység vádjával letartóztatták, és két év börtönbüntetésre ítélték. 1972-es szabadulása után folytatta budapesti szolgálatát, a Batthyány téri közösség mellett a Szent Rita-plébánián (1975–1977) működött.
Életútjának meghatározó szakasza 1977-ben kezdődött a pesti ferenceseknél (Alkantarai Szent Péter-templomigazgatóság), ahol közel negyedszázadon át, 2001-es nyugállományba vonulásáig szolgált káplánként és gyóntatóként. Ebben az időszakban vált a hazai katolikus karizmatikus megújulás meghatározó alakjává közösségszervező munkája, Szentlélek-szemináriumai és lelkiségi kiadványai révén. Nyugállományban 2001-től a budapesti Emmausz Közösségi Házban végzett lelkipásztori tevékenységet. Kimagasló egyházi szolgálatának elismeréseként 2012. február 25-én az Esztergomi Főszékesegyházi Káptalan tiszteletbeli kanonokjává nevezték ki.
Fotó: Merényi Zita (archív)
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 19-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
