Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök augusztus 30-án áldozópappá szentelte Kajtor Domonkos jezsuita szerzetest a budapesti Jézus Szíve jezsuita templomban. A fiatal jezsuita az esemény előtt hivatásról, félelmekről, imádságról, közösségi életről és a szolgálatra való felkészülésről vallott – őszintén, mélyen.
– Napokon belül pappá szentelnek. Milyen érzések, várakozások, esetleg félelmek kavarognak benned?
– Őszintén megvallva, sokkal jobban készülök arra, ami a papszentelés után jön, mint konkrétan a szentelésre. A szentelés persze fontos megálló a jezsuita képzésben, de nem jelenti a végét, inkább egy átmenetet. Változik a feladatom, sok külső dolog. Aminek belül leginkább változnia kell, az a saját énképem; mi az, amit megélek belül Istennel, hogyan vagyok jelen ezekben papként. Beszélgetek fiatal házaspárokkal. Egyik pár mesélte, hogy nekik is kellett egy év az esküvő után, amíg átérezték, ténylegesen tudatosították, hogy összeházasodtak. Valahogy így tekintek előre én is, várakozással a szolgálatra, a másokra való odafigyelésre, miközben időt adok magamnak. A várakozás mellett vannak persze félelmeim is. Kevesen tudják rólam, hogy alapvetően introvertáltabb vagyok. Erre építettem fel tudatosan egy extrovertált réteget, megtalálva egy jó egyensúlyt. Érzem, hogy az introvertáltabb lélekrészem könnyebben tud szorongani, például kint állni emberek előtt, szolgálni azokat, akik idősebbek nálam, példát mutatni. Papként bármit teszek, elöl vagyok. Ezeket a félelmeket fontos tudatosítani, hogy visszatérjek a realitáshoz. De nem szabad rágörcsölni sem. Ezt tanulnom kell még. Mindig látnom kell, hogy ez nem rólam szól. Van elhívás.
– Említetted, hogy óhatatlanul példává válnak a papok, ahogy sokan mások, akik látható szerepbe kerülnek. Ez mindig hordoz veszélyeket. Mit tudsz azért tenni, hogy a hivatásod, a szolgálatod, ahogy te is mondtad, ne rólad szóljon, hanem Istenről?
– Elsőre elcsépelt válasznak tűnhet, de hiszem és élem, hogy tényleg az imádságnál kezdődik ez az élet, ami folyamatos és tudatos kapcsolódás Istenhez. Más vagyok, ha reggel úgy tudok elindulni munkába, hogy előtte imádkoztam. Emellett több barátomat is megkértem, ha kívülről lát valamit rajtam, ami szerinte nem jó, akkor bátran szóljon nekem. Így nem maradok egyedül, őszintén számíthatok másokra. Van ilyen rendtárs és nem rendtárs is. Már előfordult, hogy kaptam visszajelzést, aminek volt valóságalapja, nagyon hálás voltam. Változtattam is magamon. Ezután a jezsuiták belső eljárásrendjébe is lehet kapaszkodni. Nem nekem kell kitalálni, mit hogyan csináljak, hanem átveszek valamit, aminek a részévé válok és amit aztán továbbadok. Amikor elkezdek egy új szolgálatot, fontos számomra, hogy az elején csendben hallgassak és figyeljek. Néha meglepődnek emberek, mert tudják, hogy megvan a véleményem, és ha valami összeáll a fejemben, akkor azt bátran kimondom. De az első időszakban csak hallgatni és figyelni kell, nemcsak az információkat, hanem hogy kinek milyen a személyisége, milyen a közösség dinamikája, milyen erők mozognak a háttérben, tudott vagy akár nem is tudatos oldalról. Ez a figyelem segít irányt találni Isten felé is.
– Azt mondtad, más vagy, amikor imádkozol reggel. Miben tapasztalható ez meg?
– Főleg Jézus-imával szoktam imádkozni reggelente. Amikor ezután indulok el, jobb a világ. Ebben nincs semmi érzelgősség vagy giccs. Azt élem meg, hogy Istennel tudok nekivágni a napnak: Isten jó és jót akar, a másik ember is jó, és minden, ami körülöttem van, saját magam is. Hajmeresztően egyszerű tapasztalat, mégsem tudjuk sokszor megélni. Más létezni, élni egy olyan világban, amitől nem félek, hanem ami megtart, mert jó, mert látom, hogy Istentől van.
– Befejezted a tanulmányaidat, pappá szentelnek, új szolgálatot kezdesz a budapesti Jézus Szíve-templomban. Mik az első tapasztalataid? Hogyan fogadtak? Mit vársz hosszabb távon?
– Pozitívak az első tapasztalataim. Július közepén elkezdtük a munkát a templomi vezetőséggel – rendtársak, gazdasági igazgató, zenei igazgató, iroda-, kommunikációs és közösségi vezető –, közülük többen újak vagyunk. Nem ugrottunk fejest a munkába, hanem ismerkedtünk, együtt imádkoztunk. Érzelmekben nekem egy kicsit visszatérés is a kezdetekhez. 2013-ban még itt, a Mária utcában működött a hivatástisztázó Montserrat-ház, ahol elkezdtem a jezsuita életemet. Akkor Vértesaljai László, Hevenesi János, Róna Gábor atya lakott a Mária utcai szárnyban. Sokat kaptam tőlük, megannyi szeretetet és emléket. Kötődöm a templomhoz. Persze azóta szinte minden megváltozott. A hazaköltözésem után tudatosan idejártam misékre, nézni, milyen a közösség. Többeknek bemutattak, szép volt látni, hogy mekkora örömmel fogadnak. Teljesen idegenként csöppentem bele egy szeretetzsákba. Úgy szeretném szolgálni ezt a közösséget, akkor tudok szabad lenni, őszintén Istenre és a többiekre figyelni, ha nem egy kirakatban vagyok, hanem otthon érzem magamat. A hívek is és én is. Ezt készítem elő magamban érzelmi szinten. Ebben segít, hogy visszatértem ide, segít a vezetőség, és az, ahogy az emberek fogadtak.
– Milyen visszatérni a magyar egyházba, több évnyi külföldi tapasztalattal a hátad mögött?
– Az a szolgálat, amit elkezdek, azzal a magyar egyház része leszek. Ez nem rólam szól, nem is direkt rólunk, jezsuitákról, hanem Istenről, az ő Egyházáról. Fontos tudatosítani ezt a perspektívát. Az elmúlt években sok mindent láttam, a világegyház sok területét megismerhettem. Vannak olyan kérdések, amelyek számomra nem jelentenek problémát, krízist. Tipikusan ilyen, amikor sokan azt mondják, hogy paphiány van. Ha instrumentalizáljuk a papságot, akkor valóban hiány van, de vajon erről szól a papság?! Az egyháznak nem az a feladata, hogy „misegép” legyen. Szociológiailag és pszichésen is nagyon sokat változott a világ. Már nem a papok köré gyűlnek az emberek, mint régen. Az új, felnövő Z generáció sokkal tudatosabb spirituális szinten, szerveznek maguknak közösséget, viszont szükségük van kísérésre, iránymutatásra. Nem mi állunk középen, akik szervezünk, hanem kísérni kell őket. A Jézus Szíve-templomban is vannak erre példák, akár az After8 vagy az Input. Nem mi szervezzük ezeket a csoportokat. Pasztorális területen jelenleg több közösségi modell is jelen van egymás mellett párhuzamosan, követve a generációkat, formákat és kapcsolódásokat. Azt kell néznem, hogy miben tudok segíteni. Mit tudok tanulni az idősebbektől és mit tudok én behozni? Kíváncsi vagyok, most ismerkedem a hazai egyházzal is, annak minden szépségével és kihívásával.
A teljes interjú IDE kattintva olvasható.
Forrás: Jezsuita.hu
Fotó: Pásztor Péter
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
