A nagyváradi egyházmegyéhez tartozó Tasnádszántón tartott gitártábor idei meghívott előadója a magyarországi fiatalok körében jól ismert Simon Dávid volt, aki épp most vált szolgálati helyet, Győrből Sopronba költözik, hogy ott is iskola- és egyetemi lelkészi szolgálatokat lásson el. Ozsváth Judit interjújából olvashatók részletek.
A tasnádszántói templomban elmondott megérintően szép és lelkesítő másfél órás tanúságtétele és egy gyönyörű szentségimádás után hívta a papot mikrofon elé Ozsváth Judit, hogy a Jóisten dicsőségét szépen példázó életútjáról, ifjúságneveléssel és sok mással kapcsolatos szemléletéről beszélgessenek. Simon Dávid tíz évi kábítószerfogyasztás után találkozott igazán az élő Istennel.
– Kérlek, foglald össze, milyen volt az igazi megtérésed előtti életed.
– Egészen röviden: tizennyolc éves koromig vasárnapi keresztény voltam. Emlékeim szerint kilenc évig jártam katolikus iskolába. Mindig hittem Isten létezésében, így szocializálódtam, ezt a családból hozom. Aztán amikor látszott, hogy nincs elég tehetségem a kosárlabdázáshoz, amit nagyon szerettem, egyszerűen nem tudtam, mit kezdjek az életemmel. A kosárlabda nagy szenvedélyem volt sokáig. Így
szerencsére a szintetikus drogoktól féltem, azoktól megóvott az Isten, de pont elég kárt okozott bennem a marihuána.
– Milyen hiány kielégítésére kerestél így gyógyírt?
– A boldogságot kerestem és az érzéki kielégüléstől vártam azt. Az érzéki kielégülés valamiféle örömöt ad, de ez az öröm olyan, mint a kámfor, jön-megy, elillan. Rengeteg időt töltöttem játéktermekben is, az egyik eufóriától szaladtam a másikig. Mihaszna, léha életet éltem, ami lényegében arról szólt, hogy megpróbáltam az agyam jutalmazásközpontjába valahogyan dopamint csiholni. Bennem nagyon sokáig fel sem vetődött, hogy az Isten engem boldoggá akar tenni. Az Istenre én úgy gondoltam, mint valakire, aki még jól jöhet, ha nehéz helyzetbe kerülök. De az, hogy ő tegyen engem boldoggá, sajnos föl sem merült bennem. És mivel nem volt semmi életcélom, nem tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel, ezeknek a kis apró érzéki örömöknek éltem, és ezeknek váltam a rabjává. (…)
Nagyon sok embernek sajnos nincs szubjektív életcélja. Sokan csak jól akarják érezni magukat például utazgatva, szórakozva, vásárolva, az életet élvezve. De azok sincsenek nagyon kisegítve, akiknek van szubjektív életcéljuk. Meg kell találni az objektív életcélt, amely minden ember számára ugyanaz: egyesülni az Istennel, azaz átistenülni, és halálunk után az Isten boldogító színelátására jutni. Ehhez engednünk kell Istennek, hogy bennünk élhessen, mert Isten nélkül mindenki elveszett. (…) Nem az a kérdés, hogy én mi akarok lenni, hanem az, hogy az Isten mit szeretne, hogy mi legyek. Nekem nem volt semmilyen célom, csak úgy éltem, bele a nagy semmibe. A kárhozatot leszámítva sehová sem tartott az életem. És szörnyű alakká váltam. Mert
– Említetted, hogy közel kilenc évig katolikus iskolába jártál. Ez nem segített a célok megtalálásában?
– A katolikus iskola engem nem segített közelebb az Istenhez. Mondjuk a mi időnkben az osztálymiséken és a hittanórákon kívül és az évi közös litánián és rózsafüzéren kívül nem voltak nagyon lelki programok, ahol megérinthetett volna minket az Isten. Nem voltak lelkigyakorlatok, zarándoklatok, dicsőítések, nem vittek minket sehova. Az én koncepcióm éppen ezért az volt, hogy a középiskolás diákokat olyan programokra vigyük, ahol megérintődhetnek. Például felkínáltuk a végzős diákoknak, hogy elzarándokolhatnak öt napra Međugorjéba. A végzősök nyolcvan százaléka mindig el akart jönni, sokan megtértek ezeken a zarándoklatokon, voltak protestáns testvérek, akik utána katolizáltak.
Sajnos a családból kevesen hoznak komoly hitéletet, pedig a család az evangelizáció elsődleges színhelye. Ismerem a vallásgyakorlással kapcsolatos magyarországi statisztikákat: 66 százalék hisz Isten létezésében, 29 százalék imádkozik naponta vagy hetente többször, és nyolc százalék jár rendszeresen szentmisére vagy istentiszteletre. És ennek a nyolc százaléknak a tíz–húsz százaléka imádkozik napi félórát vagy többet. Ez a teljes populáció egy–két százaléka lehet. Tehát ennyi lehet nagyjából a megtért keresztény, akinek Isten tényleg egy erőteljes tényező a mindennapjaiban. Ilyen közegből érkeznek a katolikus iskolák diákjai is. Hisznek Istenben, de nagyon kevésnek van számottevő kapcsolata vele. Az ő érdeklődésüket kell felkelteni. (…)
Nagyon sok tanúságtételt nézetek hittanórákon és sok tanúságtevőt hívtam az iskolába is. Sokat foglalkozunk a csodákkal is: eucharisztikus csodák, romolhatatlan testű szentek, könnyező kegyképek, stigmatizált szentek, csodálatos gyógyulások, stb. (…)
És ha őt az nem érdekli, nem hisz benne, akkor körülbelül olyan lesz számára, mint amilyen nekem a kémia volt. Nem értettem, nem érdekelt, nem akartam tanulni. Ezért komolyan mérlegelni kellene, hogy egy megtérő, majd megtért embernek milyen tudásra van szüksége ahhoz, hogy Istennel éljen. Neki elsősorban arra van szüksége, hogy arról beszéljenek neki, hogyan tudja tartani az élő Istennel a kapcsolatot. És ehhez elsődlegesen nem az egyháztörténelem meg fundamentális teológia kell neki. (…) Egy hittantanár elmondta nekem, hogy az egyik középiskolás hittankönyvsorozatban egyetlenegy lecke van az imáról… Négy év alatt egy lecke az istenkapcsolat ápolásának elsődleges eszközéről, ami nélkül nincs keresztény élet… Furcsa ez nekem. (…)
A teljes beszélgetés ITT olvasható.
Szerző: Ozsváth Judit
Forrás és fotó: Romkat.ro
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
