Száz évvel ezelőtt, 1925. július 17-én született a magyar irodalom kiemelkedő alkotója, Nagy László, a súlyos szavú, gyönyörű látomásokban verselő költő, műfordító. A Nap Kiadó ebből az alkalomból jelentette meg azt a kötetet, amelyben válogatást olvashatunk a költő verseiből és hozzájuk fűzött elemzéseket poéták, írók, színművészek tollából.
Sebestyén Ilona, a Nap Kiadó igazgatója 2009-ben indította útjára a Költők a költőről című sorozatot: a kiadóhoz tartozó szerzők öt verset választanak egy klasszikus költőnktől, s meg is indokolják, miért éppen az adott művekre esett a választásuk. Minden esetben az a vers lesz a válogatáskötet címe, amelyik a legtöbb szavazatot kapja. Ez esetben is így történt.
Nagy László ugyancsak költő öccse, a nála tizenhárom évvel fiatalabb Ágh István, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett alkotó, miközben bátyja életművéből választ verseket, úgy érzi, „mintha az én szülőföldi, gyerekkori élményeimet olvasnám, a családot, az udvart, a falut, a táj növényzetét, madár- és állatvilágát. S a népszokások, a népköltészet nagy szellemi inspirációját érzem a versekben, a legősibb forrás, a regölés robajos emlékével”. Ágh István idéz Nagy Lászlónak a forradalom leverése után írt Szárnyak zenéje című verséből: „Szakad az ember veséje, / de az űrt álma belengi, / muszáj dicsőnek lenni, / nincs kegyelem.” Bár Nagy László nem írt verset közvetlenül a forradalomról, „de a terror idején az iszony emlékei áttűnnek, mint pólyán a vér”. Elveszi álmát az áldozatok miatti szégyen, hogy „Meghalni se tudtál, / (…) egy árva hajszálat se küldtél, / csak beleőszültél, / csak beleőrültél” (A falak négyszögében).
Ajándék című versét Nagy László „talán mint a lelki szépség versét sorolta legfontosabb művei közé”. Nemcsak fontosnak tartotta, szerette is, „mint örömet kínáló termést” – írja Ágh István. „Alapérzelmekre ható gesztus, igazi meglepetés. Az egész sorsot kegyelmi állapotában nyújtó adakozás, ahogy a borúból, kínból támad fel a megrendítő szépség. Távolról, a gyermekkorból idemenekített csibészmosoly tűnik elő a férfikor mögül, s megállapodik a földrengéses arc megmenekült mosolyában.” Az Ajándék olvasása közben „meghatódunk a létezéstől, és megértjük, hogy a magyar szavak között a mosolynak hatalma van. (…) Áhítata karácsonyi, a szavak fagyból oldódnak s válnak édes beszéddé, bársonyossá.” A verset elemző testvér idéz a költeményből: „Nem igaz, hogy nem lehet bátor / édes beszédre szám, ha miattad / oly áhitat bársonya súrol / hogy sértetten az északi csillag / elfordul fejemtől csikorogva.” Mintha kizárólagosan csak a létezés kegyetlenségéről lehetne beszélni, ezért döbbent meg a kijelentés: „ha én vagyok én, ha vérem, / ha leheletem újra enyém, / ágbogas gímként, karácsonyian, / megindul hozzád az ének”. Ágh István szerint a költemény megírásának idején, a hatvanas-hetvenes években „úgy is kisajátíttatott az ember, ha a kisajátítás ellen küzdött, mindenestül akarta a zsarnokság, még ellenségeként is. Az ellen perel itt mozarti hangon, amivel másutt prófétai erővel háborog”.
Ferencz Győző elismeri: amikor Nagy László csillaga a legfényesebben ragyogott, költészetének sem hanghordozása, sem nyelvezete nem állt közel hozzá. „Versben bujdosó haramia vagy, / fohászból, gondból, rád szabott sorsból”; „ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra”; „Arcomról minden csillagot / lesöprök, legyek az ember fia” – ezek a verssorok nem kínáltak neki mintát az azonosulásra. Az viszont egyértelmű volt számára, hogy „ezek mind rendkívüli erővel, önemésztő vívódással, lenyűgöző szellemi koncentrációval formált verssorok. A szavaknak súlya és különös fénye van”. Bár más hagyományok, más lírafelfogások vonzották, Ferencz Győző Nagy László pályaívét is „éber” kíváncsisággal figyelte. Azokat a verseit szereti a legjobban, amelyeken ott van a mesterember kéznyoma. „Amikor a költő kissé oldalra lép, és szinte figyelmeztet, hogy vigyázat, ez itt most varázslat, bájolás, ráolvasás, szómágia, de nézzék csak, így csinálom, így rajzolok betűkből képeket. Az ilyen verseiben más perspektívába és új, külső megvilágításba helyezi saját szerepét, miközben belső sugárzása sem csökken. Sőt, a kettős fényben mintha tisztábban látnám vonásait.”
Iancu Laura emlékeztet rá: egyes teológusok úgy vélik, a Szentírás nem arról beszél, hogy mi van, hanem arról, hogy ki van, ki a van, és hogy az embernek mihez kell tartania magát. A költő fölteszi a kérdést: „Vajon akkor ki a tudója annak, ami van, ami történik. (…) A tudomány? A művészet? És mit ér, mit használ a tudásunk, hiszen a szakadék tovább reped, ellenségeskedés támadt a tudomány és a művészet közé. A tudomány feltárja a tényt, a művészet a tényhez való viszonyt. Az egyik mégsem támaszkodik a másik tapasztalatára, ismeretére. Ki lehet hát a tudója annak, ami van?” Iancu Laura felidéz egy esetet: egy asszony arról panaszkodott a falu papjának, hogy nem lesz miből eltemettetnie magát, ha „betelik az óra”. A lelkipásztor így nyugtatta meg: „Ne sopánkodjék, a föld színén még nem hagytak senkit!” Iancu Laura hozzáteszi: „Így végezzük. Akár kérdezünk, akár tudunk, egy a jussunk. Erről a nyugvópontról indul Nagy László ropogtató, hegyeket mozgató, vizeket háborgató trombitaköltészete. Csakhogy a nyugvópont nem (a) béke.” Erre példa az Öreganyám című vers: „A botorkáló öreganya húzza árnyékát, maradék, tárgyakba költözött életét: imakönyvét, rezes olvasóját, és doromboló társa, a kormos macska hűségével borzolja a földet porladó szoknyájával. Ez a látvány fogadja a homályosan látó, világba érkező újszülöttet. Miféle jogunk van (akár kérdezni is), ha mindent adva találunk, ha mindent kapunk? És ki az ember, hogy a minden megadatik számára?” A Ki viszi át a Szerelmet című versről Iancu Laura kifejti: „És a szerelmet lesz, aki átvigye. Egyik ember adja a másiknak. Még mielőtt a léte lemerülne. Nincs más csatornája az életnek, csak az, ami adva van. És a szivárványra feszült testet harmadnap hazaviszik harsonaszóval az angyalok, hogy otthon érje a havazás, a karácsony.” A Karácsony, fekete glória című költeményről írja: „Fekete ez a glória. A gyászoló léleknek nem hoz békét a havazás mögötti öröklét. (…) A karácsonyfa vér-illatú, s bár gyökere nincs, a rá akaszkodó vér-zománcos gömbök sokaságától egyre csak nő. Égig érő halálfává lesz az örökzöld fenyő! Nem is a húsvét, a karácsony nyitja meg az élet és a halál közé tápászkodó kaput.”
Kodolányi Gyula mélyrehatóan elemzi Nagy László Ég és föld című, nagy terjedelmű verses drámáját, mely az Új Írás 1968. szeptemberi számában jelent meg. Szerinte az Iszkázon született költő megírta az első nagy modern versünket, „természet és technika, hagyomány és modernség ellentétéről és egymásba gabalyodásáról – mibennünk, (…) az első ökológiai drámát a legfájóbb jelenről”. A drámai költemény születésének körülményeivel kapcsolatban Kodolányi emlékeztet: a mű elkészültekor tíz esztendeje sem volt még annak, hogy a „kádári pártmunkások és pufajkások hada kirajzott a magyar vidékre, és hosszú, könyörtelen terrorkampányban bekényszerítette a ’termelőszövetkezetekbe’ a magyar parasztságot”. Az Ég és föld azonban nem politikai tandráma, ha az lenne, meg sem jelenhetett volna az akkori, cenzúrázott sajtóban a „friss tragédiáról”. Mégis, „e nagy költői mű rejtett szólamaként” Nagy László a parasztság kisemmizésének tragédiáját is meg tudja jeleníteni, miközben az eseményeket még nagyobb világdrámákba ágyazza szimbolikus és mitikus nyelven. A világdrámának tekinthető műben az Atya Fiai Gagarinok lesznek, akik előtt, mint mondják, „az istened folyton hátrál”. Mire az Atya válasza: „Ahol a lehetetlen, ott áll mindig az Úr.” S előtte már ezt vágja oda fiainak: „fölfujt varangyok, ti, rücsök- és vérlabodák, / akik a csillagot káderezik, / csak azért / hogy a tündöklést is igába fogják, mert végleg / elrontottak mindent a földön, – gyalázat, / ilyen kevélységet Isten se látott soha – / számítsátok ki, meddig türelmes az Isten!”
Kodolányi Gyula megvilágítja: a káderezés szóval itt az Atya a pilótákat most már politikailag is a szocialista rendszerhez köti, miközben tágabban, a tudomány „skatulyázó, analitikus-rendszerező módszeréhez is, amelynek programja a tündöklés, a csillag varázstalanítása, az egyedi létezők és a személyesség érvénytelenítése”. Mire a Fiúk válasza: „De isten nincs, ami nincs, azt nem lehet mérni.” Kodolányi kiemeli: az Ég most már nem csak a pilóták hona: a Nagy László-oratórium képvilága itt csatlakozik vissza az Atya révén a tradicionális jelentéskörbe: az Atya a Fiúk egén túli Égben hisz, a „lehetetlenben”, Isten honában. Ahogy Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa írja egy helyütt: Isten misztériuma, „szabadsága botrányos a racionalista filozófia és tudomány szemében, s különösen Krisztus feltámadása számít merényletnek a ráció és a ’haladás’ ellen”.
Kodolányi Gyula leszögezi: a drámai költemény végén az Atya egyetlen menedéke csak a kis gödölyeprém, ezt veti a hátára, s „ebben a korom estben” indul majd meghalni a két sír, felesége és a gödölye sírhalma mellé, a maga sírgödrébe. Az oratóriumot a megrendült, de értetlen Fiúk szavai zárják: „Ó, ne bánts már, végre nyugodj meg, jóéjszakát, / neked jóéjszakát, édesapa, jóéjszakát!” Az oratórium végén, a halálban az Atya „bibliai óriásként magasodik fel, mint ahogy felmagasztosul a gyermeki tisztaság bibliai megtestesítője, a fehér gödölye is”. Kodolányi szerint „nem kérdés, az oratóriumban Isten misztériuma, a biológiai teremtés szépsége és az emberi érzelmek gazdag világa vereséget szenved a modernista kommunizmus világforgató aktivizmusától – de a Nagy László-i ábrázolás szellemi horizontjában lelepleződik, hogy az űr és a technika mítosza üres, és pusztán technika. Nem több. Az emberiség infantilis hősmítoszainak egyike, ami hatalmas romlást hoz ember és természet, ember és ember viszonyában”. Ahogy a Fiúk magyarázzák egy helyen az Atyának „kegyes álszentséggel”: „megváltoztak / a kapcsolatok atyuska, a kapcsolatok”.
Tóth Erzsébet állítja: Nagy László azok közé tartozik, akik „Többek voltak, mint költők.” Szavakból épített katedrálisokat. „Költészete ünnepet vont körénk, akik olvashattuk, kihúzhattuk magunkat a meggyalázott ünnepek korában. Az ő vezére bensőjéből vezérelt, miközben azért pontosan fölmérte, hol is vagyunk. Mi, akik kortársai lehettünk, önkéntelenül is ünnepien kezdtünk el beszélni a közelében, ha szólni merészeltünk.” Tóth Erzsébet idézi az egykori barátot, Kósa Ferenc filmrendezőt, aki így emlékezett Nagy Lászlóra: „Mert te nemcsak törvénykeztél fölöttünk, bíztál is bennünk. Elhitetted velünk, gyarló kortársaiddal, hogy ’mi vagyunk a Himnusz’. Sóvárgásaink évezredes szövevényét törvénnyé, a törvényt dolgunkká egyszerűsítetted: hazánkká kell tennünk a hazát. A sírodnál, a Himnuszt zokogva erre emlékeztünk (…). Látókörödben, mindig érzékeny és mindig szigorú tekinteted sugarában az árulás változatai ellehetetlenültek.”
Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet, Nap Kiadó, 2025.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán és Hunyady József; Nap Kiadó
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. augusztus 31-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
