Mit üzen Lavrov pulóvere? Lakatos Krisztina2025. 08. 24., v – 14:34
A Szovjetunió 1922-ben azzal az ígérettel jött létre, hogy jobbá, fényesebbé teszi az emberiség jövőjét. Hét évtizeddel később azonban olyan súlyos kudarccal végződött, hogy a nyugati országok humanitárius segélyére szorult. Amikor Vlagyimir Putyin megpróbálja újrateremteni ezt a projektet, hasonló sorsra kárhoztatja Oroszországot.
Sokan felkapták a fejüket, amikor Szergej Lavrov megérkezett a Trump–Putyin-csúcstalálkozóra Anchorage-ba (Alaszka), és az orosz külügyminiszter egy CCCP feliratú pulóverben szállt le a gépéről. A fiatalabbak kedvéért: ez a Szovjetunió hivatalos elnevezésének cirill betűs rövidítése. Nyilvánvaló, hogy a választása nem volt véletlen. De mit is szeretett volna Lavrov üzenni?
Az üzenete feltehetően az volt, hogy a mai Oroszország ugyanolyan nagyszerű és hatalmas, mint egykor a Szovjetunió volt; hogy Vlagyimir Putyin visszaállította országa szuperhatalmi státuszát, amely globális tiszteletet érdemel. A hidegháborús korszak iránti nosztalgia – amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok volt a világ két megkérdőjelezhetetlen nagyhatalma – a szovjet birodalom összeomlása óta emészti a Kremlt.
Lavrov maga is a múlt teremtménye. Bár korábbi New York-i, az ENSZ-ben végzett munkája miatt folyékonyan beszéli a multilaterális diplomácia nyelvét (a nyolcvanas években a szovjet delegáció tagja volt, 1994-től pedig 10 éven át Oroszország állandó képviselőjeként állt a posztján), megfélemlítő, erőszakos fellépésre való hajlama határozottan szovjet gyökerű. Őszintén hiszi, hogy a dolgok jobbak voltak a Szovjetunió idején. Amikor összejött a csúcstalálkozó az Egyesült Államok elnökével, ráadásul egykori orosz területen, mindenképpen fontosnak tartotta, hogy elővegye a régi pulóverét.
Az üzenetre valószínűleg érzékenyen reagáltak azokban az országokban, amelyek egykor a vasfüggöny mögé voltak zárva. Az orosz külügyminiszter megerősítette az észtek, lettek és litvánok legrosszabb félelmeit Putyin valódi céljaival kapcsolatban, valamint nyugtalanságot keltett a Dél-Kaukázusban és Közép-Ázsiában. Ezek az országok nem pompás birodalomként, hanem börtönként emlékeznek a Szovjetunióra.
Valójában a nem orosz népek elégedetlensége váltotta ki a Szovjetunió összeomlását. Ahogy Mihail Gorbacsov az 1980-as években kísérletet tett a hanyatló szovjet rendszer reformjára, a politikai elnyomás pedig enyhült, lehetetlenné vált összeegyeztetni a nemzetiségek törekvéseit a Kreml-központú rendszerrel. A Szovjetuniónak meg kellett szűnnie ahhoz, hogy népei megtapasztalják a szabadságot.
Ugyanez a maga módján igaz volt Oroszországra is. Borisz Jelcin az orosz zászlót tűzte ki, nem a szovjetet, mert olyan jövőt képzelt el, amelyben országa megszabadult a birodalom, a birodalmi lét terheitől. Egy oroszok által uralt Oroszországot akart, és ezt a célt nem lehetett megvalósítani a bonyolult, költséges birodalmi struktúrák rendszerén belül. A Szovjetunió a múlt volt, míg Oroszország, Ukrajna és az összes többi függetlenségre törekvő szovjet köztársaság a jövő.
Ez nem volt észszerűtlen elképzelés. A Szovjetunió összeomlását követően azonnali megállapodás született a volt köztársaságok közötti régi határok tiszteletben tartásáról, hogy megakadályozzák az új konfliktusokat. Amikor Oroszország rendkívüli brutalitással válaszolt Csecsenföld függetlenségi kísérletére, a világ többi része tiszteletben tartotta a Kreml azon állítását, hogy a „szakadár enklávé” az orosz határokon belül fekszik.
Ezt követően semmi ok nem volt arra, hogy Oroszország és Ukrajna – valamint a Szovjetunió összes többi, korábban fogságba ejtett nemzete – ne élhessenek harmóniában. Természetesen mindig is volt bizonyos szintű verseny, talán még intenzív rivalizálás is; de ezek a dinamikák egészségesek is lehettek volna. Jó szomszédokként ezek az országok jó partnerekké válhattak volna – ahogyan azt Nyugat-Európában is tapasztalhatjuk.
De nem így alakult. A birodalmi nosztalgia elkezdett visszatérni a Kremlbe. A több volt szovjet államban zajló demokratikus változásokat fenyegetésként értelmezve Putyin rezsimje egyre autoriterebbé vált. Idővel a demokratikusabb, liberalizálódni kívánó Ukrajnát nem partnernek, hanem Oroszország határozottan illiberális, antidemokratikus rezsimjére leselkedő veszélynek tekintette. Putyin elkezdte Ukrajnát „Oroszország-ellenesnek” nevezni, noha az ukránok soha nem képviseltek ilyen álláspontot. Egyszerűen csak azt akarták, hogy Ukrajna Ukrajna legyen.
Nem meglepő, hogy Lavrov pulóverét potenciális fenyegetésnek tekinthetik bármelyik országban, amelyet egykor a szovjet csatlósállamok sorába kényszerítettek. De ez a szimbólum Oroszország számára is fenyegetést jelent. Ha a Kremlt továbbra is a birodalmi nosztalgia motiválja, Oroszország soha nem lesz képes Oroszországgá válni. Az ukrajnai pusztítás, az ország megszállásának kísérlete generációk vállára ró majd súlyos terheket. A Kreml utolsó nagy lélegzetvételű birodalmi projektje fenntartható lehet, ha Kína hasznos csatlósnak tekinti Oroszországot – hiszen rengeteg nyersanyaggal és energiával rendelkezik, valamint állandó tagsággal az ENSZ Biztonsági Tanácsában, de nem sokkal többel. Ugyanakkor ez az út azt is jelenti, hogy Oroszország lemond a viszonylag békés, virágzó modern nemzetállami jövőről – egy olyan célról, amelynek elérésére bőven volt lehetősége.
A Szovjetunió hatalmas kudarc volt. 1922-ben azzal az ígérettel jött létre, hogy jobbá, fényesebbé teszi az emberiség jövőjét. Aztán hét évtizeddel később, amikor összeomlott, a nyugati országok sürgős humanitárius segélyére szorult. A Szovjetunió fénykorában Nyikita Hruscsov azzal kérkedett, hogy „el fogja temetni” a Nyugatot; valójában a saját sírját ásta. Mindannyian hálát adhatunk Lavrovnak, hogy emlékeztetett minket erre a nyomorúságos örökségre. Az Alaszkában demonstrált nosztalgia sokak számára fenyegetést jelent, beleértve az egyszerű oroszokat is.
Carl Bildt
A szerző Svédország korábbi miniszterelnöke és külügyminisztere
©Project Syndicate
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
