1991-ben ezen a napon, augusztus 23-án halt meg Nemes Nagy Ágnes. Verse címét Csokonai klasszikusától kölcsönözte. De mennyire más a dikció; más a távlat, nem egyéni, hanem közösségi; és mennyire más itt a remény tárgya: a szív, a szellem, a szó és a nyelv, s az ismeret, mely ezekből születik.
A REMÉNYHEZ
Nyár van. Tán nem kell így szorongani.
A keserűt majd egyszer kiokádjuk.
Ily keserűt nincs mód kimondani,
hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú.
De mégis élünk. Igy harmincöt évre
(nincs több előttünk) arra kés a lét,
hogy belevágjunk egyszer már: mi végre
születtünk, és ha meghalunk, miképp?
Nem kevesebbre kényszerít az undor.
Selyemcafatra vágytunk délután,
és estére már mohón-zárt fogunktól
csikorgott minden hajókaraván.
Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten,
míg álomragacsos elménk simít,
tapasztgattuk a kielégületlen
önérzet meddő kínjait.
Rohadt ereszként csordulunk a bűntől.
De mégis élünk. Védjük tán a házat?
De mégis élünk. Szűkülő szemünktől
Képet kiván talán egy messzi század?
A filológus méri majd le részünk?
Kezével együtt sarjad már a kés?
S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk,
A feltámadás, vagy a feledés?
Igazság? Hová nyujtózunk e szóval?
Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont,
s a jövendő a magáért-valóval
egy mozdulatban, ívben összefont.
A mozdulat – hisz így vált egyenesre
hajdan az ősi, vízszintes gerinc,
a mozdulat rántotta feszesebbre
az ereket, az ifjú szív kering –
az ifjú szív? – igen, az ifjú szív,
a szellem első, pontos lobbanása,
mikor majd rezdül a csigolya-ív,
s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva,
s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon,
s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg,
s megszületünk. Megszületik a szájon
örökségünk, reményünk: ismeret.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
