Minden eddiginél nagyobb felhajtás közepette mutatták be idén a mozik Ethan Hunt ügynök (Tom Cruise) nyolcadik egész estés küldetését. Hogy a Mission: Impossible – A végső leszámolás végül beteljesítette-e az előző filmek, valamint a marketinggépezet gerjesztette elvárásokat, azt minden lelkes mozirajongóra rábíznám.
Már csak azért is, mert filmünk a szintén maratoni játékidejű előző résszel egyetlen történetet alkot, az élményt pedig érdemes hosszabban forgatnunk magunkban. Bárhogy is, Ethan Hunt mozgóképes pályafutása mindenképpen megér egy alaposabb vizsgálatot, hiszen alakulása jól tükrözi Hollywood változó szórakoztatási trendjeit.
*
Mi lehet ügynök hősünk – s egyúttal a mozinéző – legrosszabb rémálma? Az, hogy a rettegett világvége bekövetkezik. Hiába a szívós ellenállás, a rövid határidejű nyomozás vagy a nyaktörő akciózás, az apokalipszis végül tényleg eljön. Egy ilyen jelenettel indít a Mission: Impossible-franchise hét évvel ezelőtt bemutatott, s több szempontból azóta is egyik legsikerültebb darabja (M:I – Utóhatás), amely felteszi nézőjének a legfontosabb kérdést: lehet-e dacolni a bármivel? Fel lehetünk-e készülve akármilyen ismeretlen fenyegetésre, hogy azt végül sikerrel verjük vissza? Közvetetten: belefér-e, hogy egyszer a hős veszít, vagy mindent az álomgyári győzelemlogika határoz meg? A kortárs filmipari fősodor realizmusigényét figyelve nem is olyan egyszerű a válasz, mert a tét a főhős hitelessége.
A küldetése, amennyiben vállalja…
Épp ezért érdekes igazán, hogyan is indult a Mission: Impossible mint márkanév – tévésorozatként a hatvanas években. Az alkotók láttak néhány James Bond-filmet, és bár imponált nekik őfelsége titkosügynökének fölényes eleganciája, sorozatukkal tulajdonképpen James Bond antitézisét alkották meg. Magányos hős helyett összedolgozó csapat, grandiózus világmegmentés helyett földhözragadt nyomozósdi határozta meg az epizódokat. S a viszonylag komoly hangvétel, ami szintén éles ellentétben állt az évtized végén már az önparódia határára sodródó Bond-mozikkal.
A nyolc évadot megért eredeti sorozatban (majd egy abból készült egész estés tévéfilmben) az egyik fiatal ügynököt alakító Peter Graves húsz évvel később immár mentorként tért vissza az 1988–1990 között futó M:I – Az akciócsoport-sorozatban, amely némi modernizálás mellett hűségesen vitte tovább a franchise főbb motívumait: az ikonikus főcímzenét, az önmegsemmisítő küldetéskijelölést, a maszkokat, a teljes anonimitást és a megoldáshoz vezető közös szellemi-testi erőfeszítés fontosságát. Ezek az elemek aztán – kiegészítve néhány hírneves ellenféllel és jellegzetes történetszállal – a nagyvászonra szánt Mission: Impossible-kalandokban is meghatározóak lettek.
Nevem Hunt, Ethan Hunt
A Paramount filmstúdió már évek óta próbálta összehozni a mozifilmes debütálást, amikor a nyolcvanas évek kezdeti szerepei után szupersztárrá vált Tom Cruise lecsapott a lehetőségre. A sztárimázsára már akkor (és azóta is) rendkívül ügyelő színész nagy lehetőséget látott a produkcióban: nem véletlen, hogy Brian De Palma rendezővel ellentétben saját magát tekintette a projekt főnökének. Miután James Bond is fazonigazítást kapott a kilencvenes évekre (GoldenEye, 1995), egy évre rá bemutatták az első Mission: Impossible-mozifilmet, amely különös módon úgy alapozta meg a franchise jövőjét, hogy tulajdonképpen ódivatúnak számított. De Palma elegáns európai kémthrillere – jelentős hitchcocki hatásokkal – alig enged akciót (azok viszont egytől egyig emlékezetesek), és döntése, miszerint az első küldetésére induló csapat tagjait Hunt kivételével mind kiírja a cselekményből, alapos meglepetést keltett. A további cselekmény így persze átélhetőbb lett, ám önkéntelenül is utat nyitott annak, hogy manapság leginkább Cruise nevével azonosítjuk a brandet.
A négy évvel később érkező folytatás mindezt csak megerősítette: szó sincs csapatmunkáról, Hunt nagyjából egymaga számol le ellenfeleivel, miközben golyózápor (és galambreptetés) közepette balettozik motoron – ahogyan azt John Woo rendezőtől más filmjeiben is megszokhattuk. A hongkongi stílus nehezen passzolt a világmegmentő amerikai ügynökhöz, főleg úgy, hogy a kétségtelenül látványos akciók köré nem sikerült koherens cselekményt írni. Hunt alakja pedig, hiába a nyaktörő akrobatamutatványok, mindezidáig jórészt érdektelen maradt.
Talán ezért döntött úgy Cruise, hogy a következő alkalommal drámai mélységet adna figurájának: menyasszonya lesz, akivel boldog párkapcsolatban él, elrejtve előle ügynöki identitását, és vállalva a veszélyt, hogy valaki egyszer csak rájön féltve őrzött titkára, s elrabolt szerelmével kezdi zsarolni őt. J. J. Abrams rendezése tisztes stúdiómunka (Philip Seymour Hoffman főgonoszként különösen emlékezetes). Egyetlen, ám annál szembetűnőbb gyengesége, hogy a titokzatos „nyúlláb” kiléte, amiért az egész filmbéli hajcihő zajlik, sosem derül ki. A film mérsékelt sikere, illetve saját magánéleti botrányai Cruise-t ráébresztették arra, hogy még tudatosabban kell tartania a gyeplőt különbejáratú franchise-ában: innentől az addig antológiasorozatra emlékeztető filmfolyam egyre egységesebb alkotógárdát és hangvételt kap.
Marvelesedő szuperügynök
A 2011-ben bemutatott M:I – Fantom protokoll már címében is jelzi a változást: a sorszámozás helyett alcímet kapnak a következő részek. Az addig animációs filmeket rendező Brad Bird kiválasztása elsőre szokatlan döntésnek tűnt, ám Christopher McQuarrie író-rendező bevonásával fényesen bevált: a Fantom protokoll friss vért pumpál a szériába, s meglép legalább három újdonságot: Hunt köré újból csapat szerveződik (persze hősünk vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen marad), az aktuális küldetés közben egy kis humor is belefér a hangvételbe, illetve Cruise a Burdzs Kalifa-torony megmászásával jelzi, elszántan pályázik a „legnagyobb akcióhős” státuszára. A film tónusa meglepően játékos, már-már önironikus: a küldetést segítő szuperkütyük mindig a legkritikusabb pillanatokban romlanak el, és Benji, az informatikus csapattag (Simon Pegg) pikírten meg is jegyzi, hősünknek a világmegmentés immár két kávé közti rutinfeladat.
Mivel az újrakevert koktél működött, a négy évvel később elkészült M:I – Titkos nemzet nem sokat változtatott az alapképleten: tulajdonképpen az addigi részek egyfajta best of-válogatását nyújtotta. Fokozott izgalmat csupán két momentum okozott: bejött a képbe a csapat hagyományos ősellensége, a Szindikátus, valamint az írók bevezettek egy új női karaktert. Ilsa Faust (Rebecca Ferguson) rejtélyes figura, sokáig nem is lehet tudni, kihez húz – alakja örömteli frissítés volt az alapvetően fekete-fehér jellemeket mozgató filmsorozat számára. Cruise ekkor már szinte egyáltalán nem vállal kockázatos filmprojekteket (mindkét másik franchise-próbálkozása – Jack Reacher, A múmia – besült), teljes figyelmét a M:I-sorozat köti le.
Váratlan szintugrásnak tekinthető a három évvel későbbi M:I – Utóhatás, amely egy nagyszabású akcióthrillerben összegezte a Mission: Impossible-mozik addigi fejleményeit, hősének pedig végre újra drámai konfliktussal kellett szembenéznie. A kortárs (és kicsit mindig riválisnak tekintett) James Bond-mozikhoz hasonlóan immár itt is egy több filmen átívelő, egységes történetfolyamot követünk. Hunt ezúttal HALO-ugrást hajt végre, fegyverkereskedőkkel tárgyal és helikopterről lógva harcol, igazi küzdelme azonban a lelkében zajlik. Mi van, ha folytonos hősködésével valójában ő maga hívja életre az újabb és újabb fenyegetéseket? Komor szuperhősképregények lapjaira való dilemma. Nem véletlen, hogy ez a film a már említett világvége-rémálommal nyit, s vele a borzongató kétellyel, hogy egyszer talán mégsem sikerül megmenteni a világot.
Azt gondolnánk, innen már folytathatatlan a széria, Cruise és McQuarrie azonban még egyszer – talán utoljára – megpróbálták: a covid-járvány miatt elhúzódó, maratoni forgatással elkészült, két részre bontott Leszámolás-filmpár egyaránt reflektál a kortárs trendekre (a mesterséges intelligencia mint ősellenség) és a sorozat idáig bejárt útjára. Szokatlanul sok a múltidézés, régi karakterek bukkannak fel, és az összesen ötórányi filmfolyam még egy utolsó, hatalmas akciócsinnadrattát kínál. Hogy ezt elhisszük-e neki, az kérdéses: lehet, hogy a történet-akció egyensúly már felborult? Lehet, hogy a spektákulum felülírta a realizmus utolsó maradványait is?
*
Mi lehet ügynök hősünk – s egyúttal a mozinéző – legrosszabb rémálma? Az, hogy eljár felette az idő: izmai veszítenek erejükből, ízületei megkopnak, szíve meggyengül. Az idei filmet kísérő nyilatkozatok azt sugallják, Cruise felismerte, hogy fiatalsága nem nyújtható a végtelenségig. Ha végül így is lesz, és nem kapunk több Mission: Impossible-mozit, az eddigi nyolc rész biztosan megéri az újranézést: földközeli (CGI-t mellőző) látványtrükkjeivel, kiemelkedő produkciós értékével mindegyik a hagyományos mozi élményét ünnepli.
Paksa Balázs/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. augusztus 3-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
