Közös tapasztalatunk, hogy az emberi cselekedetek eredendően többértelműek: akkor is félreérthetőek, amikor egyértelműnek szánjuk őket.
Számtalan történet sorolható az egyezményes jelek dacára bekövetkező közlekedési balesetekről vagy a konszenzusos protokollt felülíró hibás döntések végzetes következményeiről, Leonardo van Dijl rendező azonban egy olyan lányról mesél, aki hallgat. Csöndben végzi a dolgát, és bármennyire szeretné a környezete, nem hajlandó megszólalni.
Egy elit teniszakadémián járunk, melynek egykori tehetsége váratlanul öngyilkosságot követ el. Az esemény mindenkit megdöbbent, és felmerül közmegbecsülésnek örvendő, nem mellékesen sikeres edzőjének (Laurent Caron) felelőssége – azé, akinél hősünk, Julie (Tessa Van Der Broeck) is tanul. Miközben a klub – innen, a közép-európai feudalisztikus mentalitás felől nézve példásan – próbálja kezelni a kialakult helyzetet, a lányt is elkezdik kérdezgetni. Először finoman, majd egyre határozottabban. Julie hallgatása eleinte hárításnak, majd valamilyen szörnyű titok elfojtásának tűnik, környezete azonban hiába faggatja őt, a válasz – s egyúttal a magyarázat – elmarad.
Beszédes ez a hallgatás, több szempontból is. Óvatosságra, türelemre inti a lány környezetét: hátha nem egészen úgy állnak a dolgok, mint ahogy azt a kiinduló tények alapján elképzelik. Hátha összetettebb a helyzet, semmint hogy oly gyorsan ítélkezzünk. S miközben a nagyvásznon innen mi magunk is találgatunk, a lány csöndben tovább dolgozik: némán, gyakran labda nélkül gyakorolja a szervát, monoton edzés-gyakorlatokat végez, lelkiismeretesen rendezgeti cuccait. Beérkezni vagy távozni alig látjuk: az alaphelyzet felvázolása után meglepően ráérős tempót diktáló filmtől ez tudatos megoldás. Hiszen mélységesen zárt világ a sportolói közeg, melynek szellemi-lelki terét csak tovább szűkíti a falai között kirobbant ügy.
Julie néhány gesztusa elárulja, maga is küzd a dilemmával: megszólaljon-e? S mit mondjon? A feszültség egyre nő, a válaszra várók pedig egyre kevésbé érik be tétova, árnyalt mondatokkal. Karcos, kegyetlen igazságokra szomjaznak, és – ahogy egy-egy szereplő vívódása elárulja – ez őbennük is komoly dilemmát okoz. Hallgathatunk-e egy kamaszkora közepén tartó lányra, aki minden bizonnyal felnézhetett a gyanúba keveredett edzőjére? Nem természetes reakció egy tinédzser útkeresésében az ösztönös példaképkeresés? S ha az ikon valamiért porba hull, csodálkozhatunk-e a zavarodottságon?
Noha csupán másfél óra filmünk játékideje, bőven van időnk elgondolkodni az iménti kérdéseken: az első nagyjátékfilmjét rendező van Dijl ugyanis a lassú cselekményvezetéssel, árnyékos terekkel, kamaradrámai gesztusokkal, valamint monoton cselekvéssorok visszatérő bemutatásával tulajdonképpen légüres időtlenségbe taszítja hősét, egyúttal nézőjét is. Már-már jancsói modellhelyzetben érezzük magunkat, ahol a konkrét történések elhalványodnak, hogy átadják helyüket az eszméknek – pontosabban azok megkérdőjeleződésének. Ravasz, ínycsiklandó krimit lehetne mindebből kerekíteni (megfejelve némi hitchcocki feszültségteremtéssel), az alkotók azonban szemlátomást nem ez érdekli. Hanem egy különös, első pillantásra meghökkentő kinyílástörténet. Julie edzőjét ugyanis a gyanú felmerülésekor azonnal kivonják az aktív munkából, távolléte pedig legalább annyira árulkodó, mint Julie megrögzött némasága. S ahogy hatása mind jobban enyhül, úgy szabadul fel fokról fokra az a közeg, amit addig ő „fogva tartott” (ha egyáltalán). A visszaélés jellege és megtörténte sokáig eldönthetetlen, filmünk inkább azt a feldolgozási folyamatot követi végig, amelyen egy ilyen esetben szinte törvényszerűen átesnek a főszereplők. Hogy végül sikerül-e a szembenézés és a továbblépés, szintén nem tudjuk meg – csak remélhetjük, hogy az nem élethosszig nyúló feladat lesz.
A végtelenségig persze nem lehet visszatartani az információkat, van Dijl filmje pedig egy idő után kénytelen kiteríteni kártyáit, ám az előzmények láttán már tudjuk, hogy itt nem a válasz a lényeg (pláne nem végpont), hanem az út, amin Julie eljut odáig, hogy beszélni kezd. Közös tapasztalatunk, hogy az emberi cselekedetek eredendően többértelműek, mert jelentésteliek. Mi magunk ruházzuk fel környezetünket jelentésekkel, mindenki a magáét. S amíg e kicsiny világok kapcsolódnak, az osztozás mellett mindig ott lesz a félreértés. Talán ez teszi, hogy olykor meg se halljuk azt, ami épp a fülünkbe ordít.
Leonardo van Dijl: Julie hallgat (Julie zwijgt), Blue Morning Pictures, 100 perc, 2024.
Szerző: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. július 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
