Július 13-án vasárnap reggel indult útnak az a negyven fiatal a Szent István-bazilika elől, akik biciklivel zarándokolnak Rómába, az ifjúsági világtalálkozóra. Emberpróbáló útjukat a fiatalok jótékonysági célra szánják, az Elfogadlak Alapítványnak gyűjtenek, amely Arlón a Ferences Kisnővérek ifjúságpasztorációs munkáját támogatja. Július 23-án beszéltünk velük telefonon.
Nagyjából 1500 kilométert tekernek a fiatalok 16 nap alatt, napi átlag 100 kilométeres távokkal haladnak az örök város felé. Szerdán, amikor telefonon beszéltünk, már 65 kilométert bicikliztek, a napi táv kétharmadán voltak túl, és éppen két és fél óra pihenőidőt tartottak, mielőtt nekivágnak az Appennineknek. Egy ideje az olasz tengerparton tekernek, így többen éppen a tengerben fürdenek, hatan pedig a csobbanás előtt fogadják a telefonhívásomat, hogy megosszák élményeiket. Köztük van Geri Kolos és Nádudvary Csongor szervezők is. Csongor már két éve eltekert Pannonhalmáról Lisszabonba három társával.
„Ma szerencsére nem mentünk sokat, csak nagyon meleg van. Ez az egyetlen probléma, amivel küszködünk, de egyre jobban kezdjük megszokni. Körülbelül 40 fok van, nagyon párás a levegő, így sokkal jobban érezzük a forróságot, és tűz a nap – vázolja Máté aktuális helyzetüket. – Jelenleg sík a terep, de délután kezdünk átkelni a hegyeken.”
El lehet képzelni, hogy milyen fizikai és mentális megpróbáltatást jelenthet a fiataloknak a zarándoklat, ugyanakkor mennyi erőt és élményt kapnak, amit a hétköznapokban nem tapasztalnak meg. „Nekem nagyon jó, amikor találkozunk szembejövő biciklisekkel. Motiválnak, hogy egy-egy emelkedőn felmenjek, érzem, hogy meg tudom csinálni én is, bár nagyon sok csomaggal megyünk – mondja Gréti. – A táj is nagyon szép. A második nap volt nekem a vízválasztó, azután már nem fájt semmim.”
A zarándokok a harmadik napon lépték át a határt. Először Horvátországba, majd még aznap Szlovéniába tekertek át a hegyeken keresztül. „Ott hidegvízű hegyi tavakban fürödtünk, a Bledi-tóban és egy másik tengerszemben. Mindkettő fantasztikus csobbanásélményt nyújtott” – mondja Máté.
Most harmincöten tekernek, menet közben változott a létszám. Egy lelki kísérő, Tamás, aki a budai Szent Imre Gimnáziumban hittantanár, csak a nyolcadik napig tudott velük lenni. Sok szép gondolata, amit megosztott a zarándokokkal, meghatározó volt számukra. Ivancsó Bazil görögkatolikus pap nagy kerékpáros, ő is 3–4 napot együtt biciklizett a csapattal. Volt, akinek haza kellett mennie, és sajnos az első napon volt egy részleges szalagszakadás is. Autós kísérők segítik a fiatalok útját, és kisbusz viszi a kerékpárszállítót, amivel Rómából hazahozzák a bicikliket. „12 lány van velünk. 18 és 30 év közöttiek vagyunk, 20–21 évesek a legtöbben. Vannak néhányan, akik már kerékpároztak ilyen hosszú távon, eltekertek Częstochowába, de a többség most tesz meg nagy utat biciklivel életében először” – mondja Csongor.
A fiatalok komolyan veszik, hogy nem biciklitúrán, hanem biciklis zarándoklaton vesznek részt. Minden napnak van egy témája, például a csönd, a kegyelem, a hála, az indulás öröme. Naponta más vállalja, hogy a témához kapcsolódóan verset hoz, saját gondolatokat mond, vagy éppen Ferenc pápától idéz. „A reggeli imának van egy kötöttebb része, amikor elénekeljük a reggeli himnuszt, szentírási részt olvasunk – mondja Kincső. –
Mindenkinek lóg egy zarándokkereszt a nyakában, amire fel van írva a nevünk. Mindennap húzunk egy nevet, megkeressük az illetőt, és vele beszélgetünk az adott nap témájáról. Azt is megkérdezzük tőle, milyen terhét hordozzuk, miért imádkozzunk. Este záróima van.” Ezeken a közös imákon általában kötött imádságokat mondanak, vagy magukban, csendben imádkoznak, de a „hálakörnél” mindenki megnyílt a másik előtt.
Máté elmondja, egy izgalmas kalandra, megpróbáltatásra készült, hiszen még nem volt zarándoklaton. De azzal, hogy vannak reggeli és esti imák, napi témák, valamint nap közben hordozzák egymás keresztjét, kezdett rájönni a zarándoklat mibenlétére. „Ezt az életformát, ami nem egy háromnapos kirándulás a családdal, abszolút össze lehet kötni a lelkiekkel.
A zarándoklat lelkisége az út során előjön, ahogyan a nehezebb és könnyebb, majd még nehezebb szituációk követik egymást.” Tudják, hogy mindenki hozza magával a saját gondjait és reményeit. Abban bíznak, hogy amikor majd elérnek Rómába, a fizikai és lelki terheket le tudják tenni, és a reményük beteljesül.
A lányok megosztják azt is, miként élik meg a kemény fizikai erőpróbát a fiúk között. Gréti elmondja, hogy a fiúk általában jobban bírják a terhelést, de vannak köztük nagyon gyakorlott lányok is. „Nem könnyű a zarándok életmód, de jól megtaláljuk a társaságot egymással, felvesszük egymás tempóját. A nehezebb emelkedőkön még az is előfordul, hogy a fiúk tolnak minket.”
Nem csak a lányoknak kell a fiúkhoz alkalmazkodni és fordítva. Az is újdonság ezen a biciklis zarándoklaton, hogy most sok a résztvevő, és ez teljesen más haladási stílust igényel, mintha csak hárman-négyen vágnának neki a távnak. Kolos feladata, hogy összefogja a csapatot. „Érdekes megtapasztalni, hogyan változik a menetrend és a napirend annak függvényében, hogy milyen szakaszon vagyunk éppen, milyen az időjárás, hányadik napján járunk a zarándoklatnak – veszi át a szót. – Az első napon még érezhető volt, hogy a csapat egy nagyobbik része nem rendelkezik nagy tapasztalattal a csoportos kerékpározás terén. Megvoltak ennek a nehézségei, viszont most már szépen összeálltak az úgynevezett »vonatok«, melyek szélárnyékkal dolgoznak: az megy előre, aki húzza a csapatot. Így nagyon dinamikusan haladunk. A kerékpárutakon jó beszélgetésekre van lehetőség, többen is tudunk menni egymás mellett, de a nehezebb szakaszokon egyes oszlopokba zárunk. Szeretnénk a lehető legnagyobb biztonságot, de szabadságot is megadni mindenkinek.”
A sort záró ember sípjelekkel jelzi a többieknek, ha például autó jön. „Az utóbbi két nap fejleménye, hogy sípot használunk. Az egyik résztvevő adott nekem egyet, mert nagyon elfáradt a hangunk. Kialakult, hogyan jelzünk, ha be kell sorolni, vagy le kell húzódni. Őrrendszert használunk az eltévedés ellen, aminek az a lényege, hogy ha nem egyértelmű, merre kell továbbmenni, az első csoportból egy ember félreáll, és megvárja a következő csoportot. Mindig kijelöljük, ki lesz az őr. Amikor közeledünk hozzá, és észrevesszük őt, neki is adunk sípjelet, hogy el tudjon indulni, és ne szakadjon le a sajátjaitól. Gyorsan haladunk, így ha valaki egy percre félreáll, már nagyon nagy távolságot kell behoznia, ami főleg szembeszélben nehéz” – mutatja be Kolos a kidolgozott együtthaladási technikáikat.
Az első napokon 17 kilométeres óránkénti átlagsebességgel haladtak. „Az Alpokban is maradt ez a tempó, pedig arra számítottunk, hogy ott lassulni fog az iram.
Most már bőségesen 20 kilométeres átlagsebesség fölött járunk. Amikor száz kilométeren keresztül nehezítette a haladást a szembeszél, a sebességünk természetesen kisebb volt. Érződik, hogy nemcsak napról napra fárad a csapat, hanem egyre tapasztaltabb is lesz” – mondja Kolos.
Amikor a szállások felől érdeklődöm, sokat sejtetően nevetgélnek a telefon túlsó végén. Mint kiderül, a zarándoklat elején minden estére volt fix helyük. Hónapokon keresztül próbáltak szállást találni minden egyes napra, de a kommunikáció egy-egy ponton elakadt. Induláskor négy olyan helyszín is volt, melyről nem kaptak biztos visszajelzést. „Azt hiszem, nem kell ismertetnem azt a stresszt, amikor hárman három laptopon próbálunk minél több helyet felkutatni, és segítséget kérni, hogy valaki hívja fel a plébániát, és érje el a plébánost. Hála Istennek, a szállások eddig mindig megoldódtak” – mondják.
Főleg plébániákon szállnak meg, vagy iskolákban. A körülmények elég változatosak. „Volt olyan napunk, amikor sok fürdő és vécé állt a rendelkezésünkre, vagy volt lehetőségünk egy nagy főzésre. De olyan is volt, amikor slaggal vagy ballonokból lehetett mosakodni. Erre is mindenki nagyon jól reagált.
– idézik fel, és már nevetnek is, amikor ezek az eszükbe jutnak.
Máté elmondja, hogy cukkiniből tömérdek mennyiséget kaptak egy résztvevő nagymamájától. Majdnem minden ételbe beleteszik, a fantáziájuk már szárnyal, s mivel szinte szimbólummá vált, vannak, akik felbogozzák a csomagtartójukra is. „Előfordul, hogy út közben zenét hallgatunk. Egyszer éjjel 10–11-kor nem úgy érkeztünk meg a szálláshelyre, mint akik már teljesen kinyúltak, hanem az Abba együttes Dancing Queenjére bulizva.”
A jókedv mellett természetesen holtpontok, krízisek is előfordulnak. Máténak akkor jött el ez a pillanat, amikor az Alpokban tekertek felfelé. „Előre mentem Kolossal, kicsit leszakadva a többiektől. Nyomtuk-nyomtuk neki, így lendültem át a holtponton. Akkor éreztem, hogy megérkeztem. Nem egyszerű órákon keresztül felfelé menni, kihívás volt nekem, de megugrottam, és fantasztikus érzés volt lendületből feltekerni a dombokon” – mondja.
Kincsőnek az alváshiány okoz problémát, mert nem alszanak napi nyolc órát. „Ehhez jön a fizikai fáradtság, hogy fáj a lábam, combom, térdem, de szerencsére kaptunk egy kedves szállásadónktól lóbalzsamot, ami nagy ajándék volt. Én felelek az étkeztetésért is. Nem könnyű, hogy a napi tekerés után este, amíg a többiek kicsit pihenhetnek vagy mosakodhatnak, nekem a vacsorát kell előkészítenem a konyhában.”
Kincsővel arról is beszélgetünk, mit és mennyit esznek, hogyan tudják a rengeteg elégetett energiát pótolni. Mint mondja, általában 8–9 kiló kenyér fogy el reggelente, de volt már kilenc és fél kiló is, mert nagyon éhes a csapat. „Van egy autós kísérőnk, ő szerez be nekünk ennivalót, előre bevásárol. Reggelire, ebédre szendvicset eszünk, amit viszünk az útra is. Néha megáll az autós kísérő, ad nekünk vizet, müzliszeletet, gyümölcsöt. Vacsorára meleg ételt készítünk. Hoztunk magunkkal edényeket, eszközöket, villanyrezsót. Eddig volt bolognai spagetti, chilis bab, carbonara, paprikás krumpli és egy fantázia vacsora is. „Az volt az egyik legjobb” – vágnak közbe a többiek. „Majorannás csirkét sütöttünk, és hozzá mindenféle megmaradt zöldségből, cukkiniből (nevetnek) és padlizsánból lecsószerű dolgot készítettünk rizzsel.”
Ugyanakkor egy ilyen nomád túrán megjelennek a vágyak is, de jó lenne enni valami olyan finom ételt, amit csak otthon lehet… „Ha most leülnénk egy tál túrós és lekváros palacsintához, milyen jólesne” – mondják a fiúk, Grétinek pedig a leves hiányzik nagyon, hiszen mivel itt kevés az edény és kevés az idő, mindig egytálételt esznek. Egyiküknek az eszébe jut, hogy ma talán gulyásleves lesz, mintha az előörs és az autós kísérők azt készítenék elő.
Beszélgetünk röviden még arról is, hogyan támogatják az Elfogadlak Alapítványt. Csongor elmondja, hogy amikor Lisszabonba bicikliztek, a Bethesda Gyerekkórházat támogatták. „Láttuk, hogy ez mennyire jó.
Az Elfogadlak a Ferences Kisnővérek alapítványa, akik több évtizede Arlón hátrányos helyzetű gyerekek között ifjúságpasztorációt végeznek. Most nekik gyűjtünk. Az akciónk célja a biztonságos sportolás lehetőségének megteremtése. Ehhez megfelelő sporteszközök és környezet is kell. Az adománygyűjtést nem úgy kell elképzelni, hogy az utcán kéregetünk, hanem amikor hírt adunk magunkról a közösségi médiában, felhívjuk a figyelmet erre a célunkra.”
Kolos hozzáteszi, hogy az Irány Róma 2025 weboldalukon található az imaszándékok menüpont. „Itt gyűjtjük, kiket hordozzunk az út során. A kéréseket belefoglaljuk a reggeli és az esti imáinkba is. Ehhez várjuk névvel vagy névtelenül az imaszándékokat.”
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ifjúsági Bizottsága és az egyházmegyék is támogatják a fiatal biciklis zarándokokat.
Fotó: Irány Róma 2025
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
