Takács Antal zenész, zeneszerző, a Sillye Jenő és barátai zenekar zongoristája, az egykori Testvérek együttes szólógitárosa. Számtalan dala mellett két nagyobb zenemű, a Megszülettél című karácsonyi rockoratórium és egy szimfonikus misekompozíció szerzője.
A közelmúltban jelent meg Üzenet a múltból címmel kottafüzete, amely válogatást tartalmaz azokból a dalokból, melyek a június 13-án a Hagyományok Házában megtartott, különleges élményt nyújtó koncerten hangzottak el.
– Ön zongorán és gitáron játszik, emellett énekel is. Gyermekkorától kezdve tanult zenét?
– Igen. Gyermekkoromban Budapesten laktunk, és a belvárosi Tóth Aladár Zeneiskolában tizenkét évig klasszikus zongoraszakon tanultam, majd két évig a Benczúr utcai Postás Művelődési Központba jártam a jazz tanszak előkészítőjére. Gitározni részben tanároktól, részben autodidakta módon tanultam meg. Így, felnőtt fejjel is folyamatosan tanulok: évfolyamelsőként végeztem el a Weiner Leó Katolikus Zeneiskolában a liturgikus könnyűzenei képzést, jelenleg pedig Neumann Balázs jazz-zongorista, zeneszerző, előadóművész tanítványa vagyok.
– Mindig zenész szeretett volna lenni?
– Eredetileg igen, de
A keresztény könnyűzenéből egyébként se lenne könnyű ma Magyarországon megélni.
– Milyen munkakörökben dolgozott?
– A középiskola elvégzése után felvételt nyertem a Rendőrtiszti Főiskolára, majd miután elvégeztem, bűnügyi nyomozóként dolgoztam, de csak két évet. Rájöttem, hogy ez sem fizikailag, sem lelkileg nem az én világom, rengeteg rossz élmény ért. A Hol vagy, Isten? című dalt konkrétan a kapitányság egyik irodájában írtam.
– „Beton a szív, és beton a vér, pénz és hatalom minden. Hol vagy, óh hol vagy, Isten?”
– Kétségbeesésemben, tehetetlenségemben írtam le ezeket a sorokat. Féltem, hogy belebetegszem, ha ott maradok, ezért inkább váltottam. Közel másfél évtizedet a bankszektorban dolgoztam, majd különböző tanácsadó cégeknél. Az elmúlt tíz esztendőben pedig a saját kisvállalkozásom irányítom, amely főleg fejlesztő és segítő tevékenységgel – tréningek, coaching, tanácsadás – foglalkozik, illetve a saját fejlesztésű szoftverünk üzemeltetése is részét képezi a cégünk profiljának.
– A kilencvenes évek második felében csatlakozott a Sillye Jenő és barátai nevű zenekarhoz, majd Gável Andrással és Gável Gellérttel együtt alapító tagja lett a Testvérek nevű együttesnek…
– A nyolcvanas-kilencvenes években a VI. kerületi Szent Család-templom jelentős ifjúságpasztorációs központként működött, ahol rajtam és a Gável testvéreken kívül rengeteg fiatal megfordult, de számos hivatás is onnan indult: gyermekként odajárt Hegyi Barnabás (a Mátyás-templom jelenlegi karnagya), de itt szolgáltak káplánként Szederkényi Károly vagy Kemenes Gábor atyák is. Sillye Jenő sokszor fellépett, és egy alkalommal a Mária-oratórium stúdiófelvételéhez keresett énekeseket a kórusába. Jelentkeztem, mert óriási volt bennem a vágy, hogy együtt zenéljek Jenő bácsival. Felvettek a kórusba, és alig egy fél évre rá már a Sillye Jenő és barátai zenekarban zenéltem. Eleinte persze csak mint beugró: ha jól emlékszem, Jenő fiát, Benedeket kellett helyettesítenem gitáron, mert eltörte a kezét. Később én lettem a zenekar állandó zongoristája. Közben megalakult a Testvérek zenekar is, ha jól emlékszem, 1997-ben. Ennek előzménye, hogy a piaristákhoz olasz tagozatra járó Gável Andris, valamilyen cserediákprogram keretében, hosszabb időt tölthetett Olaszországban. A házigazdájának – nincsenek véletlenek – volt egy hangstúdiója, ami akkoriban hatalmas dolognak számított, és Andris ott énekelte fel néhány dalát gitárkísérettel. Hazatérte után egyszer feljöttek hozzám a testvérével, Gellérttel. Miközben közösen hallgattuk a dalait, ott, az én gyerekszobámban született meg bennünk a gondolat: mi lenne, ha Testvérek néven együttest alapítanánk. Lelkesen álmodoztunk róla, hogy milyen lesz majd a színpadon zenélni, milyen lesz majd Jenő bácsiékhoz hasonlóan az országot járni. Csatlakozott hozzánk Jendrics Gábor (aki jelenleg a Hagyományok Házának műszaki igazgatója, és meggyőződésem szerint az ország talán egyik legjobb hangmérnöke), úgyhogy végül mi négyen indítottuk el a zenekart, amelyből aztán évek alatt egy tizenöt-húsz fős fantasztikus közösség tudott kinőni. Jenő bácsi kezdetben mindig azzal viccelődött, hogy mi vagyunk a Gável Brothers, a Gável Brothers Blues Band… A legelső koncertünkön még Gável Testvérekként léptünk fel, a későbbiekben már „csupán” Testvérekként.
– A piliscsabai templomban is rendszeresen zenél. Ennek mi az előtörténete?
– A kétezres években családostul kiköltöztünk Piliscsabára. Emlékszem, egyszer betértem egy misére a klotildligeti Jézus Szíve-templomba, ahol éppen egy egyházközségi nővér gitározott – a mai napig nagyon jóban vagyunk vele, együtt zenélünk –, és hát mit mondjak, nem volt az igazi, hiába volt meg nővér részéről az őszinte elhivatottság, ami átragadt a hívekre is. Ültem a templomban, és mintha egyszer csak megszólalt volna egy hang mögöttem: „Állj fel, menj oda, és kérdezd meg tőle, nem állhatnál-e be te is mellé?” Határozottan nemmel válaszoltam. De a hang nem hagyott békén: „Mondom, menj oda!” Nem akartam, mert a liturgikus zenei szolgálatot akkor már vagy egy évtizede abbahagytam.
Így aztán csak odamentem hozzá, beszélgetni kezdtünk, és hamarosan elindítottam egy liturgikus zenei csoportot a szentmiséken. Körülbelül két évig vezettem a csapatot, amit aztán kiváló és lelkes fiatalok vittek tovább. Időnként később is vissza-visszamentem kisegíteni, sőt, most éppen megint én lettem a régi-új vezető.
– Térjünk egy kicsit vissza a Weiner Leó Katolikus Zeneiskola liturgikus könnyűzenei képzésére. Hogyan került ide?
– Ezt a képzést a közelmúltban elhunyt Fodor Tamás, a Dohnányi egykori koncertmestere, a Só együttes vezetője indította el. Kiindulópontja az Erdő Péter bíboros úr által megfogalmazott gondolat volt: törekedjünk a minőségi a liturgikus könnyűzenére, tanítsuk, képezzük a fiatalokat! Ahogy én tudom, ennek egyik megvalósulása lett a váci, a másik pedig a Weiner Leóban immár három-négy éve zajló képzés. Amikor a tudomásomra jutott, hogy beindul a szak, fehívtam Tomit, akivel régóta ismertük egymást, és megkérdeztem tőle: „Te, Tomi! Szerinted nem vagyok én már ehhez túl öreg?” „Dehogyis! – szólt a válasza. Gyere csak, örömmel látunk!” Rengeteg fantasztikus fiatalt ismertem meg itt, és kiváló művésztanárokat is, akiknek köszönhetően sokat gazdagodott a liturgiai-teológiai tudásom. Ennek köszönhetően mostanában ismét aktívabban kezdtem el foglalkozni a liturgikus zeneszerzéssel. Megzenésítettem a katolikus liturgiában szereplő zsoltárokat, jelenleg nyolcvan-száz körül járok, amihez fantasztikus alkotótársakat találtam, akik az ország különböző részein szintén ezzel foglalkoznak. E találkozásaimnak köszönhető az ambo.hu weboldal is, ahol a közönség megismerheti ezeket a zsoltárfeldolgozásokat.
– Ön a 2000-es évek legelején Megszülettél címmel írt egy rockoratóriumot Jézus Krisztus születéséről, amit 2002-ben nagy sikerrel mutattak be a Kongresszusi Központban. A születésnél maradva: hogyan született meg Önben az oratórium gondolata?
– Még a kilencvenes évek végén valamelyik templomban láttam egy karácsonyi pásztorjátékot, amely nagyon nagy lelki hatást tett rám. Hátul egy oszlopnak támaszkodva álltam, és ekkor vetődött fel bennem először, mi lenne, ha az evangéliumi történetek alapján írnék egy oratóriumot Jézus Krisztus, az isteni Megváltó születéséről. Nagyobb ívű műnek szántam, komplett szimfonikus zenekarral, rockzenére épülő dallamokkal, ötven-hatvan fős kórus közreműködésével, ami a Budapest Kongresszusi Központban tartott bemutatót követően CD-n is megjelent. Úgy érzem, hogy az akkori lehetőségekhez képest sikerült egy nagyszabású zeneművet alkotni. Azóta is sokan emlegetik, hogy csináljuk meg újra; nem kizárt, hogy a bemutató 25. évfordulójára ismét belevágunk.
– A másik nagyszabású zenei vállalkozása a 2023-ban bemutatott szimfonikus misekompozíció.
– Azért voltam bátor így elnevezni, mert a katolikus liturgiában az állandó és a változó részek (ordinarium – proprium) részletes és szabályozott előírások alapján hangoznak el, azonban a könnyűzenei szcénában teljes, „komplett” mise – tehát olyan, ami a szertartás minden egyes tételére megvalósítható lenne –, nem sok van. A jellemző az, hogy az állandó részekre (Uram, irgalmazz, Isten Báránya, Szent vagy, Dicsőség, esetleg a felajánlásra) vannak egységes művek. A műfajban alkotó zenésztársak inspirálása mellett elsősorban a teljességre törekvés kezdett el foglalkoztatni, illetve az, hogy egy olyan misekompozíciót írjak, amiben meg tud szólalni a szimfonikus zene, a rockzenekar, a kórus, de működik akár egy szál gitár előadásában is. Izgalmas feladat volt úgy megalkotni egy ilyen művet, hogy mindez egyszerre érvényesüljön benne: minden tétel egy egységes, zeneileg kontextusba helyezett kompozíció része legyen, miközben minden eleme (a hangszerek, az ének, a kíséret) őrizze is meg önállóságát. Emellett arra próbáltam törekedni, hogy a dallamvilág ne legyen túlkomponált, és a hívek bármikor be tudjanak kapcsolódni, ami nagyon fontos szempont a liturgiában. Így született meg végül a misekompozíció, amit három helyen mutattunk be: a fóti Szeplőtelen Fogantatás templomban, a káposztásmegyeri Szentháromság-templomban és a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templomban. Számomra is megrendítő volt, hogy mindhárom helyen „telt ház” fogadott, és nagyon jó visszajelzéseket kaptam.
Két fontos momentumot mindenképpen meg kell említenem. Az egyik, hogy amikor Fodor Tomi elindította a Weiner Leó liturgikus könnyűzenei képzését, az első napon, a nagy izgalom és rendezkedés közben jött velem szemben a folyosón, nagyon sietett, de felém fordult, látszott, hogy nagyon akar valamit mondani: „Tóni…! …Áhh…majd beszéljünk…”, és már szaladt is tovább. A második képzési napon éppen nem voltam bent, amikor összeesett. Hiszem, hogy odafönt vár, és elmondja majd, amit itt a földön nem tudott. Talán bátorítani akart, talán inspirálni. A másik: az idei évben veszítettük el Piro bácsit is, Pirositz Gyurit, Jenő egyik legrégebbi zenésztársát. Ő a misekompozíció bemutatója után jött oda hozzám, és azt mondta: „Tudod, Tóni, azzal a gondolattal jöttem ide, hogy minek még egy újabb mise, annyit írtak már, de azért eljövök a kedvedért.
Abban, hogy ez a koncert létrejött június 13-án a Hagyományok Házában, nagyon erősen közrejátszottak ezek a momentumok is.
– Az idei évben megjelent az Üzenet a múltból című kottásalbuma, ami a június 13-ai koncerten elhangzott dalok nagy részét tartalmazza. Mit jelent ez a cím? Mert hiszen a dalok a jelenről szólnak, sőt, olyan érzéseket, gondolatokat fogalmaznak meg az Atyaistenről, Jézus Krisztusról, a Szentlélekről, hitről, hitetlenségről, bánatról, örömről, reményről, amelyek minden korban érvényesek.
– Ez így van. Nem véletlenül kezdődött a koncert egy chatbeszélgetés kivetítésével, mert az konkrétan így történt. Az énekesnővel, Bazsinka Ivett-tel beszélgettünk telefonon, és a beszélgetésre válaszként egy nappal később elküldte nekem egy régi, tizenöt-húsz évvel ezelőtt született dalom szövegét. És egyszerre írtuk le egymásnak: hogy jé, ez egy üzenet a múltból. A koncert gondolati hátterét ez adta. Több ezerszer voltál már szentmisén, számtalanszor hallod ugyanazt az igerészt, és ugyanez igaz minden másra, a közösségi médiából rád ömlő ingerekre, cikkekre, de versekre, könyvekre is.
És ezt vagy megérted, vagy nem, vagy „betalál”, vagy nem. Az elhangzott dalok így tehát üzenetek a múltból, amelyek a mának szólnak, de a jövőbe mutatnak, amit, ha sikerül megértenünk, akkor az maga a kegyelem.
– Az evangelizációs zene, amit Ön is művel…
– Nem tartom magam evangelizációs zenésznek. Arra lettem meghívva – annak ellenére is, hogy nyomom a féket, hogy én ezt nem! –, hogy amit zenében, szövegben, dalban képes vagyok megfogalmazni, azt tegyem is meg. Tudom, hogy Krisztus a mennybemenetele előtt azt mondta tanítványainak: menjetek, és tegyetek tanítványokká minden népet! –, de nem venném a bátorságot ahhoz, hogy kijelentsem: én erre alkalmas vagy méltó lennék. Meggyőződésem szerint nekem az a feladatom, hogy azt tegyem, amire a talentumom kaptam, és ha a Jóisten úgy találja, akkor majd közvetíti az üzenetem egy másik emberhez.
És az egyetlen és igaz művész: Jézus Krisztus. Éppen ezért a nem liturgikus céllal írt dalaimat se nem dicsőítő, se nem evangelizációs zeneként definiálom, hanem keresztény ihletésű zenének, amely bárki, még akár a nem hívő ember számára is hordozhat üzenetet. Hogy a hallgatóságban ezek aztán mivé formálódnak, arra nekem már nincs ráhatásom, ezt majd a Jóisten eldönti.
– Ezután, hogy az eddigi dalszerzői pályájának egyfajta összegzését adta ki a kottafüzettel, illetve elő is adta zenésztársaival a többször említett koncerten, milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– Számtalan ötletem és tervem van: készül a második misekompozíció, hamarosan befejezem a zsoltárok megzenésítését, illetve tervezem a gyűjtés folytatását is, valamint szeretném tovább vinni a koncertvonalat is többféle, zeneileg és művészi szempontból is úttörő formában. Ezeken kívül van még két-három nagyobb ívű, most formálódó tervem, szóval nem szenvedek témahiányban. A Jóistenre bízom, hogy mennyi erőt ad majd ezek megvalósításához.
Fotó: Fábián Attila; Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. július 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
