Ádám László írása
Kisiskolás, negyedik osztályos koromban történt az eset.
Az időben a szocialista rendszer külsőségekkel akarta bizonyítani, hogy törődik
a gondjaira bízott nép művelődésével, szellemi színvonalának emelésével is.
Ennek jegyében vezetőink nem kíméltek időt, pénzt és fáradságot. (Főleg, ha
nem a sajátjukról volt szó.) Országunk legjobbjai, tényleg legjobbjai –
zenészek, színészek stb. – jártak faluról falura, s szórakoztatták, nevelték „a
művelődni vágyó” közönséget. Egyebek között az iskolásokat is.
Hozzánk is ellátogatottak egyszer, s nem is akárkik: a Magyar Rádió
Szimfonikus Zenekarának jeles tagjaiból alakult alkalmi együttes. Jó előre
beharangozták érkezésüket, s megkezdték a hallgatóság toborzását, a
belépődíjak gyűjtését.
A népnemzeti tudat azonban – úgy látszik – ekkor még nem érte el azt a
fejlettségi fokot, hogy a szülők, gondolván csemetéik szebb jövőjére, önként
nyúljanak zsebükbe, megteremtvén ezzel a fellépő zenészek elszállásolásának,
élelmezésének és utazásának alapjait.
A nagy nap közeledett, a kincstár kezelői azonban még egyetlen jó magyar
forintot sem tudtak előszámlálni. A vezetők – úgy látszik, sem a nyílt, sem a
burkolt erőszakot nem tartották helyénvalónak – nem próbáltak a szülőkre
nyomást gyakorolni. Ehelyett egytől egyig minden ifjat kivezényeltek
művelődni, s a falu pénzéhez nyúltak. Kiutalták a művészek tiszteletdíját a
közösből. Ily módon elhárították a legnagyobb akadályt a szellemi fejlődés
útjából. A nép taknyos orrú ivadékai „önszántukból” részt vehettek a
tudattágításon.
Már nem emlékszem pontosan, mikor került sor az előadásra. Tél vége lehetett
talán. A zenészek, valamennyi férfiú (kiderül a végén, miért bír ez e helyen
jelentőséggel) hangoltak, a tanuló ifjúság pedig megtöltötte a falu
kultúrházának előadótermét.
Ének–zene tanárnőnk (magunk között Bábának hívtuk) felkészítette az egész
iskolát. Meg kellett tanulnunk a fellépő zenekar egyik dalát kotta és szöveg
szerint. Hogy amikor majd e dal kerül sorra – bizonyítandó
elkötelezettségünket, mohó érdeklődésünket, és hogy a tudás magja nem
terméketlen talajra hullott –, együtt énekeljünk a csapattal. Fájdalom, de e
dalból egyetlen foszlány sem jut ma már eszembe.
De nem ez a lényeg. A zenekar sorra vette a zeneszámokat. Különösen
jeleskedett az egyik fúvós, aki fagotton játszott, és úgy vélem, a zenekar
vezetője lehetett. A közönség többsége vakarózott (a bársonyszékekben
otthonra lelt bolhák miatt) vagy a székek alatt a szomszéd lábakat rugdosta,
magam azonban egy idő után elég jól szórakoztam. Talán azért, mert az időben
furulyán játszottam – elég rosszul –, és még „zenéltem” is egyszer Sebesi tanító
bácsi alkalmi zenekarában. Az egyik dobot kezeltem; ütője, mint a seprő, úgy
nézett ki.
S elérkezett a nagy pillanat, igazgatónk kiállott a színpadra, és bejelentette,
hogy most együtt fogunk énekelni a zenekarral. Tekintsük ezt
megtiszteltetésnek és a többi.
A zenekar rákezdte. Néhány ütem erejéig, míg összehangolódtak a
közönséggel, kissé vontatottan. Aztán frissen, fiatalosan. Még a reményvesztett
ifjak is énekeltek. Előbb csak ímmel-ámmal, de aztán, amint magukkal ragadta
őket dalocska és a zene lendülete, többé-kevésbé lelkesen.
És beütött a vész! Ki tudja már, mi okból – talán más kottát kaptak az iskolák, s
mást a zenekar –, egy hangot (egyetlen hangot) nem úgy énekeltünk, ahogyan a
zenekar játszotta. Kész, vége! A Walesi bárdokat idézve: Szó bennszakad, hang
fennakad, lehellet megszegik. – Ajtó megől fehér arccal Diri emelkedik.
De a zenekar – és ezért kell most meghallgatnod e hosszúra nyúlt történetet,
kedves olvasó – nem jött zavarba! Láttam, mert közel ültem (és akkor még jobb
volt a szemem is), amint a zenészek összenéznek, s a következő ismétléseket,
ahol az a bizonyos hang előfordult, már hibátlanul, vagyis úgy játszották, ahogy
azt a közönség megtanulta.
Nem kezdtek el átkozódni, nem kerestek felelősöket, nem álltak le megvitatni,
mit is kellene tenni, nem kérték a közönséget, hogy énekeljenek az ő kottájuk
szerint és a többi. A zenekar minden tagja tudta, mit kell tennie, holott e
váratlan esetre nyilvánvalóan nem készülhettek fel. Azon helyt, nyomban
cselekedtek, alkalmazkodtak a helyzethez. Semmi egyebet nem tettek, csupán
észszerűen jártak el.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
