Hegel állapította meg a berlini katedrájáról tartott világtörténeti előadássorozatában, hogy „a tenger általában sajátos életmódot alapoz meg […] fölkelti a bátorságot; hódításra, rablásra hívogatja az embert, de nyereségre, keresetre is”. Athén és Spárta, majd Róma és Karthágó, aztán a nyugati antant és a központi hatalmak világtörténelmi párharcai végsősoron a vizek fölötti uralomra törő thalasszokráciák és a szárazföld integritását védelmező tellurikus hatalmak közötti kibékíthetetlen konfliktusból eredtek. A földrajzi–politikai ellentét geográfiai és ideológiai magyarázata több mint száz évre megy vissza, és elnézve őket, napfénynél világosabb, hogy a tengeri hatalom eminens országa Anglia, pontosabban Nagy-Britannia.
BEKERÍTŐ HADMŰVELET
A modern geopolitika atyja, a brit Sir Halford J. Mackinder fogalmazott úgy 1919-ben az I. világháború szembenálló feleinek kilétéről, hogy míg „Franciaországban az antant hadseregei a tengeri hatalmat képviselték”, addig „a szívtájékba beletartozik Brandenburg–Poroszország, Ausztria–Magyarország és Oroszország”. Így már értjük, hogy a brit–francia antanthoz éppen azért kellett először Oroszországot, Portugáliát és Szerbiát, aztán Olaszországot, Görögországot, Montenegrót és Romániát, majd pedig az Egyesült Államokat és Japánt is csatlakoztatni, hogy ne jöhessen létre olyan összefüggő kontinentális eurázsiai szövetség, amely eredményesen tudott volna dacolni az angolszász szigetországokkal, főképpen úgy, hogy a Balkán keleti kapuja (Bulgária) és a Fekete–Földközi–Vörös-tengerek köze (Oszmán Birodalom) a központi hatalmak része volt.
Jellemző, hogy míg az I. világháborús antant neve az alapjául szolgáló nyugat-európai „szívélyes együttműködés” francia nevéből (entente cordiale) ered, addig a „központi hatalmak” elnevezés a brit sajtó geopolitikai őszinteségének köszönhető (central powers). Logikus, hogy miután egy Európa közepén és keleti felében hegemóniát gyakorló hatalom könnyen marginalizálni tudná a kontinens nyugati, atlantiparti övezetét, főleg akkor, ha Ázsia belseje felől túlnyomó súlyt is kap hozzá, így a Brit Birodalomnak lépnie kellett. Ennek megfelelően a 20. század első két évtizedében Londonnak elemi érdeke volt, hogy 1) Németországot és Oroszországot elválassza egymástól, aztán hogy 2) Európa minél több tengeri kijáratát saját vagy szövetségesei ellenőrzése alatt tudja, és végül, hogy 3) Európa középső-keleti felének megszervezését egy jóval nagyobb, nyugatra fekvő szövetségese bevonásával akadályozza meg.
Forrás:latoszogblog.hu
Tovább a cikkre »
