A magyar jezsuita rendtartomány negyedéves lapja, a M.I.N.D. 2025. nyári számában jelent meg Feke György írása a Jézus Társasága, és különösen is a magyar jezsuiták latin-amerikai tevékenységéről.
Az amerikai őslakosok és az afrikai rabszolgák misszionáriusai, valamint a helyi kultúrák támogatói voltak a jezsuiták az Újvilág felfedezése után. Talán nem véletlen, hogy a Jézus Társasága feloszlatásához is ott találták az egyik ürügyet. Rendünk az újraindulás óta is a szegények és elnyomottak szószólója Latin-Amerikában – ha kell, a vértanúság árán is. Bemutatjuk a rendtartományunkba látogatott Arturo Sosa jezsuita generális tágabb otthona, Latin-Amerika és a Jézus Társasága gazdag közös történetét – benne számos magyar jezsuita életúttal.
1549-ben, kevesebb mint egy évtizeddel a Jézus Társasága megalakulása után léptek az Újvilág földjére az első jezsuita misszionáriusok. Anchieta Szent József és Manuel da Nóbrega a portugál gyarmatok főkormányzójával érkeztek, hogy hirdessék az evangéliumot az indiánoknak, missziós központokat, templomokat és iskolákat építsenek. A korábbi hittérítőknél nagyobb tiszteletben tartották az őslakosok kultúráját. Brazília apostola – ahogy Anchietát nevezik – készítette az első nyelvtant és szótárt a helyi tupi nyelvhez, Nóbrega a portugál gyarmat első jezsuita provinciálisa lett. São Paulót és Rio de Janeirót is ők alapították.
Latin-Amerika magyar jezsuita vonatkozásairól Sajgó Szabolcs forgatott filmet 2024-ben (forrás: Kamera a Hátizsákban)
A jezsuiták hasonló szellemben tevékenykedtek a tordesillasi szerződéssel megállapított határ másik oldalán, a spanyol területeken is, így hamarosan Amerika legnagyobb hatású és legbefolyásosabb szerzetesrendje lettek.
A redukciók felemelkedése és bukása
Az őslakos törzsek evangelizációjának alapegységei a redukciók voltak, a szerzetesek által létrehozott zárt, keresztény indián falvak. Az elsőket ferencesek és domonkosok szervezték meg, azonban a jezsuiták vitték sikerre az együttélésnek ezt a formáját. Az egyházmegyés és a világi hatóságoktól független közigazgatási egységekben két-három jezsuita dolgozott. A helyiek nyelvén kommunikáltak, a hittan mellett kézműveskedésre is tanították őket. Az őslakosok közösen művelték meg a földeket, megszervezték saját védelmüket és a jezsuitákkal együtt irányították a közösség életét.
A legismertebbek a guaraní indiánok redukciói. Harminc telepen százezer ember élt békében a két birodalom határán 1750-ig. Amikor Spanyolország és Portugália ebben az évben kiigazította határait, hét guaraní falu az utóbbiakhoz került, a spanyol misszionáriusoknak el kellett hagyniuk a területet. A helyiek azonban nem mozdultak, és két évig dacoltak a katonasággal. A jezsuita telepek függetlensége a spanyol és a portugál udvart is bosszantotta, így ez az engedetlenség kapóra jött, s mindkét országban (majd hamarosan világszerte) feloszlatták a Társaságot, a gyarmatokon szolgáló rendtagokat pedig őrizetbe vették.
A rabszolgák rabszolgája
Árnyalja a képet, hogy az őslakosok között végzett szolgálathoz szükséges kiadásokat cukornádültetvényeik haszna fedezte, így a gyarmati provinciák maguk is rabszolgatartó nagybirtokosokká váltak. A rend római vezetése többször is nehezményezte ezt. Javukra lehet írni, hogy az ültetvényeken dolgozókat és családjukat jó ellátásban, valamint oktatásban részesítették.
Az egyik jezsuita, Claver Szent Péter a kolumbiai Cartagenában fogadta az Afrikából érkezett hajókat, és hirdette az evangéliumot. Megfogadta, hogy a rabszolgák örökös rabszolgája lesz. Több tízezer embert keresztelt meg, figyelemmel kísérte sorsuk alakulását, gondoskodott hitoktatásukról. 1896-ban lett a rabszolgák védőszentje, halála napja (szeptember 9.) az emberi jogok napja.
Újra a pályán, újra a kiszolgáltatottak oldalán
Miután a Jézus Társasága működését újra engedélyezték, a rend visszatért Latin-Amerikába is. A második világháború után Magyarországról menekülni kényszerült jezsuiták közül is sokan szolgáltak ezekben az országokban – igen gyakran a mélyszegénységben élő társadalmi csoportok között.
Napjainkban Közép- és Dél-Amerika huszonhárom országában 1750 jezsuita, tizenkét provincia, kétszáz közösség és több mint hatszáz intézmény működik. Megtaláljuk őket Mexikótól Chiléig, az Andok fennsíkjain, az Amazonas erdeiben és a Karib-tenger szigetein egyaránt. 1999-ben, más kontinensek példáján felbuzdulva, megalakult a latin-amerikai és karibi jezsuita tartományfőnökök konferenciája (CPAL), amely a másfél kontinensnyi területen működő jezsuita tartományok tevékenységeinek összehangolásáért felel.
Arturo Sosa tiszteleg az el salvadori mártírok előtt (forrás: Jesuit.Media)
A Társaság tagjai helyi és nemzetközi szinten is felszólalnak az emberi jogok sárba tiprása, a szegénység, az erőszak, a korrupció ellen, ezzel már többször is veszélybe sodorták magukat. (Szerepük volt a felszabadítási teológia létrejöttében is.) Jálics Ferencet hónapokig tartották fogva az 1976-os argentin szélsőjobboldali puccsot követően, El Salvadorban pedig hat jezsuitát gyilkoltak meg 1989-ben. Minden üldöztetés hírére akad azonban legalább ugyanannyi reménykeltő példa is. A jelenlegi jezsuita generális, Arturo Sosa hazájából, Venezuelából indult útjára hetven éve a Fe y Alegría (Hit és öröm) mozgalom, mely azóta Latin-Amerika szerte küzd az írástudatlanság felszámolásáért és a minőségi oktatáshoz való egyenlő hozzáférését.
Magyar jezsuiták Latin-Amerikában
A 17–18. századi missziókban több mint húsz, az akkori osztrák provincia keleti felében született vagy szolgált rendtag tüntette ki magát hithirdetőként és tudósként. Brentán Károly (1694–1753) a mai Ecuadorban tevékenykedett, provinciális is lett, majd Rómába utazott képviselni a rendtartománya misszióit. Közben végighajózott az Amazonas folyón, értékes néprajzi adatokat gyűjtve. Éder Xavéri Ferenc (1727–1772) a mai Bolívia területén, a mojos indiánok között szolgált. Utazásai során feljegyzéseket és rajzokat készített az indián törzsek szokásairól, vallásáról, az őserdő növény- és állatvilágáról – ezek kincset érnek az etnográfusok számára. Orosz László (1697–1773) is misszióba vágyott, de előbb a mai Argentína területén található Córdoba jezsuita kollégiumának tanára és rektora volt. Később a rendtartománya megbízásából végiglátogatta a helyi redukciókat, majd Európában gyűjtött támogatásokat és misszionáriusokat.
Limp Ferenc (1696–1769) volt a plébánosa a hét redukció egyikének, amelyek fellázadtak az 1750-es spanyol-portugál határkiigazítás utáni kitelepítési parancs ellen. A gyarmatokon szolgáló rendtársaival együtt Spanyolországba szállították. Leveleiből megismerjük a guaraní nép falvainak életét és ezt a konfliktust is. Fáy Dávid (1722–1767) ugyan portugál területen szolgált, 1757-ben mégis letartóztatták. Az indok az volt, hogy királyi engedély nélkül „szerződést” kötött az amanayé törzzsel, a letelepedésért cserébe – egyébként a kor szokásához híven – függetlenséget ígérve nekik. Szentmártonyi Ignác (1718–1793) matematikusként és csillagászként részt vett az 1754–56-os portugál határmegállapító expedícióban és települések pontos helyét határozta meg az Amazonas, illetve a Rio Negro mentén. Koncsák Ferdinánd (1703–1759) is térképész volt, a Mexikóhoz tartozó Kaliforniai-félszigeten tevékenykedett. Szerdahelyi Ferenc (1717–1773) a paraguayi redukciókban hirdette az evangéliumot és gazdálkodott. Az ő nevéhez kötik a yerba mate leveleiből készült teakeverék, a „jezsuita tea” elterjesztését.
Brentán Károly térképe (forrás: Korányi-gyűjtemény)
A második világháborút követő kommunista üldözés elől menekülő magyar jezsuiták közül pedig majdnem ugyanannyian lopták be magukat hasonlóképp a latin-amerikai emberek szívébe. Mustó Péter (1935–2023) bolíviai, Csókay Károly (1926–2025) chilei és Jálics Ferenc (1927–2021) argentínai misszionáriusi éveit sokan ismerik.
A vasfüggöny lehullása után, amikor a kommunista üldöztetés elől külföldre menekült jezsuiták hazatérhettek, „Padre Píter” – ahogy a bolíviaiak nevezték – és Jálics atya a szemlélődő lelkigyakorlatokról váltak híressé Magyarországon, Károly atya pedig három évtizedig meghatározó szerepet töltött be a miskolc-avasi plébánián és jezsuita gimnáziumban.
Mások a felsőoktatás és a tudomány területén segítették a latin-amerikaiakat. Hogy csak néhányat említsünk: Benkő Antal (1920–2013) a filozófia és a teológia mellett pszichológiát is tanult; Nova Friburgóban, majd Rio de Janeiróban tanított. Megszervezte és vezette a riói katolikus egyetem teológiai képzését, Pszichológiai Tanácsadó Központot hozott létre. A rendszerváltás után az újraindult Pázmányon is oktatott. Hozzá hasonlóan modern lélektani ismereteit állította a brazil jezsuiták képzésének és lelkivezetésének szolgálatába Kövecses Géza (1921–1967). Hauser József (1920–2004) bölcseletből és biológiából doktorált, őt is Brazíliába helyezték, a são leopoldói egyetemen elindította a természetrajzi fakultást. Tudományos körökben is elismert kutatója volt a laposférgeknek és a regenerációs folyamatoknak.
Róna Gábor (1929–2015) Ecuadorban börtön-, illetve kórházlelkészként, valamint plébániákon és kollégiumokban szolgált. Ne feledkezzünk meg Kékessy Imre (1905–1986) történetéről sem, aki orvosként lépett be a Társaságba, a magyar jezsuiták tamingi missziójának tagja volt, majd a kínai kommunisták börtönéből szabadulva megszűnt a kapcsolata a renddel. Nicaraguában, az Egyesült Államokban, majd Kolumbiában dolgozott nevelőként és lelkészként, az ottani provinciális hívására tért vissza a jezsuitákhoz.
Forrás: M.I.N.D./Jezsuita.hu
Fotó: Jesuit Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
