Július 20-án délelőtt, az évközi idő 16. vasárnapján a Szentatya az albanói székesegyházban mutatott be szentmisét. Beszédében a vendéglátó Ábrahámról és Sáráról, Máriáról és Mártáról elmélkedve azt hangsúlyozta, hogy a meghallgatás és a szolgálat, a szemlélődés és a cselekvés a vendégszerető élet két elválaszthatatlan dimenziója.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Nagy örülök, hogy ma itt lehetek, és a vasárnapi eucharisztiát ebben a gyönyörű székesegyházban ünnepelhetem. Mint tudjátok, úgy volt, hogy május 12-én jövök, de a Szentlélek másként rendezte a dolgokat. De igazán boldog vagyok, és ezzel a testvériséggel, ezzel a keresztény örömmel köszöntelek mindannyiatokat, akik jelen vagytok: köszöntöm Őeminenciáját, az egyházmegye püspökét, a jelenlévő hatóságokat, és köszöntelek mindannyiatokat.
A mai liturgiában az olvasmány és az evangélium a vendégszeretetről, a szolgálatról és a meghallgatásról szól (vö. Ter 18,1–10; Lk 10,38–42).
Az első esetben Isten „három férfi” személyében látogatja meg Ábrahámot, akik „a déli forróság idején” érkeznek a sátrába (vö. Ter 18,1–2). Elképzelhetjük a jelenetet: a tűző nap, a sivatag mozdulatlan nyugalma, a rekkenő hőség és a menedéket kereső három idegen. Ábrahám, aki „a sátor bejáratánál” ül, a házigazda pozíciójában van, és nagyon szép látni, ahogyan szerepét gyakorolja: felismeri a látogatókban Isten jelenlétét, feláll, eléjük fut, a földre borul, és kéri őket, hogy telepedjenek le. Így az egész jelenet megelevenedik. A délutáni csendet a szeretet gesztusai töltik meg, melyekben nemcsak a pátriárka, hanem Sára, a felesége és a szolgák is részt vesznek. Ábrahám már nem ül, hanem „ott áll mellettük a fa alatt” (Ter 18,8), s Isten ott közli vele a lehető legcsodálatosabb hírt, amelyre csak számíthatott: „feleségednek, Sárának fia lesz” (Ter 18,10).
E találkozás dinamikája elgondolkodtathat bennünket:
és közölje velük termékenységüknek a hírét, amelyre annyira vágytak, de amelyben már nem is reménykedtek. Az oly sok kegyelmi pillanat után, melyekben már meglátogatta őket, ismét kopogtat ajtajukon, befogadást és bizalmat kérve tőlük. Az idős házaspár pedig pozitívan válaszol, anélkül, hogy tudnák, mi következik. A titokzatos látogatókban az Ő áldását, az Ő jelenlétét ismerik fel. Felajánlják neki, amijük van: ételt, társaságot, szolgálatot, egy fa árnyékát. Egy új életnek és egy utódnak az ígéretét kapják tőle.
Bár más körülmények között, de az evangélium is Istennek ugyanezen cselekvésmódjáról szól. Jézus itt is vendégként jelenik meg Márta és Mária otthonában. Nem idegen: barátai házában, ünnepi légkörben van. Az egyik nő ezernyi figyelmességgel halmozza el, a másik viszont a lábánál ülve hallgatja, a tanítványnak a mestere iránt tanúsított tipikus magatartásformával. Mint tudjuk, az első nő panaszkodására, aki segítséget szeretne kapni a tennivalókban, Jézus azzal válaszol, hogy a meghallgatás értékének felismerésére biztatja (vö. Lk 10,41–42).
Hiba lenne azonban e két magatartást egymással szemben állónak tekinteni, valamint érdemi összehasonlítást végezni a két nő között.
Először is az Istennel való kapcsolatunkban. Ha ugyanis fontos, hogy hitünket a cselekvés konkrétságában és a kötelességeinkhez való hűségben éljük meg, mindenki a maga helyzetének és hivatásának megfelelően,
s egységet teremtünk magunkban. Ez a keresztény életnek egy olyan dimenziója, amelyet ma különösen vissza kell szereznünk, mind személyes és közösségi értékként, mind pedig prófétai jelként korunk számára: teret adni a csendnek, az Atya hallgatásának, aki a rejtekben beszél hozzánk és „a rejtekben lát” bennünket (Mt 6,6). Ehhez a nyári napok gondviselésszerű időszakot jelenthetnek, melyben megtapasztalhatjuk, milyen jó és fontos az Istennel való meghitt kapcsolat, s ez mennyire segíthet abban is, hogy nyitottabbak, befogadóbbak legyünk mások iránt.
Ezekben a napokban több szabadidőnk van, mind az elmélyedésre és az elmélkedésre, mind pedig arra, hogy találkozzunk, utazzunk és meglátogassuk egymást. Használjuk ki arra, hogy a kötelességek és gondok forgatagából kilépve élvezzük az elmélyedés csendes idejét, valamint arra, hogy valahová elmenve osztozzunk a találkozás örömében – mint én ma itt –, tegyük ezt annak alkalmává, hogy
Tegyük ezt bátran! Ily módon – a szolidaritással, a hit és az élet megosztásával – a béke kultúráját fogjuk előmozdítani, segítve a körülöttünk élőket is abban, hogy legyőzzék a szakadásokat, az ellenségeskedést, hogy építsék a közösséget az emberek között, a népek között, a vallások között.
Ferenc pápa azt mondta, hogy „Ha örömmel akarjuk élni életünket, össze kell illesztenünk ezt a két attitűdöt: egyfelől a »Jézus lábánál időzést«, hogy hallgassuk őt, miközben feltárja nekünk minden dolog titkát; másfelől az azonnali és készséges vendéglátást, amikor ő áthalad, és kopogtat ajtónkon egy barát arca mögött, akinek szüksége van egy kis felfrissülésre és testvéri szeretetre” (Úrangyala, 2019. július 21.). Ezeket a szavakat egyébként néhány hónappal a világjárvány kitörése előtt mondta: és milyen sok mindenre tanított bennünket – ebben az értelemben – az a hosszú és nehéz időszak, amelyre még mindig emlékszünk. Természetesen mindez erőfeszítést igényel. Sem a szolgálat, sem a meghallgatás nem könnyű mindig: elkötelezett munka kell hozzá, a lemondás képességét igényli. Erőfeszítésbe kerül például – a meghallgatásban és a szolgálatban – az a hűség és szeretet, amellyel egy apa és anya törődik a családjával, ahogyan erőfeszítésbe kerül az az elkötelezettség is, amellyel gyermekeik – otthon és az iskolában – reagálnak fáradozásaikra; erőfeszítésbe kerül megérteni egymást, amikor eltér a véleményünk, megbocsátani, amikor hibázunk, segíteni egymásnak, amikor betegek vagyunk, támogatni egymást, amikor szomorúak vagyunk.
Szent Ágoston az egyik beszédében, Márta és Mária jelenetéről elmélkedve, megjegyezte:
(Száznegyedik beszéd, 4). Márta munkájára utalva pedig Ágoston ezt mondja: „Ki mentesül a földön a másokról való gondoskodás eme szolgálatától? Ki az, aki e teendők közt lélegzethez jut? Igyekezzünk kifogástalanul és szeretettel végezni őket […]. A fáradozás elmúlik, és elérkezik a pihenés; de a pihenés csak a fáradozáson keresztül érkezik el. Halad a hajó, és megérkezik a hazába; de a hazába csak hajóval lehet megérkezni” (uo. 6–7).
Ábrahám, Márta és Mária ma pontosan erre emlékeztetnek bennünket: a meghallgatás és a szolgálat két egymást kiegészítő magatartásforma, amellyel életünkben megnyílhatunk az Úr áldó jelenléte előtt. Példájuk arra biztat bennünket, hogy egyeztessük össze napjaink során a szemlélődést és a cselekvést, a pihenést és a fáradozást, a csendet és a buzgólkodást, bölcsen és kiegyensúlyozottan, mindig Jézus szeretetét tartva mércénknek, igéjét világosságunknak, kegyelmét erőforrásunknak, kegyelme ugyanis lehetőségeinken túl is megtart bennünket (vö. Fil 4,13).
XIV. Leó pápa szavai a mise záróáldása előtt, amikor miseruhát ajándékozott Vincenzo Viva megyéspüspöknek:
Őexcellenciájának adjuk ezt az ajándékot, mely az egyházmegyéje egyházához való közelségünk kifejezése, azzal a kívánsággal, hogy mindig az Úr áldása kísérje őt. Köszönet az ő szolgálatáért és köszönet az ő népének!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
