A kockázat öröme Kulcsár Péter2025. 07. 14., h – 18:55
A színpad mögött néz rám nagy szemekkel, pár perccel a fellépése előtt. A nővére már a mikrofont tartja, énekhangja harsog a parkban felállított sátor alatt. Falubeliek jönnek mennek, és az új arcok, akik nemrég költöztek az új utcába. „Újuccának” hívták gyerekkoromban is az egyik falurészt, akkor a bősi vízerőműhöz kivezető utca kapta ezt a nevet, valószínűleg 40 éve épp az számított annak. Akik akkor oda építették fel az otthonaikat, ma már nagyszülők. A faluban pedig sorra alakulnak a szebbnél szebb otthonok, egy másik „újuccában”.
A kislány megrázza a kis tenyereit, majd újra ökölbe zárja, eszembe jut, milyen szépen érzi, mi segít a feszültség levezetésében, az ilyen egyszerű mozdulatok is rendezni tudják a stressz miatti állapotokat. A szereplés a jobbik stressz, látom rajta is, milyen örömöt okoz neki a várakozás.
Ketten ülünk a színpad mögött, mint műsorvezető lettem a társasága, a gyermek nyolcéves lesz és a kisfiam osztálytársnője. Alapjában véve ő is az egyik olyan csöpp kislány, akit már az oviban is szeretettel figyeltem. Talán mert olyan bájos, kedves teremtés. Próbálok rajta segíteni és olyan mondatokat mondok, amiket én hallottam, amikor szavalni álltam ki a nagyszínpadra, vagy színjátszósként egymás buzdítására találtunk ki.
Annyira lényegtelen, hogy akkor ott bárki bármit is mond, ugyanis egy előadás és az előadó sikere nem azon múlik, mennyire lélegzünk mélyeket. A valódi siker kulcsa elsősorban a színpad szeretete, a vágy a megmutatkozásra. Annak az öröme, hogy létezik a közönség és az előadó közt egy kapocs, ami mindkettőnek jó érzést, élményt képes adni, valami csoda.
Ez a kislány a nővérével táncolni kezdett. Folyamatosan figyelték egymást, összhangjuk kivételes volt. A nyolcéves a tánc közben megfordult, rám nézett és a szemében már nem a félelem, a kudarc elkerülésének vágya jelent meg, hanem a jelenlété, azé, hogy a színpadon ő valami olyat mutat meg önmagából, ami kapcsolatot teremt másokkal.
Nem nagy dolog ez: rácsodálkozni egy gyerek tehetségére is örömmé válik, de a színpad előtt kamerázó anyukának és apukának ez maga lehetett a csoda.
Néztem a két lányt, akik szinte ragyogtak, amikor kiálltak sok-sok ember elé.
Már sok éve moderálok különböző eseményeket, színvonalas és kevésbé jó fellépők nevei hangzottak el a számból, de azt biztosan állítom, hogy azok lesznek a sikeres, emlékezetes fellépések, amelyeknél a színpadon álló hálás a figyelemért. Minden más csak kötelesség.
Jövünk és megyünk az élet színpadán, ki-ki meg meri mutatni a tehetségét, fel meri vállalni annak kockázatát, hogy másoknak nem lesz elég jó, és lesz olyan, aki kerüli a kudarcot. De tényleg ez a kudarc, ha megpróbáltam és hibáztam, vagy más szemében nem voltam elég jó? Vagy a feladás lenne az?
Hiszem, hogy annak a tündéri gyereknek a szemében megcsillant a kockázat öröme. Merni megmutatni, kik vagyunk, miben bontakozik ki a tehetségünk, és ezt merjük-e megláttatni, sokkal fontosabb, mint hinnénk.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
