Székelykeresztúr egyik meghatározó 20. századi személyiségét, Orbán János (1878–1959) plébánost és esperest posztumusz Pro Cultura díjjal tünteti ki Székelykeresztúr önkormányzata. A posztumusz elismerést az augusztus 1-jei székelykeresztúri városnapok keretében adják át.
Balázs Mihály, a székelykeresztúri római katolikus plébánia gondnoka és önkormányzati képviselő fáradhatatlan kutatásba kezdett, hogy a plébános örökségét ismét közkinccsé tegye; a díjra is ő terjesztette fel. Őt kérdezte Orbán János személyéről Szász István Szilárd. Az írás a RomKat.ro erdélyi magyar katolikus hírportálon jelent meg, amit szerkesztve közöljük.
Balázs Mihály felkutatta Orbán János testvérének, Orbán Károlynak az unokáját, Osváth Ágnest, aki Marosvásárhelyen él, és gyermekkorában sok időt töltött Székelykeresztúron nagybátyjánál. Értékes információkat osztott meg Orbán János életéről; Bálint István keresztúri plébánossal együtt ő veszi át a díjat augusztus 1-jén.
Orbán János 1878. december 26-án született Székelyudvarhelyen. A teológiát Gyulafehérváron végezte, majd 1901-ben szentelték pappá. Pályafutása során káplánként szolgált Torján, Piskitelepen. 1907-ben került Székelykeresztúrra, ahol lelkészként, később plébánosként, majd 1929 és 1939 között esperesként szolgált.
Nevéhez fűződik a Székelykeresztúr története című, 1943-ban a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt. gondozásában megjelent várostörténeti monográfia, amely egyszerre tekinthető tudományos alaposságú helytörténeti munkának és szépirodalmi igényű olvasmánynak. „…szerzője szépírói vénával rendelkezik: könyvét színes, plasztikus nyelvezet, olykor metaforikus beszédmód, illetve bizonyos részeiben izzó szenvedély jellemzi” – írta a kötetről Zsidó Ferenc a Művelődés hasábjain. Orbán János 1939-ben vonult nyugdíjba, azt követően kezdte megírni a város történetét. A II. bécsi döntés nyomán a település 1940-től Magyarországhoz tartozott, míg a II. világháborút követően ismét vissza nem csatolták Észak-Erdélyt Romániához. A könyv miatt később Orbán János házi őrizetbe is került, mivel a könyv nem festett túl kedvező képet a román hatóságokról.
Jelentős publikációs tevékenységet folytatott: több mint ezer cikket írt az Alkotmány, a Közművelődés, az Erdélyi Tudósító, A Hírnök és a Székelykeresztúr című lapokba. Naplószerű, önéletrajzi ihletésű írásai jelentek meg a nagyváradi Magyar Lapokban. Balázs Mihálynak sikerült feltárnia, hogy számos cikket Siculus álnéven írt.
Főbb művei közé tartozik A lélek útján (1923) című kötete, valamint a keresztény és a keresztényellenes világnézet szembenállásáról szóló, Zúg a havas (1937) című regénye.
Egyházi feladatai mellett aktív szereplője volt a közéletnek is. Részt vett a város irodalmi és kulturális életében, ő lett az „országzászló-mozgalom” helyi vezetője. Alelnökként részt vett az Országos Magyar Párt udvarhelymegyei munkájában; bátran felszólalt a kommunista propaganda ellen, és következetesen képviselte a keresztény sajtó megerősítésének ügyét. Az 1937-es Római Katolikus Népszövetség nagygyűlésén határozottan bírálta a kommunizmust és az azzal rokonszenvező magyar lapokat – mondta el Balázs Mihály.
1909-ben Orbán János építtette Székelykeresztúron a korszerű plébániaépületet; a Domus Históriában ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy az épület „…megdíszítette a városias jellegű szkeresztúri nagy piacot”. Az új épületet ő maga tervezte; a kivitelezési munkálatokat vállalkozók végezték.
A templomot is gondosan karbantartotta.
Számos történet tanúskodik bátorságáról és emberségéről. Amikor egy etédi vásáron történt rendőrgyilkosságot követően atyhai embereket kínoztak a hatóságok Keresztúron, hogy elmondják, ki követte el a gyilkosságot, a plébános engedély nélkül bement a fogvatartottakhoz, hogy meggyóntassa őket.
Szász István Szilárd írása teljes terjedelmében ITT olvasható.
Forrás: Romkat.ro
Fotó: Balázs Mihály
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
