A nagy dunai árvíz: egy amatőr fotós szemén keresztül 1965-ből Károly Zsolt2025. 06. 18., sze – 09:53 Csallóköz |
A dunaszerdahelyi Kosztra László lapunk felhívására rengeteg fotót küldött szerkesztőségünknek a nagy dunai árvízről, amelyekből válogathattunk. A felvételeket nagybátyja, az 1912-ben született Kosztra Pál készítette. A fotókat helyszínileg nem tudtuk beazonosítani, azonban a szituációk, amelyeket láthatunk, megmutatják, milyen volt a nagy dunai árvíz idején az élet. Mindemellett az Új Szó régi számaiból válogattunk bekezdéseket, amelyek 1965 júniusában jelentek meg.
1965. június 16.
A Szlovákiai Árvízvédelmi Bizottság tájékoztatása szerint tegnap (1965. június 15.) az éjszakai órákban várták a Duna tetőzését Pozsonynál (kb. 915 centiméter). Komáromnál a Duna a várakozás szerint csütörtökről péntekre (1965. június 18.) virradó éjjel fog tetőzni 830–850 centiméterrel. Párkánynál, ahol 1965. június 15. reggel 736 centimétert mértek, szerdán 755 centiméterre emelkedik a víz szintje. A tetőzést ezen a szakaszon szombatra virradóra várják, amikor a víz szintje eléri a 800 centimétert (105 centiméterrel lenne magasabb, mint 1954-ben). A mentési munkálatokhoz – főleg a Komáromi járásban és Komárom városában, ahol a leg-kritikusabb a helyzet – mindeddig 80 teherautót, 11 autóbágert, 10 buldózert és egyéb gépezeteket küldtek. Ezenkívül több mint ezer jutazsákot és 1200 köbméter kavicsot juttattak ezekre a helyekre. Tekintettel a Duna és a Garam nagy szintkülönbségére, a Garamkövesd–Nána szakaszon veszélyben van az Érsekújvár–Helemba fő vasútvonal.
Veszélyes a helyzet a Kis-Duna mentén és a Feketevíz–Nádasd szakaszon, ahol mintegy 1600 hektár mezőgazdasági föld és 600 hektár erdő van víz alatt. A tanyi szivattyúállomás fölött Pat felé (Komáromi járás) a víz alámosta a gátat, s a süllyedés fölött a Duna vize befolyik a gát mögötti területekre. Folynak a munkálatok a gát megerősítésére. A veszélyeztetett helyekről biztonságba helyezik a lakosságot. A fokozódó veszély a Duna árterületén indokolttá tette a katonaság bevetését is.
1965. június 17.
A közmondás azt tartja, hogy az ember szükségben talál rá leginkább a barátokra. Ilyenkor dől el, ki milyen ember. Ekelen például csak egyetlenegyszer mondta be a helyi hangosbeszélő, hogy a nagykeszi töltésszakaszon nagy szükség van a munkáskézre. Tíz perc sem telt bele, az országúton már meg is jelentek a lapáttal, csákánnyal „felfegyverzett” szövetkezetesek. Ki kerékpáron, ki motorosan – mindenki a lehető leggyorsabban a Duna felé vette az irányt. Ezekben az órákban három-négy falu lakossága készíti a nagykeszi töltésnél a homokzsákot. A rendkívül veszélyeztetett szakaszon minden negyven-ötven méternyi távolságra jut egy tapasztalt, éles szemű, a Dunát jól ismerő őr.
Ha nem lennénk ennyien, ez a vad víz már rég elszakította volna a gátat. A gejzírszerűen feltörő »buzgárokat« ha törik, ha szakad, el kell fojtanunk, különben a víz alámossa a töltést, a gát beszakad
– mondta a Duna-parton Jeney Lajos szövetkezetes.
1965. június 18.
A Duna mentén egyre nagyobb méreteket ölt az árvízveszély. A már több hete tartó magas vízállás sok helyütt alámosta a gátakat. A Pat melletti gátszakadás után a Duna tegnap a csicsói szivattyúállomás közelében is áttörte a gátat. Az áradás most sokkal nagyobb területet veszélyeztet, mint a Pat melletti gátszakadás után. Az illetékes szervek megtették a szükséges intézkedéseket Kulcsod, Medve, Csicsó és Kolozsnéma kiürítésére.
Néphadseregünk további erősítéseket küldött a veszélyeztetett helyekre. Jelentős segítséget nyújtanak a magyar hatóságok is, amelyek szorosan együttműködnek a csehszlovák szervekkel, együtt gondoskodnak a kiürített községek lakosságának elszállításáról.
Kapcsolódó cikkünk Keszegfalva/Sárosfa |
Horváthné Zobor Rozália Keszegfalván született, Zobor István (szül. Keszegfalva) és Nagy Rozália (szül. Gúta) gyermekeként abba a házba, amit szülei a maguk vetette vályogtéglából 70 cm égetett tégla alapra építettek. A nagy dunai árvízhez kapcsolódó emlékét megosztotta szerkesztőségünkkel.
A ház az 1950-es évek elején épült.
„Örülhetett is benne a család 12 évig, amíg is 1965 tavaszán a Duna újra meg nem mutatta erejét. A község melletti Vágduna egyik ágának töltését a helybeliek sikeresen mentették, így a falu a töltés és az országút közötti részét árvíz nem, »csak« a talajvíz (buzgárok) károsította”
– írja lapunknak címezett levelében Horváthné Zobor Rozália.
Elmesélte, hogy ezekben az időkben a lakosságot hogyan készítették fel az árvízveszélyre: az iskolát a diákok nagy örömére már június elején bezárták és az evakuálást javasolták. A csicsói gátszakadás után jöttek az autóbuszok, családját június tizenkilencedikén vitték Vágtornócra.
„Néhány nappal később jött a községben maradt mentőegység tagja a hírrel: Pista, a te házad is összedőlt. Az én nagyon kemény, a második világháborúban és hadifogolytáborban edzett apámat akkor láttam először és utoljára sírni. A mi házunkat »csak« egyméteres víz érte (voltak utcák, ahol 3-4 m magasan is állt a víz), ami azért arra elég volt, hogy falát alámossa a portán levő kovácsműhellyel együtt, és a tető súlya alatt összeroskadjon”
– emlékszik vissza.
Leírta azt is, hogy édesapja akkor sem sírt, amikor a becsülettel megvásárolt telkére „falurendezési” terv szerint nem kapta meg az építési engedélyt, helyette felkínáltak neki olyan helyet a szülőfalujában, amely jóval mélyebb fekvésű volt.
„Erre azt mondta, ha a helyemre nem építhetek, még a járást is elhagyom. Úgy is tett, 1966-ban Diószegen talált munkát patkolókovács mesterként, mezőgazdasági gépjavítóként és ott vett házat. Nos, mit nem tesz egy »elkötelezett« faluvezetés és a keményfejű patkolókovács eszmecseréje? Ez csak egy a sok ezer hasonló, egyedi történet és fájdalmas emlék közül”
– zárta lapunknak írt levelét Horváthné Zobor Rozália.
(szerk. kzs)
Szerdáról csütörtökre virradó éjszaka kevés ember aludt Komáromban. Egymást váltották a csoportok a gátakon. A hajógyáriak újabb homokzsákokkal erősítették a gátat, és a felkelő nap első sugarai a kikötő melletti városrészben több száz embert találtak talpon. Ez a hajnal még a legkisebbek, a gyermekek számára sem jelentett boldog pihenést. Virradatkor megkezdték a gyermekgondozó intézet kiürítését. Gondos nővérek öltöztették meleg ruhába a kicsiket, akik bizony nem értették, miért hordják ágyacskáikat a katonabácsik a különlegesen elkészített autóbuszokba. Felkészülnek minden eshetőségre, azért kellett biztonságosabb helyre szállítani az intézet kis lakóit, valamint a komáromi kórház betegeit. Szólni kell arról a hősi küzdelemről, melyet a Nyitra és Zsitva között élő martosiak folytatnak. A faluból a gyermekeket és nőket kitelepítették Harasztra. A férfiak a katonákkal együtt tovább dolgoznak. Nem adják fel a küzdelmet. Az emberi segítség szép példájával találkozunk lépten nyomon. Nemcsak a gáton dolgoznak bátor emberek, hanem nagy szeretettel gondoskodnak azokról, akik már kénytelenek voltak elhagyni otthonukat. Ezt a baráti gondoskodást érzik az izsaiak és patiak, valamint a martosiak. S bár ömlik a zápor és veszélyesen csapkodja a gátat a hullám, az ember nem adja fel a küzdelmet. (tő)
Névtelen hősök dicsérete
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
