1868. április 20-án egy tucat nő vonult be sorban a New York-i Delmonico’s-ba, Amerika akkor leghíresebb éttermébe. A nők mind középosztálybeliek, vagy gazdagabbak voltak, így megtehették, hogy ilyen helyen egyenek. Sokan közülük azonban dolgoztak, ami a 19. század közepén igencsak furcsának számított ezekben a társadalmi körökben. Maga az ebéd még különösebb volt, ugyanis egyetlen férfi sem kísérte őket. Erre ez volt az első példa az amerikai történelemben.
Ekkoriban az amerikai társadalom szigorúan szegregált volt nemek szerint, és az utca a férfiak terepe volt. Egy középosztálybeli vagy jómódú asszony egyedül igencsak felkeltette a figyelmet, a dolgozó nők pedig legtöbbször láthatatlanok voltak. Étterembe való belépéshez szükség volt egy férfi társra, hölgyek egymagukban csak a privát étkezőszobában ehettek, amelyet viszont csak az elit tudott megfizetni.
Paul Freedmen gasztronómiatörténész szerint nagyon kevés étterem vagy üzlet gondolt ekkor a női ügyfelekre. Az 1850-es évek New Yorkjában például csak maréknyi fagylaltozó engedte meg, hogy a hölgyek egyedül is betérjenek.
1868-ban azonban Jane Cunningham Crolynak elege lett. Charles Dickens angol író éppen körutat tartott az Egyesült Államokban, és a New York-i Sajtóklub rendezett a tiszteletére egy vacsorát a Delmonico’s-ban. Croly, aki újságíró volt, részt akart venni az április 18-ai eseményen, de a Sajtóklub nem engedte, annak ellenére, hogy maga is tag volt. Tiltakozása nyomán beleegyeztek, hogy jelen legyen, de kizárólag azzal a kikötéssel, hogy Croly és a többi nő egy függöny mögött maradnak végig, ahol nem lehet sem látni, sem hallani őket. A feldühödött Croly végül nem ment el a vacsorára. Azt azonban elhatározta, hogy valamit tesz az ellen, ahogyan bántak vele, és ehhez ő volt az országban az egyik legjobb helyzetben.
Jane Cunningham Croly
Croly jól ismert riporter volt, Jenny June álnéven ő volt az első nő, akinek több lapban is lehozták állandó rovatát. Később ő lett az egyik első újságírást oktató egyetemi tanár. A Sajtóklub bánásmódjára válaszul létrehozta az első amerikai női klubot, amelynek a Sorosis nevet adta: ez a tudományos szakszó a bimbózó virágokra, amelyből a gyümölcs képződik. Ide meghívott más, felsőbb osztálybeli, szakmával bíró nőket, mint például az újságíró Kate Fieldet és a lelkész Ella Dietz Clymert.
Az első gyűlésük előtt Croly megkereste az étterem tulajdonosát, Lorenzo Delmonicót, hogy elvállalná-e a társak nélküli, „kockázatos és szertelen” nők csoportját egy ebédre, csupán két nappal a Dickens-vacsora után. Delmonico kedvessége mellett igen progresszív nézeteket is vallott, így igent mondott, rendelkezésükre bocsátva egy étkezőszobát.
Az, hogy választásuk a Delmonico’s-ra esett, üzenetértékű volt. Nem csupán azért, mert Charles Dickens ott járt két nappal korábban (ő egyébként elutasította a meghívást az első Sorosis-gyűlésre), hanem azért is, mert Amerika gasztronómiai középpontja volt ekkor. 1827-ben még péksüteményeket árusító boltként nyitott meg, később azonban ez lett az ország első igazi étterme, a kiváló ízlés és a jó ételek szigete egy olyan országban, amely addig közömbösnek mutatkozott a kulináris élvezetek iránt. A század közepén átélt legszebb éveiben a konyhát Charles Ranhofer francia séf irányította, aki politikusok, nagy elmék, és társadalmi elitek számára készített ételeket. Croly a Sorosis főhadiszállásává tette a helyet.
A társaság célja az volt, hogy „a gondolkodásban, ízlésben, intelligenciában, kultúrában és emberségben érdekelt nőket” hozza össze, és hogy támogassa a nők munkavállalását.
1869 januárjában a New York Timesban megjelent egy szerkesztői cikk, amely gúnyolta Susan B. Anthony nőjogi aktivista The Revolution („A Forradalom”) című lapját és annak követői, valamint a Sorosis klub közötti jótékonysági együttműködést, amely a New York-i dolgozó nőket volt hivatott segíteni. „De a kedves kis lények ugyanúgy nem gyakorlatiasak, mint máskor” – írta a név nélküli szerző a párbeszédről. A magazinok gúnyrajzokat jelentettek meg az aktivistákról, akiket harcias hárpiákként ábrázoltak. Az egyik 1869-es rajz egyszerre űzött gúnyt a feketék és a nők szavazati jogra való törekvéséből, a szüfrazsett karikatúrája egy „Sorosis” feliratú bunkósbotot tart a kezében.
A Dolmenico’s napjainkban (Wikipédia / spurekar – Delmonico’s / CC BY 2.0)
Előfutár a női szervezetek történetében
A nyomás ellenére Croly védte a klubot. „A hagyományos otthoni élet nem elégséges a fizikai és mentális szükségleteinknek” – mondta 1869-ben. Tudta, miről beszél, hiszen férje betegsége, majd halála őt tette a család kenyérkeresőjévé. De arra is buzdította a nőket, hogy legyenek jó háziasszonyok és anyák – miközben ő maga negyven évig dolgozott íróként és újságíróként, és segített megalapítani a New York-i Női Sajtóklubot és a Női Klubok Általános Szövetségét.
A Sorosis virágzott, az első év végére nyolcvanhárom női történész, író, művész és orvos vett részt hagyományteremtő ebédjein. A Sorosis előtt nem voltak „sem kertészeti klubok, sem bridzsklubok, sem nők szakmai társaságai, de még egyházi vagy misszionárius társaságok sem, amelyeket kizárólag nők vittek volna” – írta Lately Thomas Delmonico’s: Egy évszázad pompa című könyvében. A Sorosis női klubok egész sorát ihlette Amerika-szerte, és sok ága a mai napig aktív.
Az 1868-as Delmonico’s-ban tartott ebéd beindította a nők előjövetelét a közéletbe. De a változás csak lassan jött. Bizonyos éttermek és klubok továbbra is zárva maradtak a hölgyek előtt, még a 20. században is. 1906-ban két utazó nő írt arról, egy pincér hogyan köntörfalazott és kérdezgette őket addig, míg ki nem derült, semmilyen férfi nem fog velük tartani, ezután pedig megtagadta kiszolgálásukat. Habár az éttermekből való kitiltás a távoli múlt emlékének tűnik, a nők ma is kénytelenek küzdeni azért, hogy mások beleszólása nélkül folytathassák karrierjüket.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
