A Parma fidei – Hit pajzsa díjat a kommunizmus áldozatainak emléknapja (február 25.) alkalmából azoknak az egyházi személyeknek ítélik oda évről évre, akik a diktatúra alatt is hűségesek maradtak hitükhöz, magyarságukhoz. A díjat Horváth Béla kisgazda képviselő és Gyurkovics Tibor költő, író alapította 2002-ben. Az idei esztendő kitüntetettje Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek.
– Birtokos paraszti családba született 1950-ben. Ez a Rákosi-korszak legsötétebb időszaka volt. Mennyire érintette ez a családját?
– Természetesen érintette, de hál’ Istennek nem volt sok földjük, mert az apám tizennegyedik gyerek volt a családban, és a tizedik fiú. Csak kevéske földünk volt, mert nagyapámnak akkorra már elvették a tanyáját, mindenét. Ebből adódóan Gyónon, a Zlinszky-kastélyban születtem, ami a későbbi alkotmánybíró, Zlinszky János családjáé volt. Két évig ott éltünk. A szüleimnek nagyon jó kapcsolatuk volt az öreg Zlinszkyvel, az ifjút János úrnak szólították. Ezután egy nádtetős, földes konyhás paraszti házba költöztünk, ami már a családé volt. Közben a szüleim felépítettek a faluban egy másik házat, ide az 1956-os forradalom napjaiban költöztünk. Hatéves voltam akkor. Az első napokban a tanácsházáról kidobálták az iratokat, az óvodából hazafelé jövet turkáltunk közöttük a társaimmal. Már beköltöztünk az új házba, amikor a gyóni párttitkár, a Dabasi járás funkcionáriusa, Biksza Miklós gyilkosság áldozata lett.
– Ez már a forradalom leverése után, 1956. december 10-én történt.
– Igen, és óriási országos ügy lett belőle. A lövöldözést Biksza kezdte, de a kommunistákat ez nem érdekelte. Több embert felakasztottak, sokat összevertek, bebörtönöztek. Félelem, rettegés töltötte el az embereket, a falut tankokkal is megszállták, két-három hónapig nem volt nyugalom. Az ÁVO rendszeresen kiszállt, a gyóni papot elvitték és borzalmasan megverték, csakúgy mint a kántort, aki a nagybátyám volt. Apám is csak azért úszta meg, mert volt alibije: éppen a kovácsnál járt, amikor Biksza Miklóst megölték.
– A szülei vallásosak voltak?
– Igen, apai és anyai ágon is. Anyámra a gyóni apácák is hatottak, apámra inkább a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete). A vezetőikkel is kapcsolatban állt, sőt fiatalkorában a Barankovics István-féle Demokrata Néppárt képviselőjelöltje volt. Apám közel állt a politikai kereszténységhez. Ötven éven át templomgondnok volt, harminc évig énekelte Jézust a Passióban. Végig kitartott a férfias vallásosságban.
– Hogyan került a kecskeméti Piarista Gimnáziumba?
– Jó híre volt az iskolának, a faluból odajárt néhány gyerek. Emellett volt egy Erőss József nevű piarista, kecskeméti plébános, aki nem engedte misézni az egyik békepapot, Máté Jánost. Bosszúból Felsődabasra helyezték, egy rettentően elhagyatott plébániára, közvetlenül a nádas mellé. Mindennap jelentkeznie kellett a rendőrségen. Titokban kerestük fel őt. A gimnáziumba bejutottam, de a kollégiumba nem biztos, hogy fölvettek volna, mert csak a legalább ötven kilométerre lakóknak biztosították a kollégiumot. Erőss József odaszólt a tanároknak, hogy ne kelljen már ennek a gyereknek napi négy órát bumliznia oda-vissza a lajosmizsei vonalon. Gyakran jártam hozzá. Gyónon volt egy szociális otthon, korábban apácazárda, Vay Péter címzetes püspök birtokán létesítették. Ő nagyon érdekes személyiség volt. Református családból származott, XIII. Leó pápa alatt katolizált és pap lett. Gyónon templomot építtetett. Letelepítette az első világháború árváit, iskolát létesített számukra, és odahozta azokat a karmelita nővéreket, akik gyerekekkel is foglalkoztak. Miután a kommunisták hatalomra kerültek, felszámolták az apácarendet, de a nővéreket odavitték, máshonnan is. Titokban bejártunk oda, Deák-Bárdos Lénárd jezsuita miséire, aki hivatalosan az udvart tartotta rendben, szamarakat hajtott. Kiváló prédikációi voltak. Ilyen hatások értek már gyermekkoromban. Emlékszem a gyóni plébánosra, Keresztes Pálra is, akit egy szónoklata miatt elhurcolt az ÁVO, összeverték. Művészcsaládból származott, rengeteg könyve volt. Később, iskolás gyerekként is tartottam vele a kapcsolatot. A nyári szünetben egy-egy hetet nála töltöttem, irodalomról beszélgettünk, Maria Callas lemezeit hallgattuk. Keresztes Pálnak volt egy zenész és egy jezsuita fivére is.
Találkoztam Tabódy Istvánnal is, aki tizennyolc évet ült börtönben; ministráltam a miséin, szentképet is őrzök tőle. Ezek a lelki-szellemi hatások értek, amellett, hogy paraszti családban nőttem fel. Voltak lovaink, teheneink, csirkéink, bérelt földünk, tudtam kaszálni, kapálni. Mégis egészen más szemléletben nevelődtem, mint a korabeli paraszt gyerekek, pedig én is az voltam.
– Mindig pap akart lenni?
– Nem. Amikor elkezdtem a gimnáziumot a piaristáknál, régész vagy mezőgazdász szerettem volna lenni. Mindkettő vonzott. Nagyon szerettem a történelmet, a mezőgazdaság pedig adva volt. A piaristáknál határoztam el, hogy pap leszek. A végső döntést az érettségi évében hoztam meg.
Pap tanár nem szerettem volna lenni, pedig később még a bencések is invitáltak. Együtt voltam katona Várszegi Asztrikkal. Úgy éreztem: ha valamelyik rend iskolájában magyart és történelmet tanítanék, az kihívás nélküli, túl konszolidált élet lenne számomra. Láttam, hogyan élnek a plébániákon a papok, jobban tetszett nekem az ő keményebb életformájuk.
– Szeminaristaként eltöltött évei és papi hivatásának kezdete a Kádár-rendszer fénykorára esett. Az úgynevezett „puha diktatúra” éveit éltük akkor. Hogyan mutatkozott meg ez az állam és az Egyház viszonyában?
– Teljesen világos volt számomra, hogy diktatúrában élünk, még ha ezt puhának nevezte is a köznyelv. Otthon, a családunkban például soha nem neveztük ellenforradalomnak 1956-ot, számunkra az mindig forradalom volt. Az oroszok bejövetelét sem mondtuk felszabadításnak. Én, aki Tabódy István mellett ministráltam, Kádárról is tudtam, hogy kicsoda. A KISZ-t csak úgy neveztük: Kádár Idomított Szamarai. A környezetemben apámtól kezdve senki nem rajongott Kádárért. Azt tudtuk, hogy Rákosinál vagy Ceauşescunál különb, de soha nem mondtuk: Jánosom, Kádárom, addig jó nekünk, míg ő van.
A kiszolgáltatottságot a saját sorsomon keresztül is megéltem. Elvették az útlevelemet, figyeltettek, személyesen is többször felkerestek, ellenőriztek kezdettől fogva.
Korábban, amikor elmentem Bánk József érsekhez, feltűnt, hogy zörgött az asztalon a papírokkal. Azonnal rájöttem, hogy miért csinálja ezt. Előfordult, hogy latinul vagy németül válaszolt. A legmélyebb tapasztalatom az volt, amikor Pestújhelyen egy békepap, Vigh Tivadar mellett voltam káplán. Amikor később kikértem az iratait, kiderült: nemcsak ügynök volt, de a legmagasabb szinten ágyazódott be a hatalomba, talán még a titkosszolgálatnál is. Szerencsétlen lebukott egy határátlépésnél. Emellett voltak nagy emberi gyengeségei, ezekkel megfogták, és 1950-ben beszervezték. Rendszeresen jelentett rólam. Minden szempontból kegyeltje és magas fokon elkötelezettje volt a kommunista rendszernek, ennek ellenére rettegett, a plébánia ablakaira rácsokat szereltetett.
– Igaz, hogy ő akadályozta meg, hogy érsek atya külföldi ösztöndíjat kapjon?
– Az útlevelemet akkor vették el, amikor 1974-ben rengeteget könyvet vittünk Erdélybe, vallásos és magyar irodalmat, legalább harmincezer forint értékben. Többen is lebuktunk. Köztünk volt a későbbi jezsuita, Sajgó Szabolcs is. Ettől kezdve nem utazhattam külföldre. Ha nem lett volna rendszerváltozás, még nagyon sokáig káplán maradtam volna.
– Sokat foglalkozott a családokkal és az ifjúsággal. Ez utóbbi különösen szálka volt a hatalom szemében.
– Így igaz.
A Történeti Levéltárból megkaptam a jelentéseket. Néha meglepődtem azon, hogy kik jelentettek rólam. A kétezres években lelkigyakorlatot tartottam a híveknek a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templomban, a barátságról szóló leveléről beszéltem. Nálunk a barátság fogalma a múlt rendszerben átértékelődött. Györe Balázsnak van egy könyve: Barátaim, akik besúgóim is voltak. Ez éppen az ellenpontja Jézus kijelentésének: „Barátaimnak mondalak titeket.” A mise után odajött hozzám két nő: Érsek úr, maga tud valamit? – Mit kellene tudnom? – kérdeztem. – A levéltárban dolgozunk, jöjjön be! – Bementem, és elolvastam a rólam szóló jelentéseket, a jelentéstevők nevével együtt.
– Mikor gondolta végig először, hogy milyen körülmények között vállalja a papságot?
– Kezdettől fogva tudtam. Említettem, hogy már fiatalon is több olyan pappal, egyházi személlyel találkoztam, akiket összevertek, börtönbe zártak.
– Szent Pál apostol úgy fogalmaz: „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”.
– Igen, de azt is írja: „mert sok viszontagság után jutunk el Isten országába” (ApCsel 14,22). Amikor a katonaságtól először mehettem haza szabadságra, éppen ennél a résznél nyitottam ki a Szentírást. Attól fogva tisztában vagyok ezzel. És most is, az érsekségem idején, amikor egymást követték a súlyos bajok, gondok.
– Együtt kell élnünk a viszontagságokkal.
– Igen. A földi élet nem Kánaán. Az lenne, ha betartanánk a tízparancsolatot. Isten országa eljönne, ha a nyolc boldogság szellemében élnénk. De mivel egyiket sem tartjuk meg, azt lehet mondani, hogy ez a siralom völgye. Gondoljunk csak a szomszédunkban, Ukrajnában dúló szörnyű háborúra meg a világ sok más, feszültséggel terhelt részére.
– Az egyházmegyét érintő botrányok miatt az elmúlt időszak nem volt könnyű Önnek. Hogyan látja a történteket a hit szemszögéből?
– Mindez szintén Szent Pál igazságát igazolja: „mert sok viszontagság után jutunk el Isten országába”. Ami történt, megrendített. Lépnem kellett. Fölkértem egy olyan embert, aki a kánonjog alapján, a világi jogot is ismerve, szakszerűen jár el. Talán furcsán hangzik, de én a felfüggesztett papokat is sajnálom. Korábban jó dolgokat is tettek, de végül mindent annulláltak. Az életük kisiklott. Egyértelmű, hogy az áldozatokkal még jobban együtt érzek,
– A Hit Pajzsa díj mit jelent Önnek?
– Villámcsapásként ért a hír, azt mondtam a díjat nekem ítélőknek, hogy adják érdemesebb embernek, aki valóban rászolgált erre. Mivel nem tudtam meggyőzni őket, elfogadtam.
Egyéb vonatkozásokban voltak, vannak gyarlóságaim, bűneim, de a hitet mindvégig megtartottam. Soha nem húztam be a nyakamat, ha kellett, apologetikusan is védtem a hitet. Tápiószecsői káplán koromban előfordult, hogy a párttitkár hazazavarta a hittanos gyerekeket, azzal, hogy hülyeség, amit tanulnak. Azonnal tiltakoztam az igazgatónál. Az egyik alkalommal Valkón egy tanárnőt a kérésére felkészítettem a marxista vizsgájára. Miután sikerült neki, megkért, hogy menjek el vele a KISZ-klubba.
– Rendkívül fontos szerepe van az életében az irodalomnak. Az imént említette, hogy a földet siralomvölggyé tesszük. Az irodalom és a hit az, ami erőt, reményt ad Önnek?
– Igen. Különösen igaz ez a transzcendens irodalomra. Kedves jó barátom, a 2022-ben elhunyt jezsuita pap költő, Szabó Ferenc írja:
Mások kérésére kiadtam két kötetet a kedvenc költeményeimből: A szó ünnepe – 100 szép magyar vers és Magyar zsoltárok – 150 örök érvényű vers címmel. Ezekben egyébként nem csak istenes versek vannak. A költő Mallarmé mondta a festő Degas-nak: nem feltétlenül nagy eszmékből áll a jó vers, hanem pontos szavakból.
Fotó: Merényi Zita
Kuzmányi István, Bodnár Dániel/ Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 16-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
