Jókai-emlékév: Komárom olvasata Jókai nyomában (Szabó Csekei Tímea gondolatai)

Jókai-emlékév: Komárom olvasata Jókai nyomában (Szabó Csekei Tímea gondolatai) Vataščin Péter2025. 02. 21., p – 09:26

Jókai történetei napjainkban is aktuális problémákra hívják fel a figyelmet.

Az iskolai szünetekben nyaralni jártam a Komáromban élő nagyszüleimhez. Ők vetették el az első „morzsákat”. Megmutatták a kőszűzet, amit Jókai is megemlít A tengerszemű hölgyben. Nagyapám vitt el először a szigetre, ahol a filagória annyira magával ragadott! Sétáltunk a Szentháromság-szobornál is, ahol elmesélte a földrengéssel kapcsolatos legendákat…

Ötödikes voltam, amikor elolvastam Az arany embert. Teljesen elvarázsolt egy hétvége alatt, pizsamában kértem anyukámat, hogy ne kelljen most semmit csinálnom, ezt szeretném olvasni. Aztán nagy csönd következett…

A Covid idején fedeztem fel magamnak újra Jókait. Illetve a kutatások során mindig megtalált egy Jókaival kapcsolatos hatás, újra életre keltek a „morzsák”, kerekedtek a történetek, és készült egy mappám. Egy nap az egyik pedagógus megkeresett: jönnének a múzeumba. Ott nem tudtam őket fogadni, de már régóta készültem Jókai nyomába a város utcáin, s így végigjártuk az első tematikus sétát a diákokkal. Akkor fedeztem fel, hogy Komáromnak mennyire más olvasatát adja, ha Jókai „nyomába eredek”. Érdekelt, hogy a szövegeiben hogyan és hol jelennek meg a még ma is álló épületek, hogy milyen történeteket fűz hozzájuk.

Kapcsolódó cikkünk

Jókai a 19. században mindent bemutatott az olvasóközönségének, ami addig történt velünk a történelmünkben. Egyáltalán ő teremti meg azt az olvasóközönséget, aki szeret olvasni.

„Jókai regényei: mindenki története Magyarországon, Jókai regényhősei: mindenki rokonai e hazában. Az ő száz kötete a magyar nemzet levelesládája, amelyben írott emléke van minden tündéri álmunknak, bús bánatunknak, csengős kedvünknek és hervadtságában is andalító szerelmünknek. Jókai mindenkinek írt: az ifjúnak, aki ideált keresett, a pünkösdi leányzónak, aki a szerelmet még nem ismerte, és az öregnek, aki mindig csak arra szeret gondolni, ami ötven esztendő előtt történt vele. Jókai nem egy ember, hanem az egész tizenkilencedik század regényességével, érzelmességével és hóbortosságával. Jókai egyesíti magában a magyar nemzet minden nagyszerű erényét és csöndes hibáját.”

Ezt a Krúdy Gyula írta a Jókairól. Ő a 19. században mindent bemutatott az olvasóközönségének, ami addig történt velünk a történelmünkben. Egyáltalán ő teremti meg azt az olvasóközönséget, aki szeret olvasni. S miről olvasson?

1852–53-ban jelenik meg az a két nagy regénye, amit ő maga is „irányregénynek” nevezett: az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán. Nagyon jól tudta akkor, hogy nem is olyan nagyon régen történtek meg velünk a reformkor eseményei, amely a magyar történelem egyik legnagyszerűbb korszaka volt. A regények alakjain keresztül bemutatja a reformkori gondolkodókat, de az egyszerű embereket is. A szabadságharc kapcsán héroszokat kellett felmutatnia. A kőszívű ember fiaiban pedig bemutatta, hogy kik voltak azok, akik a szabadságharcért éltek, haltak. Aztán a kiegyezés körüli tipródást pedig úgy tudta bemutatni, hogy a szabadságharc kapcsán az emberek legyenek büszkék arra, hogy milyen múlt van mögöttük.

A fekete gyémántokon keresztül pedig emékezzünk csak arra, hogy a mai politikai helyzetben is hányszor lesz témává a magyar gazdasági helyzet és a külföldi tőke kapcsolata. Jókai ezt a maga egyszerű romantikus módján mutatja be ebben a regényben. Legyünk-e jó magyarok, vagy fogadjuk be az idegen tőkét? Megannyi kérdés merül fel a műveiben…

Kapcsolódó cikkünk

Jókai íróként sem hagyta abba a rajzolást. Állandóan nála lévő jegyzetfüzeteibe nemcsak fontos információkat jegyzett le, hanem rajzokat, vázlatokat is készített képviselőtársairól, magyarországi és erdélyi útjain látott várakról, falvakról, szép tájakról, vagy egy-egy regénye elképzelt alakjairól.

Jókai munkásságának kevésbé ismert területe képzőművészeti tevékenysége. Még Komáromban elvégezte Orbán Gábor Révkomáromi Királyi Rajz Oskoláját, majd Siklósi Vastag Miklós vándorpiktormestertől arcképfestést tanult. Ő maga így vallott erről a korszakáról: „Tizenöt éves koromban, aki csak híres volt Komáromban, azt mind lerajzoltam, tussal, punktírozva, acélmetszés módra.” Tagadhatatlan kézügyessége ellenére, a családi hagyományt követve, jogi pályára ment. Egy évig a pápai kollégiumban tanult Petőfi és a később híres festővé vált Orlai Petrich Soma társaságában. Utóbbi jegyezte fel róla az alábbiakat: „Rajzban annyira előrehaladott, hogy az arczokat egy pár vonással pontos hűséggel veti papírra, a festészetben pedig mindennap gyakorolja magát, új színezési mód kitalálásában töri a fejét, s festékeit maga csinálja.” Pápa után a kecskeméti főiskolán folytatta tanulmányait. Itt a növendékek egymást tanították a melléktárgyakra. Ő a rajz és a festés mestere lett.

Kapcsolódó cikkünk

Képesek vagyunk-e átélni vagy felidézni a nemzeti emlékezetnek azokat a sorsfordító eseményeit, töréspontjait, amelyeket a 200 éve született Jókai a saját hosszú élete alatt megélt és megírt? És van-e nyoma a mai magyar történeti közgondolkodásban az ő születése évében összehívott pozsonyi országgyűlésnek?

Annak a nevezetes diétának, amelynek alsótábláján Felsőbüki Nagy Pál vezetésével elkezdték újrafogalmazni és megvalósítani az 1791-ben abbamaradt, illetve a budai Vérmezőn kivégzett magyarországi jakobinusok hazaárulásnak minősített reformterveit? Van-e jövője annak a magyar nemzeti gondolatnak, amelynek szimbolikus kezdőpontjaként akkor, ott Pozsonyban Széchenyiék saját vagyonukból tettek felajánlást a Magyar Tudós Társaság, a magyar szellemi élet bázisintézményének megteremtésére?

Tudjuk-e, becsüljük-e súlyának megfelelően, hogy Kölcseyvel, Vörösmartyval, Petőfivel, Arannyal együtt Jókainak sikerült először tömegessé tenni az élő magyar irodalom szeretetét, a nemzeti műveltséget és magát az olvasást?

Mindennapi rohanásainkban az évfordulók pár napig, pár óráig arra is ösztönözhetnének minket, hogy a 21. századi valóság egyre nyomasztóbb jövőképei, dilemmái mellett szembesüljünk a 19. század tanulságaival. Ebben sokat segíthetnek a magyar irodalomban egyedülállóan monumentális, sokszínű, ellentmondásos Jókai-életmű értékei és kódjai, tanulságos elfogultságai és rövidlátó jövőképei. Elérnek-e hozzánk leleményes talányai, régimódi széplelkűségei? Ő, aki minden számára fontos ügyről jegyzeteket készített, látta-e az első világháború közelségét? A Szarajevó előtt tíz évvel elhunyt óriás, aki még ült egy börtönben Táncsics Mihállyal és kezet fogott Nagyváradon Adyval, tudhatta-e, hogy az ő világa is a vesztébe rohant?

Kapcsolódó cikkünk

Bármilyen műfajból bontakozzanak is ki Jókai regényeinek első fejezetei, mindig előre vetítik a kaland és a dráma, a szórakoztatás ígéretét.

Jókai Mór nemzedéke sok újat hozott a magyar irodalomba. Sokan, sokat és sokfélét írtak, és amiről évszázadokon keresztül inkább csak álmodtak az írók, megélték, hogy az irodalom közüggyé vált, az egész nemzet ügyévé. Műveik megjelenését országos figyelem kísérte, s egy-egy lap sikere vagy bukása múlhatott azon, hogy az új nemzedék tagjait meg tudta-e nyerni munkatársának.

Jókaiék ízig-vérig modernek voltak, élet- és gondolkodásmódjukban, a műfajokhoz és a nyelvhez való viszonyukban is. Persze, ez valamennyire minden újonnan fellépő nemzedékre igaz, mégis, Petőfi – Jókai – Arany más-más módon ugyan, de gyökeresen átalakította az irodalom egy-egy (két, három) területét.

Jókai, aki (az azóta nagyjából elfeledett) Vas Gerebennel együtt a tárcaregény magyarországi meghonosítójaként folytatásokban megjelenő regényeivel megteremtette az anekdotikus szerkezetű, külön történetekként is megálló, csattanóval végződő fejezetekből felépülő regénytípust, nemcsak a regényírás szabályait alakította át, hanem a regénybefogadói magatartást is.

Kapcsolódó cikkünk

Hihetetlen számomra, hogy ezek a régen élt művészek micsoda tudást kaptak az Istentől, és aztán hogy tudták azt remekművekké formálni.

Jókai és a zene kapcsolata nincs túlságosan feltérképezve. Azt köztudott, hogy az ifj. Johann Strauss által komponált A cigánybáró librettója egy Jókai-mű alapján született, amit októberben majd be is mutatunk Komáromban.

Engem személy szerint régóta érdekel Liszt Ferenc és Jókai kapcsolata, ami egy mélypontról indult. Liszt ugyanis közölt egy elméleti írást az akkori zenei kultúráról Magyarországon. Jókai felháborodott azon, hogy Liszt azt állította: a magyar népdalok valójában nem is a magyar, hanem a cigány kultúra részét képezik, hiszen cigányzenészek játsszák azokat. Jókai erre írt egy verset 1859-ben „még te is ellenünk fordulsz, ó, nagy zenész” bekezdéssel. Persze Bartóknak és a Kodálynak köszönhetően a 20. század elején tisztázódott a népzene igazi mivolta. Csak akkor vált egyértelművé, hogy Liszt tévedett, aki viszont ezzel nem is lehetett tisztában. Az 1870-es években Liszt aztán nagyon sokat tartózkodott Magyarországon, és találkozott is Jókaival. Jóbarátok lettek.

A holt költő és a szerelme c. Liszt-darab az író allegorikus költeményén alapul, amit 1874-ben zenésített meg. Ezt a művet be is fogjuk mutatni november 22-én Komáromban egy Liszt-hangverseny keretében.

Kapcsolódó cikkünk

Ahogy Jókai írja: „Minden tál étel egy szerelmi vallomás, vagy ellenkezője: egy csöndes válóper.”

Jókai Mór születésnapját hálás dolog ünnepelni. Az írót minden érdekelte, mindenki talál magának valami érdekeset, amiről írt, amivel foglalkozott. A portréját nézve akár még avittnak is tűnhet Jókai világa, pedig a nagyszerű írások mellett élvezte az élet finomabb pillanatait is.

Ha a mai kor szótárát használnánk a cimkézésére, akkor a celeb is bőven beleférne. Jókai után nem ritkán szaladtak a rajongói, a hölgyek ámulattal érintették meg a sztárt. A világsztár sem volna túlzás, hiszen Párizsban is állva megtapsolták a színházban és a német kiadók próbálták rábeszélni, hogy inkább németül írjon (mivel jól beszélte a nyelvet) és csodálták a tehetségét. Érdekességnek hozzátehetjük, hogy még a mai napig kötelező olvasmány a Sárga rózsa című regénye az egyik kínai tartományban.

Jókai Mór írói munkásságáról hosszasan lehet beszélni és bizonyosan vannak ezen a téren nálam szakavatottabbak. Én inkább egy másik szenvedélyes viszonyáról szólnék, ami egy életen át tartott. A konyha környékén szinte minden érdekelte. Ír a régi magyar konyha eszközeiről, a méhsör főzéséről, a kávé pörköléséről, sőt a Kárpáthy Zoltánban még a svédasztal születéséről is – írja Vinkó József a Szellem a fazékból című könyvében. Mintha egész életében csak evett-ivott volna az írás mellett.

„A szerelem oltárán elhervadnak a lángok, de a tűzhely vonzereje örökké tart” – írja Jókai, aki ugyan 76 évesen még újraházasodott, elvette a 20 éves Nagy Bella színésznőt. Mindkét felesége nagy konyhát vitt, az alapanyagok beszerzésére is különös figyelmet szentelve. Laborfalvi Róza időnként nagyobb összeget is elfőzőcskézett.

Kapcsolódó cikkünk

Jókainál azt láttam, hogy fiatal emberek az enyémhez hasonló rögeszmével elindulnak valahova a közösség felemelése céljából. Majd szétválnak, eltévednek, újraindulnak, s végül valójában nem érnek célt teljesen. Ebben valami olyan saját személyes igazságot éreztem, ami gyakorlatilag azóta is érvényes, csak már inkább ironikus.

A Komáromi Jókai Színházban Az elátkozott család c. kisregény adaptációjával készülünk a Jókai-bicentenáriumra. Én találtam rá erre a történetre, mert egy olyan „sztori” után kutattam az életműben, ami Komáromhoz kapcsolódik. Erre több példa is van, de úgy gondoltam, mégse ugyanazokat a köröket fussuk, mint most az évforduló kapcsán mások.

Az elátkozott család cselekménye a nagy 1763-as földrengés árnyékában kezdődik. Nagyon érdekes benne a református és a katolikus közösségek közötti konfliktus, ami bizonyos szempontból egy Jókai által adaptált kettős Rómeó és Júlia-történet, ami bonyolultabb is, mint a Shakespeare-darab cselekménye. Elsőre nagyon jó érzésem volt: erős történet, nagyon jó dialógusok és karakterek. Amikor Telihay Péter elolvasta, ő ugyanezt mondta. Elkezdtem dolgozni rajta, és ahogy színpadilag raktam össze a történetet, kiderült, hogy sok következetlenség van benne a karakterekkel kapcsolatban, vagy gondot okozott az „epikus túláradás”. Ami a prózai műben működik, az a színházban nagyon más tud lenni. Millió kérdés vetődött föl, amelyek alapján rájöttem, hogy lineáris történetmesélésben, realista módon ez így nem fog működni. Ha nem tudod úgy visszaadni, ahogy Jókai végigmesélte, akkor az egy mai néző számára nem lesz érdekes, s az évfordulóhoz sem lenne méltó.

Már a harmadik újrakezdésnél vagyunk.

Úgy gondoljuk, az a trükk, hogy nem lineárisan, kezdetektől a végéig kell mesélni a történetet, hanem bizonyos részeknél visszafele kell haladnunk. Ezt Jókai maga is csinálta, csak más eszközökkel. Bizonyos részeknél tehát visszamegyünk az időben, s a darabot nem is az elején kezdjük. De tulajdonképpen több ilyen időbeli átfedés van, hogy mi és mikor történik. Másrészt elveszik a realista szemléletmód, hiszen a darab cselekénye így csak egy „emlék”, s így szubjektívebb módon lehet hozzá közelíteni.

Kapcsolódó cikkünk

Jó okaim vannak most Jókai apróságokkal foglalkozni, hiszen bicentenáriumi lázban ég a magyar!

Lesz is ünneplés jókedvvel, bőséggel. Na meg koszorúk is, tanácskozások is, kiállítások is. Beszéd is lesz, tósztot is mondanak majd rá, talán még olvasni is fogják egynéhányan. Rá, Jókai Mórra, aki a magyar irodalom legnagyobb mesemondója, akinek a műfaja a regény volt, az élete pedig maga is regényes. A kedves olvasó minden bizonnyal talál majd idén a lapokban, meg a világhálón elég sok avatott elemzést, ajánlást Jókaihoz. Remélem, eleget. Én most inkább az élete apróságaival foglalkozom, méghozzá Gömör bányavidékén, 1883-ban tett látogatásának néhány pillanatát idézném meg. Amikor az Andrássyak vendége volt, akikkel igen érdekes, talán nem sokak számára ismert családi kapcsolata volt az írónak.

Úton az Andrássy birtokra

Még ha fikció is a regény, amit ír az író, akkor is illik némi előtanulmányokat tenni, körbejárni azokat a helyeket, amelyek a regény hősének, hősnőjének életét meghatározzák. Így tett 1883-ban maga Jókai Mór is, aki ekkoriban már ismert, közkedvelt író, olvasótábora hatalmas, kiadójának nem kell amiatt aggódnia, hogy rajta maradnak a szerző könyvei! Boldog ideje ez a magyar írásbeliségnek, bőven akadtak írók, és hát olyan boldog helyzet volt, hogy az epés kritikusok nem átallottak késként vitriolos kritikát író tollat mártogatni a másik íróba. Jókait sem kímélték olykor, különösen Gyulai Pál volt nagy bírálója. Erről könyvtárnyi irodalom létezik, most csak a bőség megvillantása miatt jeleztem az akkori állapotokat. Jókai nagy munkabírású, de csapongó képzelettel megáldott alkotóként azt is tudta, hogy azért bizonyos dolgoknak illik utána járni. Így is tett, amikor a Lőcsei fehér asszony című művébe belekezdett. Az Uj Nemzedék című lap, 1925. február 19én megjelent számában találtam meg Jókai Gömörben tett látogatásának leírását.

Kapcsolódó cikkünk

Nehéz Jókait olvasni, viszont talán pont emiatt lehet csodálatos filmet készíteni belőle.

Jókai kapcsán az első, ami eszembe jut, az a hetényi nagymamám nyári konyhája. Az olvasás élményét tőle kaptam. Ő egy egyszerű parasztasszony volt, hat általánossal, ahogy azt kell… Viszont 82 éves koráig, amíg csak látott, addig olvasott. A Bibliát rendszeresen, mindennap elővette, és emellett minden mást is, ami a keze ügyébe került a hetényi könyvtárban A-tól Z-ig, oda-vissza. Rengeteg Jókai-könyve is volt. A halála után néhányuk hozzám került, amikor az unokatestvérekkel szétosztottuk egymás között az állományt.

Jókai szeretetét is tőle kaptam, de be kell vallanom őszintén, kamaszkoromban én is lázadtam a regényei ellen.

Aztán talán Az arany ember volt az első olyan olvasmányélményem – már a gimnáziumban –, ami nagyon erősen megmaradt bennem. Akkor jöttem rá, hogy én igazából az irodalomról képekben gondolkodom. Így alakult ki bennem a színházcsinálás vágya is. 15–16 éves koromban, amikor már sokat olvastam: regényt, drámát, verset, folyamatosan arra csodálkoztam rá, hogy konkrét képekben látom magam előtt az eseményeket. Ezért szeretem hamarabb a regényt elolvasni, mint megnézni a filmes feldolgozást, mert ilyenkor úgy teremtődnek meg a saját képeim, hogy ebben semmi sem befolyásol.

Kapcsolódó cikkünk

Jókai műve is hozzájárul ahhoz, hogy a kolerajárvány értelmezés- és hatástörténetén keresztül nézhessünk szembe napjaink legfontosabb (kulturális) epidemiológiai dilemmáival.

1831 a kolera éve volt. A járvány az indiai szubkontinensen tört ki, majd az Orosz Birodalmon keresztül jutott át Európába, később Észak-Amerikába. A rossz egészségügyi körülmények és a szennyvízelvezetés hiányosságai egyaránt hozzájárultak a gyors terjedéshez. (A testi funkciók tabuként való kezelésének időszakában az elsődleges tünet soha nem tapasztalt szégyenérzettel és undorral társult, azonnali stigmatizációt vonva maga után.) Ugyanakkor döntő fontosságú volt az időjárási tényező.

A Tambora kitörése 1815-ben az egész Földre kiterjedő 3-4 fokos lehűlést okozott. Ez vezetett a „nyár nélküli év”-hez, amely alatt az emberek különös égi jelenségekre lettek figyelmesek. A következmények igen szerteágazóak voltak, és lényegében egyik sem magyarázható meg a klímatörténeti nézőpont nélkül, a vulkanikus lehűlés globális katasztrófa volt, mindenhol éreztette a hatását, befolyásolta még a politikai viszonyokat is. A Tambora-fagy pedig egy specifikus járvány, a kolera pandémiává válásához vezetett.

Kazinczytól Jókaiig

A korabeli Magyarországon több jelentős alkotó dokumentálta a kolerával kapcsolatos eseményeket. Például Kazinczy Ferenc levelezésében számos passzus foglalkozik azzal a kórral, amelynek az író is áldozatául esett. Mások, például Kölcsey Ferenc is, sűrűn kommentálták az 1831-es eseményeket, de a járvány újabb hullámai sem engedték feledésbe merülni a közelmúlt történéseit, ami kedvezhetett a kolera irodalmi témává válásának. Az 1831-es kolerafelkelés a háttere Jókai Mór Szomorú napok című, 1848-ban keletkezett (majd 1856-ban megjelent) regényének. Az író sötét tónusú, gótikus elemeket tartalmazó szinkretista regénye mindenekelőtt a bűn feltárását tematizálja, így csak érintőlegesen foglalkozik magával a kolerával. Nem a betegségre, hanem a járványhelyzetből adódó társadalmi mozgásokra, defektekre és sorsvonalakra koncentrál, melyeknek viszont részben – mint a felkelés esetében – a ragály képezi a gyújtópontját.

A műben a horrorisztikus alakzatok, például mindjárt az elején halálmadár felidézése, fenyegető hangulatot kölcsönöznek a cselekmény egyes epizódjainak, és visszhangot vernek a történet különböző rétegeiben. A Szomorú napok érdekessége, hogy nem színtiszta gótikus regény és nem is színtiszta járványfikció, hanem egy olyan kísérlet, amelyben ezek az elemek, a narratívát sporadikusan áttörő motívumok úgynevezett bubónarratívát hoznak létre.

(Olyan történetet, amelyből kiütésekhez hasonlóan türemkednek ki bizonyos részletek.) Ez hangnembeli sokszínűséggel és stílusváltásokkal jár, ami feltétlenül hozzájárul a Jókai-próza összetett hatásához.

Kapcsolódó cikkünk

Jókai Mór emlékezetének őrzése nemes kötelességet jelent minden magyar ember számára. Ránk, komáromiakra ez hatványozottan érvényes, hiszen ő városunk szülötte, díszpolgára, egyik legnagyobb büszkesége.

A kérdésre, hogy mit jelent ma Jókai Mór számunkra, Szabó Magda gondolatával tudok válaszolni:

„Nem hiszek Jókai hanyatlásában. Jókai több mint író, ma is több, Jókai jelenség. Pótolhatatlan, őrizni való kincsünk …”

Vallom: csak rajtunk múlik, mennyit ismerünk meg ebből a kincsből. Bízom benne, hogy Jókait egyre többen fogják olvasni, megismerkednek életútjával, az olvasók felfedezik regényeit, Mikszáth Kálmán „Jókai Mór élete és kora” című művét, vagy Váli Mari „Emlékeim Jókai Mórról” című könyvét. Kíváncsivá kell tenni a mai olvasókat, a fiatalokat, bemutatni nekik, hogy Jókai Mór írásai sok-sok izgalmas meglepetéssel szolgálnak.

Komáromhoz az irodalom, a zene, a képzőművészet neves képviselői élete, munkássága kapcsolódik. Közülük is kiemelkedik Jókai Mór, a magyar irodalom egyik legsokoldalúbb írója. Az álmodó, aki világokat teremtett írásaiban, a nemzet álmodója, aki megtanít bennünket hinni a szavak erejében, s abban, hogy a történeteknek hatalma van. A magyar irodalom géniusza, az egyik legolvasottabb magyar író.

Erdélyi Pál „Jókai útja Révkomáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig” című művének zárszavában Szijj Ferenc, a Jókai Egyesület elnöke írja:

„ … Jókait általános és osztatlan hódolat vette körül szülővárosában, s dicsőségét Komárom hirdette a leghűségesebben és a legnagyobb lelkesedéssel.”

Ebben a műben Erdélyi megállapítja:

„Komáromot és Jókait nem az a véletlen köti össze, hogy bölcsője itt ringott a néma házban, hanem az a beszédes valóság, hogy gyermekéveit, játékait, iskoláit, az életbelépésnek merész kísérletét, az »ezüstös« Komárom látta, igazította. Bárhol történt is születésünk, azt a helyet tartjuk szülőföldünknek, mely »dajkánk dalával van tele«, melyhez gyermek- és ifjúéveink eltörülhetetlen emlékei fűznek. Jókai Komárom fia így is, úgy is. Nemcsak mert itt született, hanem mert az élet hajnalának ragyogó sugarai itt özönlötték el fiatalságát, mert apja halála itt borította gyászba, mert Asztalos Etelka itt lelkesítette, szigeti kertjük lombjai itt susogtak fülébe csapongó ábrándokat.”

Kapcsolódó cikkünk

A ponyvairodalommal már akkoriban is harcolniuk kellett a szépíróknak. Erre a problémára Jókai megoldása az volt, hogy írjunk ponyvát, de szépirodalmi szinten.

Nagyon szeretem Jókai könyveiben a lebilincselő, rendkívül szerteágazó történeteket. Ugyanakkor olyan betekintést adnak az adott korba, amit csak a történelemkönyvekből nem lehet átérezni, ha az emberek gondolkodására, habitusára vagyunk kíváncsiak. Régebben nagyon sok regényadaptációban, így Az arany emberben és A kőszívű ember fiaiban is játszottam, ezáltal nagyon közel áll hozzám az író.

Az életműnek van egy olyan tanulsága, ami nagy hatást tett rám. A ponyvairodalommal már akkoriban is harcolniuk kellett a szépíróknak. Erre a problémára Jókai megoldása az volt, hogy írjunk ponyvát, de szépirodalmi szinten. Így lett ő nagyon sikeres.

Hírdetés

Nekem is az az ars poeticám, hogy olyan darabokban szeretek játszani, amelyek nagyon népszerűek, de egyben színvonalasak is. Itt olyan előadásokra gondolok, amelyek azt az embert is lekötik, akinek a mű megértéséhez nincs mélyebb irodalmi tájékozottsága – a bennük rejlő üzenetek viszont már a „magas irodalomhoz” tartoznak. Ezt a célt Jókai nagyon jól el tudta érni a műveiben.

Kapcsolódó cikkünk

Jókai Mór nagy kedvenceim közé tartozik, tizen-huszonéves koromban sok regényét elolvastam, és a mai napig is időnként visszatérek hozzá. Amikor az 1990-es években felszabadult a könyv-piac, végre nálunk is elérhetővé váltak a feminizmus alapművei és elindult a feminista irodalomkutatás is, két új szempontból nézhettem rá Jókaira és műveire. Az egyik annak felismerése, mennyi sztereotípiát tartalmaznak a művei, ami a női és férfi szerepeket illeti, a másik pedig, hogy ő maga határozottan kiállt a női szerzők és műveik fontossága és létjogosultsága mellett.

Feminista olvasatom, amely a női és férfi szerepek sztereotip bemutatását, a női szereplők egyoldalú ábrázolását értelmezi, nagyon eltérő azoktól a magyarázatoktól, amelyeket az iskolában hallhatunk még a mai napig a kötelező olvasmányok kapcsán. Jókai művein keresztül a mai napig szinte kizárólag ugyanazokat az értékeket szeretnék közvetíteni, mint amit keletkezésük idején jelentettek.

A sztereotip nemi szerepek még a legnagyobbnak kikiáltott regényeiben is megjelennek, a hősként ünnepelt Aranyember, Timár Mihály tulajdonképpen egy csaló, aki ellopja a gazdag török kereskedő vagyonát, annak lányát, Tímeát arra kényszeríti, hogy a felesége legyen, miközben tudja, hogy az mást szeret, ő maga pedig titkos szerelmi viszonyt tart fenn egy világtól távol élő, tudatlanságban tartott ártatlan lánnyal, Noémivel, aki semmit sem tud a világ működéséről. A kőszívű ember fiaiban kiemelt, központi szerepet játszik a hős anya, aki a haza szolgálatára szólítja fel három fiát, amikor zsarnok, bántalmazó férje meghal. Tettét viszont úgy is értelmezhetjük, hogy amikor végre megszabadul a zsarnok férj hatalmától, saját akarata szerint dönthet, nem megy férjhez a férje által kijelölt következő zsarnokhoz, hanem végre felszabadul és dönthet saját és gyerekei sorsáról. Akár pozitív példa lehet ilyen szempontból is.

A Jókai-regények feminista olvasata nem vonja kétségbe a szerző és műve értékét, rámutathat viszont olyan összefüggésekre, amelyek a mai olvasó számára fontosak lehetnek, közelebb hozhatják a műveket és a művek keletkezésének korát a fiatal olvasókhoz. Sőt, ez az egyik útja lehetne annak, hogy azok a fiatalok, akik ma elutasítják Jókai regényeinek olvasását, talán kedvet kapnának hozzá, ha szabadon kifejthetnék róla a véleményüket, és nem csak azt várnánk el tőlük, hogy visszamondják az évtizedek óta hangozatott megkövesedett műelemzéseket.

Kapcsolódó cikkünk

Az eleven Jókaival kéjes örömmel vagy fojtogató dühvel küzd a magyar próza.

Jókai sokkal többet adott, mint kapott. Mikszáthnak az anekdotával űzött kétélű játékot, Krúdynak a leírás, a nosztalgia, az emlékezés hedonizmusát. Móricznak a leszámolási vágyat a népi világ idealizálásával. Esterházy Péternek a groteszkbe hajló nyelvi kedélyt, de talán még a nevezetes „ontológiai derűhöz” is köze van. Mészölynek a leírás jelentéses makacsságát. Háy Jánosnak a történelmi regény ide-oda görbíthető rácsozatát. A jövő század regényében Sasza asszony (az orosz birodalmat megtestesítő Nihil országának főnöknője) olyan zenekart működtet, mely nem más, mint „emberekből alkotott zenegép”. Nincs innen túl messze Karinthy Faremidója, de a regény bizonyos tájaitól még Babits Elza pilótája sem repül túl messzire. A párhuzamokat még hosszan sorolhatnánk. Az eleven Jókaival kéjes örömmel vagy fojtogató dühvel küzd a magyar próza.

Jókai egyik szatirikus versében Horatius Jupitertől azt kéri, hogy egy jól menő divatlapot szerkeszthessen, Cicero zsíros jogi állást remél, Apelles pedig fotográfusi csarnokot követel.

Mit kérne ma egy ilyen szatirikus versben Jókai? Egy telenovella sikerszériájának forgatókönyvírói posztját? Médiamogulságot? Vagy épphogy egy modern mézgazdaságot, ahol nyugodtan olvasgathatná a laptopján Horatiust? Horatiust minden méhesbe! – szoktam tréfálkozva propagálni a nagy antik költőt Jókai nyomán. Az új földesúr legendás jelenete, amikor Garamvölgyi Ádám Horatiust olvas a méhesben, egyszerre feledhetetlenül groteszk és jelentőségteljes. „A klasszikusok nyelvéhez, mint egy ókori azilumhoz menekülünk néha, mikor az újkor civilizációja nagyon szorongat bennünket” – mondja maga a szerző. Ez a megmosolyogtatóan szép jelenet a változatos közép-európai nyelvi, politikai és társadalmi térvesztések és térnyerések nem kevésbé groteszk dinamikájában önmagában véve is érdekes lehet, de általános értelemben is igaz, hogy a zavar, a káosz korában az ember a klasszikusokhoz fordul.

És érdekes azért is, mert Jókai nyelvét, retorikáját, szövegalakítását eredendően határozza meg a latinos jelleg, az aranykori latin irodalom magyarrá alakított stílusa. A magyar mondat újabb virágkora ez Pázmány nyelvi fordulata után. A latin mint apa-nyelv mai mellőzöttsége sokak számára zárja el egyes Jókai-szövegrészek zsigeri élvezetét, de a humán tudományok „matematikájának” kiveszése az általános oktatási rendszerből egy érvelő, retorikailag képzett értelmiségi típus kiveszését is jelzi. Az, hogy magam is a latin nyelvet választottam a magyar mellé az egyetemen, nem kis részben köszönhető épp Jókainak. Jókaiból tanultuk a történelmet, a szellemességet, a nyelvet, sőt a nyelveket. Egy mai regényben Garamvölgyi alighanem Jókait olvasna, és talán még arra is rászánná magát, hogy uniós pénzből korszerűsítse a gazdaságát.

Jókai a magyar irodalom kartográfusa is: számos helyet, várost, tájat ő vitt fel az irodalom térképére. És mítográfus is, aki nemcsak a múltból, de saját jelenéből emelt eseményeket, egyéneket a mítoszok világába, a kisszerűség és az emberi esendőség fölé. Jókai a fiatalok írója, akik hisznek a szerelem erejében, és abban, hogy a bűnös végül elnyeri méltó büntetését. Akik kellőképpen idealisták, és akik átugorják a hosszadalmas leírásokat és fejtegetéseket. Jókai a középkorúak írója, akik elámulnak a történetmesélés technikáin, és átlátnak Jókai körmönfont célzásain, érzékelik azt a játékot, ahogy közvetett módon leplezi le azt az álomvilágot, melyet előbb nagy műgonddal megteremt. Akik csodálkoznak, hogy Jókai mennyire jártas a korabeli természettudományokban, és követni tudják a fejtegetéseket, képesek élvezni a nyelvi, kulturális sokszólamúságot. Jókai az öregek írója, akik a kedély mögött először a fanyar humor mintázatait veszik észre, akik biztonsággal mozognak az időben és az irodalomtörténetben, akik semmi pénzért se hagynák ki a „hosszadalmas” leírásokat, és úgy élvezik Jókai nyelvének ízeit, mint az aszúbor édes cseppjeit.

Csehy Zoltán
költő, műfordító, irodalomtörténész / a Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetője

(A Magyar Országgyűlés a Kulturális és Innovációs Minisztérium 2025-öt Jókai Mór-emlékévvé nyilvánította, így tisztelegvén a 200 éve született író előtt. A jublieumhoz kapcsolódva február folyamán (mivel az író ebben a hónapban született) irodalmárok, művészek, művelődésszervezők, kutatók és más szakmák képviselői osztják meg a Jókaival kapcsolatos gondolataikat az Új Szó felületein.)

Jókai modern regényíró, politikus és publicista volt, nyitott a változásokra az irodalmon belül is. Ennek egyik fontos része a nők irodalmi szerepvállalásának támogatása volt. Több cikkében és több lapban fejtette ki véleményét a nők irodalmi szerepéről. Bajza Lenke munkái címmel háromrészes cikksorozatot jelentetett meg a Magyar Sajtó hasábjain, amelyben Gyulai Pállal száll vitába, aki a nőktől egyértelműen elvitatta az alkotás jogát: „Azért én szívesen üdvözlök minden új tehetséget, mely irodalmunk jövőjét gazdagítani jön: szeretem, ha új genre-nak támad képviselője, mint ilyent üdvözlök minden nőírót a mi kis Olympunkon. Kicsiny a tér, de azért sok hely van benne még üresen, kevés a jutalom, mit a nem messze hangzó hír adhat, de legalább az a becsülés, mellyel egymást fogadjuk, legyen benső és őszinte” – írja Jókai.

A legszínvonalasabb irodalmi közéleti hetilapban, az Életképekben Hölgysalon címmel rovatot indított, amelyben a női szerzők műveivel, a nőirodalommal foglalkozott. „Elmúltak az idők, midőn a nőket guzsaly-hoz és varrótűhöz utasítá a közvélemény: akkor a férfiak kardot és lándzsát forgattak, e fegyverek nem illettek női kezekbe, de most férfiuraimék letették a kardot, tollat fogtak fegyverül kezökbe, s ez nem oly nehéz, hogy női kezek is el nem bírnák. Azért csak hagyjuk, hogy a szellem emancipálja magát: engedjük, sőt adjunk rá módot, hogy mindenki tanuljon gondolkozni, mert bizony eljön az idő, mikor mindenkinek szüksége leend saját eszére, legyen férfi vagy asszony…”

– írja a rovat egyik cikkében.

Jókai 200. születésnapjára jelenik meg Szécsi Noémi könyve Jókai és a nők címmel, amelynek a beharangozójában ez áll: Szécsi Noémi az író iránti rajongással, de legendaoszlató tárgyilagossággal, nőtörténeti szempontból írta meg ezt a „Jókai-regényt”. Kíváncsian várom és ajánlom a kedves olvasók figyelmébe e nagy alapossággal megírt, nem mindennapi olvasmányt!

Bolemant Lilla

Nőirodalom-kutató, nőjogi szakértő, irodalomterapeuta gondolatai Jókai Mórról és munkásságáról

Fergeteges az összes fontos regénye. A Kőszívű ember fiai, Az arany ember vagy a Szeretve mind a vérpadig mind olyan alkotások, amelyekből hatalmas mozifilmeket lehetne forgatni, ha az amerikai filmgyárak felfedeznék őket.

Annyira lenyűgöző, annyira szerteágazó a „sztorijuk”, hogy borítékolni lehetne a sikert. Vitathatatlan, hogy sok esetben olyan dramaturgiai szálak futnak végig a szövegeken, amelyek nem eresztik el az olvasó figyelmét. Ha a Jókai-regények olyan forgatókönyvírók kezébe kerülnének, akik világszínvonalon dolgoznak, első osztyálú sorozatot vagy mozifilmet tudnának belőlük készíteni.

Régebben ugyan már voltak filmadaptációk, s ezek a feldolgozások mind nagyon jók voltak. Az utóbbi időben párat végig is néztem közülük. Annak a kornak ezek nagyon megfeleltek, de persze nem érték el azt a színvonalat, mint maguk a regények. Viszont ezzel a technikával és tudással, amivel most bír a filmszakma, más oldalát lehetne megmutatni a műveknek.

Gál Tamás
színművész, a Komáromi Jókai Színház igazgatója

Az 1911-ben alakult Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület és annak 2000-ben megalakult utódja, a mi egyesületünk, büszkén viseli Jókai Mór nevét. Már a megalakuláskor az egyesület tudatosan Jókai Mór nevét vette fel és ahogy azt olvashatjuk a fennmaradt dokumentumokból, azzal a szándékkal indult útjára, hogy „az ő ragyogó neve, fényes szelleme legyen vezérlő csillaga mindazoknak, kik a sokra hivatott egyesület kulturális munkájában részt vesznek.” Nekünk, az utódoknak kötelességünk, hogy ezt tovább vigyük és mi ezt legjobb tudásunk szerint tesszük is.

A Jókai-bicentenárium évében a hagyományokra támaszkodva ünnepeljük az évfordulót. Komárom városa, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, a város kultúrintézményei, az iskolák, az egyházak és a civil szervezetek számára megtisztelő feladat, hogy a tiszteletteljes megemlékezés évében színvonalas ünnepségekkel várják az érdeklődőket, megidézve Jókai Mór emlékét, szellemiségét irodalommal, írásaival, zenével, előadásokkal, színielőadással, filmvetítéssel, beszélgetésekkel, kedvenc ízeivel, életének meghatározó eseményei felelevenítésével, emlékek bemutatásával.

Keszegh Margit – a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület elnöke

Modern inspirációk

Jelzésértékű, hogy a közelmúltban megjelent egyik könyv, a Jókai-regényből kölcsönzi a mottóját: „Néha a természet, ez Isten irtó keze egész népeknek ad fenyítő tanítást.” Ezzel az idézettel kezdődik Fábián Janka Cholera-napló című – a Covid-19 idején megjelent – kisregénye, amely egy tizenhét éves hölgy, Gruber Georgina 1831-es naplóbejegyzéseit tartalmazza. A mottó és az évszám mellett egy másik mozzanat is felidézheti a Jókai-művet, méghozzá a Cholera-napló azon részlete, amelyet a járvány előjeleivel szembesülő naplóíró jegyez fel:

„A szerencsétlenséget felhőszakadások, villámlások kísérték, és ekkor a föld alól kiszabadult mérges gőzök, gázok elterjedtek az egész világon. A járvány kitörése előtt egyes feljegyzések szerint nálunk is furcsa színű és zavaros volt a Tisza vize, valamint Debrecen határában a juhászok félelmesen sötét, fenyegető fellegeket láttak, majd fojtó büdösséget éreztek.” (96–97. old.)

Az előjelek lajstromozása valóban rendkívül emlékezetes Jókai regényében. A bibliai csapásoktól (véres eső, égő kard stb.) a természet radikális átalakulásáig (csillaghullás, az állatok viselkedésének megváltozása stb.) terjed a skála a Szomorú napokban. Az előjelek olvasása ebben a kontextusban azért is döntő tényezőnek bizonyul, mert kijátszható a lázadást kirobbantó effektus mellett (az tudja, hogy a halál közeleg, aki ölni akar – forgatják ki a prédikációk értelmét a lázadók).

A kolera, további hullámait tekintve (a 19. és a 20. században – 1817-től kezdődően – hét nagy kolerajárványt tartunk számon) pusztítóbb és erőteljesebb kiterjedésű volt az ismertebb fertőzéseknél. A polgári idill szereplőit 1830 körül tehát egy olyan ragály támadta meg, amely új fejezetet nyitott a világjárványok történetében. Ahogy Jókai írta: „A pusztulás angyala szárnyra kelt…” (9. old.) Ennek a pusztításnak többféle vetületét dolgozza fel az irodalom, amire a Szomorú napok is remek példa. Így Jókai műve is hozzájárul ahhoz, hogy a kolerajárvány értelmezés- és hatástörténetén keresztül nézhessünk szembe napjaink legfontosabb (kulturális) epidemiológiai dilemmáival.

H. Nagy Péter – irodalomtörténész, szerkesztő, egyetemi oktató

Jókaival is így voltam. Amikor elkezdtem olvasni a regényeit, akkor a filmes Jókai-adaptációkat csak később néztem meg. És talán Az arany ember filmváltozata az egyetlen, amely képileg nem volt csalódás a számomra. Ezt Béres Ilona személyisége vagy aurája is okozhatta. Egyébként a gyilkossági kísérlet jelenti számomra a legerősebb képet mind a regényben, mind a filmben. Krencsey Marianne sosem tartozott a kedvenc magyar színészeim közé, de abban a jelenetben valami elképesztően elemi erejű alakítást nyújt.

A kőszívű ember fiai filmváltozatából a bírósági jelenetet tartom nagyon jónak. Tordy Géza arca erőteljesen bennem maradt. Ez a mű talán azért is ennyire emékezetes számomra, mert első alkalommal még egészen kicsi koromban találkoztam vele. Volt ugyanis egy diavetítőm, amivel rendes mesefilmeket tudtam megnézni. Még most is megvan az illata a filmtekercs papírdobozának az orromban. Egészen kislány voltam még, amikor az anyukámmal egyszer ezt megnéztük. Maga a mozifilm volt rajta a diákon, amelyeken ki van merevítve a bírósági jelenet. Lehet, ezért is égett ennyire belém.

Nehéz Jókait olvasni, viszont talán pont emiatt lehet csodálatos filmet készíteni belőle. Hiszen ő pontosan és precízen írta le mindig azt, amit láttatni akart.

Gondoljunk csak bele Az arany ember első 40 oldalába. Amíg eljutunk oda, hogy szinte akciófilmmé váljon a cselekmény, addig azért van pár oldal. Ám annak a világnak, amit ő szavakkal teremt, annyira erős a képisége, hogy azt filmen gyönyörűen lehet láttatni.

Bajkai Csengel Mónika, a Jókai Napok főszervezőja, a komáromi Egressy Béni VMK szakreferense

(A Magyar Országgyűlés és a Kulturális és Innovációs Minisztérium 2025-öt Jókai Mór-emlékévvé nyilvánította, így tisztelegvén a 200 éve született író előtt. A jublieumhoz kapcsolódva február folyamán (mivel az író ebben a hónapban született) irodalmárok, művészek, művelődésszervezők, kutatók és más szakmák képviselői osztják meg a Jókaival kapcsolatos gondolataikat az Új Szó felületein.)

Élménygyűjtés a helyszínen

Regénye alakjai életének színhelyeit személyesen kereste fel tehát Jókai, végig járva a Szepességet, a Tátra zord vidékét. Utazgatott, ismerkedett, s nem is akárkikkel, hanem az Andrássyakkal, akiknek egyik őse, a kuruc generálisként számon tartott Andrássy István a lőcsei fehér asszonyról szóló regénynek egyik fontos szereplője.

Tátrafüredi találkozásukkor maga a vasgróf, Andrássy Manó hívta meg Jókait, látogasson el – Szulován megpihenve egy éjszakát – az ősi birtokra, Betlérbe, meg természetesen Krasznahorka várába. 1883 augusztusának végén érkezett meg az író Rozsnyóra, ott természetesen a helyi nobilitás ünnepi beszéddel fogadta a Rákóczi téren, majd úgy déltájban kiértek a tar mészkősziklán magasodó vár alatti községbe. Ott bizonyos Hodinka István, az uradalmi kormányzó várta villásreggelire a társaságot. (Így kellene élni egy magyar írónak, ez lenne a méltó!) Majd az étkezés után a várba hajtottak fel kocsikon. Jókait díszsortűz fogadta, méghozzá azoknak az ágyúknak a torkából, amelyek utoljára a szabadságharc híres szolnoki csatájában 24 fontos ágyúgolyókkal ritkították az osztrákot. Albercht főherceg el is kobozta az ágyúkat az Andrássyaktól de hát akkor is volt kiskapu, vagy másképp mondva egy kis vesztegetés, így azokat a vasgróf egy másik, egy bizonyos Thun gróf, a majdnem mindenható osztrák miniszter engedélyével hazahozta.

A kis ágyúk és Serédy Zsófia

A lap elbeszélése szerint Jókai érdeklődve, mindent gondosan megfigyelve, kérdezősködve tekintette meg Krasznahorka várának régiségtárát, ott meglátta azt a két kiságyút is, amelyekkel a regény szerint az Andrássy fiak, Ferenc és József apjuk hintójára rálőttek. Természetesen a várkápolna sem maradhatott ki, Serédy Zsófia természetes módon mumifikálódott testét már ekkor is szokás volt a lap leírása szerint tízévente új fekete selyemruhába átöltöztetni. (Érdekesség, hogy ez a hagyomány ma is él!) A jobb kezét intően tartó Zsófia persze nem átkot szór a kezével, a kéz állásának oka az lehet, hogy az alatta a holttestre helyezett biblia eltűnt alóla. Ennyi borzadály és romantika láttán természetesen megéhezett az imént villásreggeliző író és kísérete, s az úgynevezett 1817 óta nem használt Attila teremben 30 terítékes díszebéd várta a tanulmányúton lévőket.

Egy kis baj a borokkal és a rokonsággal

Itt bukkan fel egy érdekes adalék Jókai Krasznahorka várában elköltött díszebédjével kapcsolatban. Mégpedig az, hogy a vendéglátó Andrássy Manó külön felhívta a figyelmet a pulykapecsenyéhez felszolgált Mathiász János híres borász által készített tokaj-hegyaljai borokra. Jókai érdeklődve ízlelte meg a poharában lévő bort, de az bizony festett vízzel pótolt lé volt csak, mert a bécsi kiállítást is megjárt bort a kiállítás személyzete megdézsmálta. Szerencsére ez nem rontotta el senki hangulatát, a vasgróf azonnal hozatott monoki birtokairól származó bort. S hogy fényt derítsünk arra a titokzatos rokonságra Jókai és az Andrássy család közt, lebbentsük fel a fátylat! Jókai Mórnak volt egy fogadott lánya, Benke Róza, Laborfalvi Róza lánya. Nos, ő volt a második Róza, aki viszont szerelembe keveredett gróf Andrássy Gyulával, Manó testvérével, s a kapcsolat gyümölcseként megszületett III. Róza. Ő Feszty Árpád festőművész felesége lett. Aki megfestette a nagy körképet. Jókai Mór arca viszont nem ezen a honfoglalást ábrázoló képen, hanem Munkácsy Mihály Honfoglalás című képén felismerhető, rögtön Árpád mellett, mint kopjahordozó szakállas lovas. Egésze hercig! Regényesen jól mutat!

A sír és a fejfa

Jókai Mór 1904. május 5-én hunyt el. Végakarata szerint sírja felett nincs sírkő és az első egyszerű fejfája saját háza kapujának fájából készült. Amit ma körötte látunk, mint szecessziós stílusú emlékművet, ezt a körépítményt 1928-ban emelték. Felirata tanulságos:

Ami bennem lélek, veletek megy. Ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik, s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.

E sorok egyik remek regényében, az És mégis mozog a föld címűben. Eppur si muove! Kétszáz éve született. A miénk! Jókai!

Szászi Zoltán, költő, író, publicista

Ez a munka elmélyítette a Jókai-képemet is. Gyerekkoromból, amikor még nem is tudtam olvasni, nekem is a polcon sorakozó könyvei maradtak meg az emlékezetemben. Sok rokonnak, ismerősnek megvoltak a különféle összkiadások. Szépen mutattak egymás mellett. Amikor rájuk kérdeztem, mindig azt mondták, hogy: „azok a Jókaik”. Később, kamaszkoromban aztán viszonylag sok Jókait olvastam.

Úgy foglalkoztatott tovább, hogy ki az az „őrült”, aki ennyit írt? És mikor volt rá ideje? A próza mellett még a drámáival és a publicisztikáival is számolhatunk. Mikor írt ennyit ez az ember? Folyamatosan írt, s valószínűleg ezért is vannak következetlenségek a műveiben. Egyébként aztán a 20. századi prózában ez másként, de visszaköszön, mivel egyes szerzőknél már nem annyira hangsúlyos maga a szerkezet, hanem inkább a „szövegáramlás”.

Nekem az És mégis mozog a föld volt tőle a nagy kedvencem. Abban valami olyan személyes igazságot éreztem 17–18 évesen, amit az én belső rögeszméimre, azok „igazságára” tudtam vonatkoztatni. Jókainál azt láttam, hogy fiatal emberek az enyémhez hasonló rögeszmével elindulnak valahova a közösség felemelése céljából. Majd szétválnak, eltévednek, újraindulnak, s végül valójában nem érnek célt teljesen. Ebben valami olyan saját személyes igazságot éreztem, ami gyakorlatilag azóta is érvényes, csak már inkább ironikus.

Varga Emese, a Komáromi Jókai Színház dramaturgja

Ínyenc volt, de nem falánk. „Móric bácsi nagyon kis étkű ember volt, keveset evett, de amit megevett, annak kifogástalan jóízűnek kellett lenni” – írja Jókay Jolán, az író unokahúga. Az egyik regényében elárulja azt is, hogy nem a (róla elnevezett) bablevest, hanem a húslevest szereti a legjobban. Megbízhatatlannak tartja azt az embert, aki leves után vizet iszik: „attól nem lehet tanácsot kérni. De aki leves után 40 csepp bort iszik, az, ha hetven évig naponta gyakorolja, öreg lesz. Aki sok levest eszik, soká él.”

Mikor szőlőbirtokot vásárolt, az író szinte minden nap kertészkedett. Nemcsak felügyelte a teendőket, de saját találmányokkal is segítette a jobb termést. Kedvenc bora a haláláig a „kastélyos” maradt, amit három fajtából (kadarka, kékfrankos, csókaszőlő) házasított. Jókainak csak olyan bor kerülhetett az asztalára, amiben nincs mesterséges anyag, „az én boromban nincs más, mint a szőlőfürt nedve.”

Komárom egyik leghíresebb szülöttjének bicentenáriumán ezért a gasztronómia is teret kap. A város legismertebb borásza, Bott Frigyes elkészíti a „kastélyost”, Jókai kedvenc borát. Jókai hármasa teret ad bemutatni az olyan elfeledett fajtákat is, mint a csóka. Vargha Katalin csokimágus a születésnapra készített egy barack ízesítésű csokoládét (ha már Jókai a kávéját is jó édesen, sűrű tejszínnel szerette), ami a Tímea nevet kapta, hiszen ezt a nevet Jókai Mór alkotta, az Arany emberben tűnik fel először. Néhány komáromi étteremben (pl. a belvárosi Klapkában) Jókai-hét lesz az író születésnapján, amikor kedvenc ételei kerülnek a napi kínálatba. Az ételeket egy egyedi alátéten tálalva kóstolhatjuk és a 40 csepp bort is kérhetjük Jókai kedvenc borából.

Ünnepeljünk együtt ilyen formában is Jókai születésnapját. De vigyázzunk, mi kerül az asztalra, mivel, ahogy Jókai írja: „Minden tál étel egy szerelmi vallomás, vagy ellenkezője: egy csöndes válóper.”

Keszegh Béla, Komárom polgármestere

Ez egy fantasztikus darab. Azok a mostani technikai tudással rendelkező zenészek, akik gyermekkoruktól a legjobb tanároktól, a legjobb iskolákban és a legjobb hangszereken tanultak, még nekik is mindig óriási kihívás eljátszani egy-egy Vivaldi-, Paganini- vagy Liszt-darabot. Hihetetlen számomra, hogy ezek a régen élt művészek micsoda tudást kaptak az Istentől, és aztán hogy tudták azt remekművekké formálni. Azokban a korokban talán a világ is fogékonyabb volt erre – már csak azért is, mert ha meg akarták hallgatni a művet a szerző előadásában, akkor egyszerűen el kellett menni a koncertjére.

Liszt számomra nemcsak egy virtuóz muzsikus, hanem egy óriási, mélyről jövő zenét is jelent.

Jókai korában főleg cigányzenészek muzsikáltak népies zenét. Hogy milyen zenét szeretett ő hallgatni? Ha mulatni akart, akkor gondolom Budapesten, Balatonfüreden vagy bárhol elhívták magukhoz a cigányzenészeket és az ő játékukra mulattak. Ehhez is kapcsolódóan az emlékév során múltidéző „gasztrosétányt” is szervezünk majd, ahol a zene és a ételek világa fonódik majd össze. Jókai korából származó ételek kerülnek terítékre, a zenét pedig a helyi híres zenészdinasztiák leszármazottai fogják majd szolgáltatni, akik még mindig itt élnek a városban.

Lakatos Róbert, brácsaművész, az Egressy Béni Városi Művelődési Központ igazgatója

Az olvasó úgy haladhatott végig a regényein részletről részletre, hogy közben kerek, befejezett, de befejezettségében is újabb izgalmakat ígérő történeteket kapott az írótól. Az olvasóit pedig Jókai már az első lapokon csapdába ejtette.

Jókai ugyanis felfedezte az ütős első fejezet erejét. Jó első fejezeteket persze már Jókai előtt is írtak (mindent írtak már mindenki előtt), mondjuk Fáy András vagy Jósika Miklós, de Jókai használta ki a legrafináltabban a regény felütésében rejlő lehetőséget az olvasó lebilincselésére. Tézis-antitézis-szintézisen alapuló szónoki beszéd, táguló perspektívájú látkép, egyetlen kimerevített jelenet, családi tabló, földtörténeti látomás – bármilyen műfajból bontakozzanak is ki Jókai regényeinek első fejezetei, mindig előre vetítik a kaland és a dráma, a szórakoztatás ígéretét.

Első fejezeteiben Jókai mesterien vázolja fel azt a környezetet, azt a szituációt vagy szereplőinek azokat a jellemvonásait, amelyekből majd kibontakozik a feszültségteli cselekmény, egy-egy odavetett mondattal utalva előre az elkerülhetetlen tragédiára vagy végzetes eseményre, ami szinte mitikus távlatba helyezi az elbeszélt történetet, az elbeszélt nemzeti történelmet.

Közhelyes megállapítás, hogy Jókai ma nem számít népszerű szerzőnek. Míg néhány évtizeddel ezelőtt még az ő regényein nőttek fel szinte teljes generációk, ma már alig valaki veszi kézbe a könyveit az irodalomtörténészeken és a magyar szakos egyetemistákon kívül. Regényt viszont – kortárs magyar regényt is – ma is sokan olvasnak. S ezeknek a regényeknek a lapjai között ott bujkál Jókai is.

Ott bujkál a mesélőkedvben, a jól felépített regényszerkezetben, de legfőként abban a felismerésben, hogy jó felütés nélkül nincs jó regény.

Bárczi Zsófia, író, irodalomtörténész, egyetemi docens, a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem oktatójának gondolatai

Most, hogy a Jókai-regények az olvasói népszerűségi listákon hátrébb szorulnak és kötelező irodalomként is elhasználódnak, merthogy a mai tizenévesek egyre elszántabb érdektelenségébe ütköznek, nekünk, olvasó magyaroknak talán érdemes lenne leporolni és újraolvasni, vagy a hangoskönyvek, olvasóprogramok segítségével meghallgatni Jókai százéves üzeneteit. Merthogy bőven van, mi közös az ő és a mi sorsunkban, sorsélményeinkben.

Van a kerek évfordulóknak, jubileumi megemlékezéseknek ebben a történelméről, múltjának szép és sikeres, kudarcos és tragikus történeteiről gyorsan megfeledkező világunkban valamilyen varázsa. Ilyenkor szembesülünk a családi, nemzeti-kulturális emlékezetünkben rögzült történelmi tapasztalatokkal, az előttünk járók sikereivel és szenvedéseivel, megpróbálva kilépni a közhelyek szorításából, a történelemórákon kanonizált képek fogságából.

Jó példa erre Mohács jövő évi 500. évfordulója: máris pompás polémiák bontakoztak ki arról, mennyiben tekinthető Nagy Szulejmán győzelme és a Magyar Királyság tragédiája sorsdöntő és végső soron pozitív fordulatnak az a tény, hogy az oszmán világbirodalommal szemben az ország új birodalmi keretek közt keres védelmet. Pozsonyban, az új fővárosban az a döntés született, hogy a Jagellók közép-európai birodalmának kötelékeiből kiválva, a Szapolyai-féle nemzeti királyság alternatíváját elutasítva, a Szent Korona a dunai és Német-római Birodalmat irányító Habsburgok fejére kerüljön, s ily módon hatalmas áldozatok mellett a nyugati tartományok által biztosított „töröksegélynek” köszönhetően sikerült kikerülni a koszovói, boszniai iszlamizáció fenyegetését.

Lesz-e vajon új kelet-közép-európai feltámadás? Közeleg-e, érkezik-e a 21. századi magyar történelemben az új reformkor? Merthogy egyre nagyobb szükség lenne arra, hogy a nyugat-európai centrumhoz közelítsünk. S ezzel lehetőség nyíljon arra, hogy – a sok száz éve sikertelenül felzárkózni igyekvő közép-európai sorstársainkkal közösen – korszerű, szabad és valódi szolidaritásközösséget alkotó nemzetek alkossák az európai egység keleti oszlopát.

Szarka László, történész, egyetemi tanár, a Selye János Egyetem oktatója

Számomra különösen izgalmasak azok a rajzai és feljegyzései, amelyeket az erdélyi útjai során készített, ezek emlékét őrzi többek között a More patrio, regényes kóborlások Erdélyben című útleírása, az Erdély aranykora és a Nagyenyedi két fűzfa című regényei. Ezektől inspirálva 1999-ben, a következő évi, Jókai képzőművészeti tevékenységét bemutató „A képíró szépíró” című kiállításunkra hangolódva, párommal elmotoroztunk az általa megörökített (leírt vagy lerajzolt) helyekre: a torockószentgyörgyi várhoz, a napjainkban már mindenki számára ismert Tordai-hasadékhoz, a még ma is kevésbé ismert és nehezen megtalálható, fantasztikus látványt nyújtó bazaltorgonákhoz, a Detonátához, ahol „az ember lelke elvész e látvány előtt”, a minden képzeletet felülmúló Alsóvidrai-vízeséshez, ahol „Az Aranyosba ömlő hegyi patak, a mint a hegyekről alájön, egy szép árnyékos völgy felett egyszerre tizenöt ölnyi magasból omlik alá; mire leér, már nem víz, hanem porrá tört pára, melyben a nap örök szivárványt képez”, Felsővidrára, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ellen Erdélyben szervezett császárhű román felkelés vezetőjének, Avran Iancunak a szülőházához, az aranyáról híres mócok lakta Abrudbányára és Verespatakra, hogy az olyan „triviális” helyeket, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Nagyenyed, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Tusnádfürdő és „Erdély legköltőibb helye”, a Szent Anna-tó, vagy a parajdi sóbányák, ne is említsem.

A Jókai születésének 200. évfordulója tiszteletére a Brigetio Öröksége Látogatóközpontban május 15-én nyíló kiállításunk Jókai életével, családjával, munkásságával és természetesen képzőművészeti tevékenységével is foglalkozik.

Számadó Emese, régész, történész, a Komáromi Klapka György Múzeum igazgatójának gondolatai

Sokszor elhangzik vele szemben az a kritika, s ez valóban egyfaja hibája, hogy amikor szereplőtípusokat alkot, akkor nem tud igazából „mélyre menni”. Nincs jellemfejlődés. Ebben azonban kivételt képez Az arany ember. Ebben a regényben romantikát és realizmust egyképp meg lehet találni. Tímár Mihály lelki vívódása szokatlan volt a magyar irodalomban, ahogy a kettős élet bemutatása is. Ritkaságszámba ment abban az időben, hogy a szereplő lelki világának kifejezését monológokba tömörítse az író. Ez a stílusban is teljesen mást jelentett, mint ami megszokott volt.Különös történet a regény és Komárom viszonya is. Meggyőződésem, hogy Komáromban a helyiek többsége azért olvassa a regényt, mert az itt játszódik. És én is így voltam vele, kerestem a szövegben szereplő utcaneveket, helyszíneket. Szenzációs tanáraim voltak: Szénássy Zoltán vagy akár Gáspár Tibor mesélt nekünk arról, hol volt az arany ember háza és a többi épület vagy jelenet. Nekünk ez Komáromban mindennapi valóság.

Kustyán Ilona, a Selye János Gimnázium nyugalmazott magyar–latin szakos tanárának gondolatai

Amikor körülbelül egy éve felfedeztem a Határőr utcai ház homlokzatán az Ihász és a Jókai család címereit, nagyon megfogott Jókai Etelka személye, ahogy korábban Jókai Károly is felkeltette az érdeklődésemet. Köztudott, hogy miután Jókai Nagy Bellával házasságot kötött, megszakadtak a rokoni kapcsolatai, de Károly ezt sem előtte, sem utána nem tette meg. Úgy gondolom, hogy nagyon jó testvéri kapcsolat volt kettejük között, ahogyan Károly lánya, Etelka is ragaszkodott a nagybátyjához. Ő ugyan nem jelentetett meg visszaemlékezéseket az íróról, de például fontos volt neki, hogy a füredi Jókai-villa a család tulajdonába kerüljön vissza.

A Jókai-séták során a szülőház helyén a Schnitzer Árminnal való kapcsolatára és a zsidósághoz fűződő viszonyára is ki szoktam térni. Jókai egyébként érzékletesen írja le az Én és a zsidók c. szövegében, hogy vált antiszemitából filoszemitává. Az író szülőházának helyét megjelölő emléktábla leleplezésekor elhangzott beszédében a rabbi így fogalmazott: azon nép, amelynek költői ily nyelven beszélnek, nem múlhat el soha. Mivel német anyanyelvűként érkezett a városba, küzdött a magyar kiejtéssel, a Komáromi Lapokban mégis az ő beszédét nevezték meg úgy, mint az ünnepség legjelesebb pontját.

Ezek a történetek napjainkban is aktuális problémákra hívják fel a figyelmet. Minden egyes emlékhelynél erre jövök rá, s arra, hogy Jókainak valójában mi volt a fontos: a becsület, az értékrend. Viszont nem félt a társadalomkritikától sem.

A komáromi református templomról például azt írja, hogy „nincs nekem olyan szép templom a kerek világon”, mint ez a „fehér falaival, egyszerű oszlopsoraival”. Ám azt is megemlíti, hogy „megjelent közöttünk a nagyravágyás pávafarkú démona”. Amikor ugyanis a presbitériumnak el kellett döntenie, hogy egytornyú vagy kéttornyú legyen-e a templomunk, akkor arra törekedtek, hogy azért „magasabb legyen a pápistákénál”. És az is volt, amikor a templomtornyot 1833-ban felszentelték, mert a Szent András-bazilika jelenlegi tornyai 1896-ban készültek el, s addig alacsonyabbak voltak.

Szabó Csekei Tímea, a Duna Menti Múzeum művészettörténészének gondolatai

Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »

Jókai-emlékév: Komárom olvasata Jókai nyomában (Szabó Csekei Tímea gondolatai)

Hírek

Legújabb hírek