1945. január 12-én az esztelen vérszomj 44 nő és 40 férfi életének vetett véget Budapesten, a szovjet csapatok által akkorra már körbezárt fővárosban. A tömeggyilkosságnak ma egy emléktábla állít mementót a Maros utca 16. szám alatt. Az elkövetők közül nem mindenki bűnhődött meg, sőt akadt olyan, akit később még a kommunista hatalom is megpróbált felhasználni saját céljai érdekében. 80 évvel ezelőtt Kun András kiugrott minorita pap vezetésével mintegy 20-25 fékevesztett nyilas pártszolgálatos támadta meg a Budai Chevra Kadisa Maros utcai kórházát. Egyetlen szerencsés túlélő kivételével mindenkit lemészároltak. Herczeg Sándor írása.
Talán nincs a történelemben szó még egy ilyen elvetemült szadista gyilkosról, aki nemcsak az emberi törvényeket csúfolta meg minden rendbeli gaztetteivel, hanem az egyházi és vallási törvényeket is meggyalázta azzal, hogy rémtetteit az egyház nevében és reverendájának súlyával támasztotta alá. A törvények nem ismernek egyetlen olyan bűncselekményt sem, amelyet páter Kun el ne követett volna. Bűnlajstroma teljes mértékben kimeríti a háborús és népellenes bűncselekmények minden esetét. Ezeket a gondolatokat a Kun András minorita szerzetest kihallgató rendőrtiszt fogalmazta meg a páter népbírósági tárgyalását megelőzően. Kun volt az, aki a korabeli tudósítások szerint a „Krisztus nevében, tűz!” felkiáltással adta ki a parancsot a kórház betegeinek, orvosainak és ápolóinak kivégzésére, melyet az antiszemita gyűlölet mellett az vezérelt, hogy a nyilasok és családtagjaik beköltözhessenek az ily módon üressé váló épületbe.
Csonka Laura Archivneten megjelent kitűnő írása szerint Kun András 1911-ben született Nyírbátorban. Bölcsészeti és teológiai tanulmányait Rómában folytatta. 1941-ben szentelték pappá, majd minorita szerzetesként a kézdivásárhelyi rendházba került. 1943. december 5-én saját elhatározásából hagyta el a rendházat, hogy laicizálását elintézhesse, státuszát tekintve azonban egészen 1945 augusztusáig szerzetes maradt. A rendház elhagyása után a szüleihez költözött Budapestre, s mivel Serédi Jusztinián hercegprímástól nem kapott egyházi joghatóságot, így olasz és latin nyelvórák tartásából élt. A szélsőjobboldali ideológiák iránti fogékonysága hamar megmutatkozott, már az 1930-as évek elején élénk érdeklődést mutatott a nyilas eszmék iránt. Többéves olaszországi tartózkodása még inkább megerősítette szélsőjobboldali elköteleződését. A Nyilaskeresztes Pártba a német megszállás után, 1944 tavaszán lépett be, annak ellenére, hogy ez egyházi személy számára nem volt engedélyezett. Kun András 1944 szeptemberében Kőfaragó Gyelnik Vilmos, az ún. Országépítő Iroda vezetőjének meghívására adminisztratív feladatok ellátásával kapcsolódott be a hatalomátvételre tett előkészületekbe. Ennek napján, 1944. október 16-án már a Városmajorban osztott fegyvereket a pártszolgálatosoknak. S ahogy ő maga elmondta: „a nagyobb propaganda szempontjából papi ruhába öltözködtem, karomra nyilas karszalagot, derekamra pedig pisztolyt öltöttem”.
A szakirodalomban Kun András a nyilas korszak rettegett személyeként jelent meg és számtalan bűncselekményt követett el az általa vezetett XII. kerületi nyilas csoport élén. Sűrűn végeztek feljelentésre történő házkutatásokat és előállításokat, s ilyenkor az igazoltatást követően összeszedték a lakásban található értékeket, majd a baloldalinak minősített vagy zsidó származású lakókat különböző jogcímen bevitték a pártházba. A nyilas pártszolgálatosok a védett házakat sem kímélték. 1945. január 2-án és 3-án Kun András társaival együtt mintegy 700 embert kísért be az Andrássy út 47. szám alá a Paulay Ede utca egyik védett házából. Őket később a Duna partján kivégezték. Ez alkalommal csak a bekísérésben és előállításban vett részt. A legtöbb esetben a pártházba hurcolt és előállított személyeket Kun András és a többi pártszolgálatos válogatott kínzásokkal bántalmazta. A tanúk visszaemlékezése alapján a verések után többeket maga Kun András végzett ki a nyilas pártház udvarán. 1944 decemberében és 1945 januárjában ezekben az akciókban az ő irányításával megközelítőleg 280 személyt lőttek a Dunába.
Kunnak és társainak természetesen szúrták a szemét a zsidó kórházak, január 12-én pedig elérkezettnek látták az időt a cselekvésre. A páter vezetésével betörtek az intézménybe, a bent lévőket a hallba terelték, levetkőztették és letérdeltették. Egy 90 körüli idős asszony nem hallotta jól az utasításokat, őt a hajánál fogva rántották a földre. Miután kifosztották az áldozatokat, kettesével kivitték a zsidókat az udvarra és a pöcegödör mellett ölték meg őket. A korabeli információk alapján 84 emberrel végeztek, köztük Róth Marcellel, a híres sebésszel is. Az intézmény egyébként a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt állt, de ez nem tartotta vissza a XII. kerületi nyilasokat.
A vérengzést egyetlen ápolónő élte túl úgy, hogy több halott mögött meghúzta magát,
így később sikerült vallomást tennie a nyilasok ellen indított eljárásban. Egy, az esetről szól könyv (Braham, Randolph L.: A népirtás politikája) megőrizte a nevét, ő volt Tamás Lászlóné Barró Jolán, aki 1947. december 21-én tanúskodott két nyilas gyanúsított, Czigány Ferenc és Szabó Jenő büntetőperében. Elmondta, hogy a kórház támadói a betegeket kirángatták az ágyból, a földön taposták őket és a kivégzések előtt tömegsírt ásattak velük az udvaron, majd belelőtték áldozataikat. Tamásné az eljárás során közölte még, hogy a német katonaság korábban több ízben megtekintette a kórházat, minthogy azonban túl kicsinek találták, meghagyták eredeti rendeltetésének. 1944. október 17-én nyilas csoport jelent meg az épületben és fegyverrejtegetés címén házkutatást tartottak. Ez alkalommal még a betegeket nem bántották, csupán a személyzetet terelték ki az utcára, majd rövid idő múlva visszaengedték az épületbe. November vége felé a rendőrség az összes alkalmazottat, orvosokat, ápolónőket, továbbá a járóbetegeket bevitte az őrszobára azzal, hogy a csoportot beszállítja a gettóba. Később úgy értesültek, hogy valaki telefonált Friedrich Born svájci diplomatának, a Vöröskereszt képviselőjének, akinek közbenjárására ezúttal még visszatérhettek a kórházba, amely eredetileg csupán 60-70 személy befogadására volt kontemplálva, ezzel szemben az akkori létszám 115 volt a személyzettel együtt. Közöttük keresztények is voltak, így többek között Jankovics Róbertné Szabó Erzsébet ápolónő is, akinek besúgására történt a tragikus eset január 12-én. Tamásné aznap éppen élelmiszert vételezett a budai Vöröskereszt raktárában. Déli egy óra felé érkezett vissza a kocsival és éppen a sofőrt akarta kifizetni, amikor megállt az épület előtt egy teherautó, melyből gépfegyverrel felszerelt nyilas pártszolgálatosok szálltak ki, majd berontottak az épületbe, üvöltöztek, partizánok után kutattak és összeterelték a ház minden lakóját. Rájuk parancsoltak, hogy felsőruháikat, cipőiket, ékszereiket rakják le, majd kizavarták őket a hallból az udvarra és ott hátulról lövöldözték le a szerencsétleneket. Róth Marcell igazgató-főorvos és még többen az orvosok közül itt lelte halálát. Közben Tamásnétól megkérdezték, hogy keresztény-e és igenlő válaszára külön állították azok közé, akikről egyelőre elhitték, hogy nem zsidók. Ezt a csoportot azután elvittek a pártházba, a Németvölgyi út 5. szám alá. Egy napig tartották őket bezárva és másnap – a fent említett ápolónő besúgására – elvitték őket a budai vízművek telepére. Sötét éjszaka volt már; felállítottak mindenkit és sortüzet adtak rájuk, utána elmentek. A sors kifürkészhetetlen akarata folytán Tamás Lászlónét nem találta el a golyó. Halottnak hitték, így a nyilasok távozása után feltápászkodott és bemenekült egy ismerős villába. Itt húzódott meg 1945. február 12-ig.
Ezek közül néhány utalás megtalálható Pelle János: A nyilas terror Budán címet viselő írásában, valamint Simontornyai-Scheiber Mária: A budai Városmajor utcai Bíró Dániel kórház története című munkájában is. Mindezeket azonban még megelőzte az, amikor 1945. április 22-én és 23-án Tamáska Loránd vezetésével exhumálták az áldozatok a kórház udvarán lévő tömegsírját. A Szabadság 1945. április 23-i számában közölt, Tetemrehívás a budai tömegsíroknál című cikke így ír erről: „Rendőrségi autó áll meg, géppisztolyos rendőrök szállnak le és noszogatják a gépkocsin ülő, borostás arcú embereket. Futótűzként terjed el a hír, hogy a rendőrség kihozta ezeket az elvetemült gyilkosokat, akik ezeket az ártatlanokat kivégezték. A rossznézésű gyilkosok sorba állnak, a rendőrök fedezete mögött a sírhoz jönnek. Úgy helyezik el őket, hogy jól láthassák áldozataikat. Nézzük a csoportot. Egyiken sem látszik bűntudat, megbánás vagy szánalom. Mereven nézik a föld alól újabban és újabban kihantolt szerencsétlen női, férfi, agg és gyermekáldozatokat. Fényképezik őket. Ezt nem szeretik. Az egyik a kalapját húzza a szemére, másik a sapkáját egész az orrára.” A szembesítésre és az agnoszkálásra ugyanis 14 elfogott nyilast szállítottak a helyszínre Ék Sándor közreműködésével, aki a szovjet csapatokkal Magyarországra érkezett sajtótiszt volt. Ő a Mafirt kameráit és a fényképészeit is magával vitte a Maros utcába, és számtalan fotót, illetve videofelvételt hagyott az utókorra. Végül 84 áldozatot, 44 nőt és 40 férfit azonosítottak a hatóságok.
A XII. kerületi nyilasház egyik parancsnokát, a korábbi kerületi pártszolgálat-vezetőt, Bokor Dénes péksegédet viszonylag hamar elfogták és már 1945. június 14-én kivégezték. A vérengzések másik vezetőjét, Kun Andrást egy nagy érdeklődéssel és sajtóvisszhanggal járó tárgyalást követően szintén halálra ítélték, és 1945. szeptember 19-én felakasztották. 1945. október 14-én a Bokor Sándor és 12 társa elleni per végén ítélték halálra Bokor Sándor sütősegédet, Gál György cipészt, Tátrai Dezső fodrászsegédet, Hajgató Lajos borbélyt, Tuboly Miklós Beszkárt-alkalmazottat, Hellinger Antal kocsivezetőt, Szedlacsek Géza tisztviselőt, Dési Dregán Miklósné Huszár Erzsébet háztartásbelit, Gáncsos Zoltán segédmunkást, Dési Dregán Miklós cipészt, és Czigány Ferenc napszámost. Életfogytiglani kényszermunkával sújtották Bokor Sándorné Szabó Mária háztartásbelit és Kun Károly gépkocsivezetőt, aki Kun András fivére volt. (Bokorné 1988. június 21-én, Kun 1977. november 9-én halt meg.) Tátrai Dezső végül megúszta a kötelet, mivel 1949. április 1-jén életfogytiglani börtönre módosították ítéletét: a váci állambiztonsági büntetőintézetben halt meg 1952. március 10-én. Bokor Sándort, Gál Györgyöt, Hajgató Lajost, Tuboly Miklóst, Hellinger Antalt, Gáncsos Zoltánt és Dési Dregán Miklóst 1948. december 21-én, Dési Dregán Miklósnét 1949. április 2-án, míg Szedlacsek Gézát és Czigány Ferencet 1951. július 12-én állították a bitófa alá.
Az interneten fellelhető források alapján ugyancsak a tömeggyilkosságokkal összefüggésben (a nyilasok később az Alma utcai idősek otthonában 92, a Bíró Dániel kórházban pedig 150 embert gyilkoltak meg, sőt a Németvölgyi és a Városmajor utcai bázisukon is követtek el kivégzéseket) további ítéletek is születtek. Az elkövetők közül 1945. november 13-án Mónus Józsefet, 1946. szeptember 3-án Dunkel Károlyt, 1946. szeptember 12-én Fehérhegyi Jánost és Torma Józsefet, 1947. március 4-én Kasza Vincét, június 4-én Rédli Józsefet, augusztus 14-én pedig Wéber Józsefet végezték ki. Réder Józsefen 1948. január 3-án, Harmati Ferencen 1949. június 14-én, míg Megadja Lászlón 1951. augusztus 17-én hajtották végre a halálos ítéletet.
A cikkben is közölt fényképen szereplő – a fenti ítéletekben nem felsorolt –, az exhumálásra odaszállított nyilas pártszolgálatosok közül Tuboly Lajos 1945. április 25-én, Bakonyvölgyi Károly pedig 1945. június 21-én halt meg a fogházban. Bittner Ferencet 1945 júniusában, Vidra Mihályt 1945 októberében, míg Brunner Oszkárt 1946. november elején életfogytiglani kényszermunkára ítélték. (Brunner 1975. október 16-án, Vidra 1981. december 7-én, míg Bittner 1987. május 6-án halt meg.) Szabó Jenő először 12 év börtönt, majd 1949 decemberében halálbüntetést kapott, 1950. március 7-én végezték ki, Hortobágyi Sándort pedig 15 éves börtönbüntetéssel sújtották. (Ő 1989. január 6-án halt meg.)
Tokai Pétert a Gyulai Járásbíróság döntése alapján 1948. április 15-i dátummal holttá nyilvánították, s ezt 1965. január 13-án vezették be a gyulai halotti anyakönyvbe. Csaba Sándor 15 évet kapott, később elhagyta az országot és 1985 márciusában halt meg Angliában. Dobrocsi Lajos – akit 10 éves kényszermunkára ítéltek – 1948. november 15-én halt meg a budapesti büntetőtörvényszéki fogházban. A Maros utcai tömeggyilkosságban szintén szerepet játszó és éppen az exhumálás napján elfogott, majd az azt végignéző nyilasok közé állított Jankovics Róbertné Szabó Erzsébet ápolónő – aki a tippet adta az elkövetőknek – esetleges felelősségre vonásáról nem találtam pontos forrást, de egy családfakutató oldal szerint 1990. december 18-án halt meg Kanadában.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
