Nem most, hanem az ókor vége felé.
Amikor a vallás politikai kérdés lett, miután a Római Birodalom hivatalosan keresztény lett:
- 313: a kereszténység legalizálása a Birodalomban,
- 380: a kereszténység államvallássá nyilvánítása,
- 392: a pogányság betiltása, a más vallások közül egyedül a judaizmus és a zoroasztranizmus korlátozott engedése,
- 632: a kereszténység kötelező mindenki számára.
Az immár kereszténnyé lett Római Birodalom számára a keresztény vallás birodalmi érdek lett, így a keresztény egyház egysége is állami kérdéssé vált.
Míg korábban az egyes alternatív értelmezések a kereszténységen belül egyházi belügy voltak, ekkortól mindebből politikai kérdés is lett. Az erőviszonyok kérdése lett mi és hogyan van engedélyezve.
A történelem sajátossága: a legtöbb germán törzs a kereszténységnek nem a niceai, hanem az áriánus verzióját fogadta el, s csak lassan tértek át a niceai kereszténységre. Közben a germán törzsek erős ellenfélnek számítottak, az V. századtól a Birodalom nyugati felét meg is hódították. Így a Birodalom politikai érdeke volt az áriánizmus valamilyen tolerálása külpolitikai okokból.
Közben az áriánizmus volt a III. sz. második felének, a IV. sz. első felének legnagyobb eretnek mozgalma a kereszténység fősodra számára. A niceai és az áriánus kereszténység között az eltérés Isten személyeinek viszonya, azaz az Atya és a Fiú egyek-e vagy csak hasonlóak. A niceai kereszténység szerint a Fiú egylényegű az Atyával, míg az áriánus kereszténység szerint a Fiú az Atya teremtménye, bár különleges teremtménye.
A niceai zsinat kimondta, ez a hitvallás 2. bekezdése:
„(Hiszünk) az egy Úr Jézus Krisztusban, Isten Fiában, aki az Atyától született, világosság világosságból,valóságos Isten valóságos Istentől, született, de nem teremtett, egylényegű az Atyával (…).„
De külpolitikai okokból még Konstantinápolyban is működtek áriánus templomok az áriánizmus hivatalos elítélése – 325 – után is, sőt akadtak császárok, akik szimpatizáltak vele.
A konstantinápolyi zsinaton – 381 – még határozottabban fellépett az Egyház az áriánizmus ellen, a fent idézett hitvallás módosítva lett, hogy végképp ne lehessen félreérteni, áriánus szellemben értelmezni.
Aztán megszűnt a politikai ok is: az áriánus germánok vagy meg lettek hódítva niceánus szomszédjaik által, vagy maguk áttértek. Az áriánizmus kihalt. A mai, modern áriánusok – pl. a jehovisták – már kései fejlemény, nem utódai szervesen ókori kollégáiknak.
A hosszabb probléma az áriánus kérdés megoldása és a muszlim hódítás között zajlott. A muszlimok meghódítotték a VII. sz. közepére Kis-Ázsia legnagyobb részét és Észak-Afrikát. A terület kereszténysége azonban megosztott volt az V. sz. elejétől.
A keresztény tanítás megfogalmazása mindig az ellentétes nézetek ellenében jött létre a korai időszakban. Ennek terepe a korai időszakban mindig a kelet volt, így lett a 2 fő teológiai központ Alexandria és Antiókia (eredetileg: Antiokhea – ma ez a török Antakya).
Az alexandriai iskola fő célja az áriánizmus elleni harc volt, maga az áriánizmus alapítója Areosz (Ariosz) is eredetileg Alexandriában működött, a közeli Líbiából származott. Így a cél az volt, hogy bizonyítva legyen, az Atya és a Fiú egy, s nincs köztük fontossági sorrend.
Ezzel szemben az antiókiai iskola fő célja a másik korai népszerű tanítás, az adopcionizmus tagadása volt, mely szerint nincsenek személyek Istenben, Isten egy, Krisztus csak látszat vagy Isten által befogadott ember. Így itt a cél az volt, hogy bizonyítva legyen, Isten 3 személy, s Krisztus valóságos ember és valóságos Isten egyszerre. (Tulajdonképpen később az iszlám sok tekintetben átvette az adopcionizmust, a Korán szerint: „S azt mondták: „Megöltük Jézust, a Messiást, Mária fiát, Allah küldöttét” – holott valójában nem ölték meg őt és nem feszítették keresztre, hanem valaki más tétetett nekik Jézushoz hasonlóvá és azt ölték meg.„.)
Mind a két törekvés összhangban van az eredeti tanítással, de mindkettő félreértelmezhető. Az alexandriai iskola tanítása félreértelmezhető volt úgy, hogy tagadja Krisztus emberségét, míg az antiókiai pedig úgy, hogy Krisztust két személynek tekinti.
A politikai hatalom magatartása pedig azonos volt mindig, egységet akart, azaz egy darab egységes álláspontot:
- ha a császár híve volt valamelyik álláspontnak, akkor azt akarta győztesnek,
- ha pedig a császár éppen semleges állásponton volt, akkor azt mondta: mindegy mi, de legyen egység.
Ádáz harc zajlott a két iskola között mi a helyes meghatározása Krisztusnak. A 431-es zsinat elvetette az antiókiai iskola radikális formáját, az úgynevezett nesztorianizmust, mely szerint Krisztus két személy, helyette megállapította: Krisztus egy személy, isteni és emberi egyben. A nem egyetértők távoztak, többnyire Perzsiába.
Ők máig léteznek – mint „asszír keresztények” -, viszont ők tagadják, hogy Krisztus két személyiségét vallanák, a hivatalos álláspontjuk az, hogy egy személyiséget vallanak ők is, de azon belül két „elkülönülő, de egyesült” természetet.
A probléma pontosan itt ment tovább. Az antókiaiak ragaszkodtak a két természet elvéhez, bár elvetve annak nesztoriánus képzetét, azaz nem „elkülönülő, de egyesült”, hanem „nem elkülönülő, szétválaszthatatlan” egységről beszélt.
Alexandria számára ez az antókiai formula így is nesztoriánizmust jelentett, így a „két természet” helyett az „egy természet” elvét hirdetették meg. Közben aláhúzva, hogy elutasítják az „egy természet” szélsőséges értelmezését, mely szerint ez valamiféle új természet, az isteni és az emberi természet helyett.
449-ben zsinat szerveződött, mely kimondta az „egy természet” elvét kötelezően. Ez az alexandriai iskola teljes győzelmét jelentette. Nagyban segített az a tény, hogy az éppen uralkodó II. Theodosziosz császár maga is az „egy természet” elv lelkes híve volt.
A zsinat odáig ment, hogy az „egy természet” szélsőséges értelmezésének terjesztőjét, Eutükhészt visszaállította egyházi méltóságába, bár tanítását nem fogadta be. Ez plusz érvet adott az antiókiaiaknak, így az egész alexandriai iskola meg lett vádolva, hogy Eutükhész híve.
Tehát az antiókiaiak nem fogadták el a zsinat döntését. A konstantinápoliyi pátriárka ellenezte, emiatt megölték a zsinati döntés hívei, majd a római pápa se írta alá a zsinati dokumentumot, sőt levelet intézett Konstantinápolyba, melyben megfogalmazta miért tekinti hibásnak a zsinat meghatározását. Ennek a később elhíresült levélnek a népszerű neve: „Leó tomosza”.
A későbbi katolikus-ortodox vitákban rendszeres hivatkozás lett ez. A katolikus oldal szerint íme a bizonyíték, hogy a római pápa a zsinat felett áll. Míg az ortodox oldal szerint nem erről van szó, hanem a konkrét esetben egyszerűen a római pápa képviselte a Szent Hagyományt, s nem a zsinati többség.
A megoldás a császár halálával jött. Theodosziosz meghalt 450-ben, utódja Markianosz a „két természet” híve volt, különösen felesége Pulkheria volt mélyen hívő ember, aki sokat tett a „két természet” elv győzelméért. Végül az a döntés született, hogy a 449-es zsinat semmis, új zsinatot kell összehívni, melyen a két nézetet alaposan meg lehet vitatni. Ez meg is történt 451-ben, Khalkédónban.
451-ben a „két természet” győzött. Az ellenoldal kivált, azóta is külön ágat alkotnak. Ez a mai kopt, örmény, szír, etióp, eritreai, s indiai egyház (az indiai egyház a szírből lett, az etióp és az eritreai meg a koptból).
Különösen botrány okozott az „egy természet” hívei körében, hogy maga Nesztoriosz is üdvözölte a 449-es zsinat semmissé nyilvánítását, a római pápa 449-es levelét helyesnek nevezve. Sőt egyes hírek szerint meg volt hívva a khalkédoni zsinatra, azon csak azért nem tudott részt venni, mert pár héttel a zsinat előtt meghalt. Nesztoriosz ugyanis nem követte a „nesztoriánusokat” Perzsiába, ő maradt a Birodalomban, egész idő alatt száműzetésben élve Dél-Egyiptomban.
Így az „egy természet” híveinek meggyőződése: Khalkédónban a nesztorianizmus győzött! Ez persze nem igaz, hiszen a khalkédoni hittan nem azonos a nesztoriánussal, bár kétségtelenül közelebb áll hozzá, mint az „egy természet” tanításhoz.
Ettől kezdve a császári hatalom célja az lett, hogy valahogy egyesítse a pro-khalkédóni és az anti-khalkédóni tábort, hiszen az egységes Egyház politikai cél volt. Ez sokkal nagyobb probléma volt, mint a nesztoriánusok kiválása 20 évvel korábban, hiszen azok legnagyobb részükben elhagyták a Római Birodalom területét. (Ez máig így van, ma a legtöbb nesztoriánus a mai Észak-Irakban van.)
Mai ésszel persze mindez nehezen fogható fel. De az akkori emberek számára mindez mély jelentőségű volt. Az egy rendkívül vallásos társadalom volt, az emberek rettegtek attól, hogy egy hibás vallási tétel lehet rájuk erőltetve.
A racionális érvek a két nézet ellen:
- a „két természet” nem jó, mert éket vág Krisztusba, mintha isteni és emberi természete külön lények lennének, ez vagy az istenségének vagy az emberségének tagadásához vezet,
- az „egy természet” nem jó, mert Krisztust eltávolítja az emberektől, hiszünk nekünk embereknek nincs isteni természetünk, így a vegyes isteni-emberi természetű Krisztus annyira távol van tőlünk, hogy nem lehet számunkra reális példa.
A dolog sajnos etnizálódott is. Mivel a konstantinápolyi császári udvar a legtöbb esetben a „két természet” híve volt, így kialakult az ellentáborban az a nézet, hogy ez a „görög hatalom” nézete. Ez szerencsétlen módon egybeesett azzal, hogy az „egy természet” hívei a legnagyobb arányban Egyiptomban éltek, így lett egy „mi igaz keresztény koptok a görög eretnekek” ellen képzet. Kisebb mértékben ugyan, da hasonló kialakult Kis-Ázsia szír nyelvű lakossága körében is, ahol szintén az „egy természet” dominált, bár nem akkora arányban, mint Egyiptomban.
A korabeli nyugati kereszténység mindig a „két természet” elvet támogatta, de ennek akkor csak jelképes jelentősége volt. Bár az Egyház fejének a római pápa számított, így véleménye fontos volt, de a politikai hatalom egyértelműen Konstantinápolyban volt. A szóban forgó kor kezdete a nyugati Római Birodalom végnapjai, majd különböző germán államok időszaka, a római pápa politikai hatalma csak jóval a kor után, a VIII. századtól indul meg. Bár Konstantinápoly igyekezett mindig visszaszerezni a nyugati területeket, a gyakorlatban ezek a területek „külföldre” kerültek, még a sikeres visszahódítási szakaszban – 533-tól pár évtizedig – is csak a volt nyugat egy része lett visszacsatolva. A hangsúly tehát a Birodalom biztos keleti területein volt, ezeket kellett stabilizálni.
451- ben tehát győzött Khalkédónban a „két természet”, ez az antiochiai iskolai mérsékelt – azaz nem nesztoriánus – hitmeghatározásának a győzelme volt. Innentől kezdődtek meg és folytatódtak kb. 90 éven keresztül a folyamatos próbálkozások a császári udvar részéről, hogy valahogy meg legyen teremtve az egység a két „párt” között.
Zénón császár (474-475, 476-491) az „egy természet” híve volt, de ezt nem tekintette létkérdésnek, azaz mérsékelt volt teológiai értelemben. 482-ben dokumentumot adott ki – neve: Henotikon -, mely azt az elmés megoldást találta ki, hogy egyszerűen nem mondta meg Krisztusnak hány természete van, így próbálva kielégíteni mindkét tábort.
A trükk azonban nem működött. Egyrészt a római pápa elítélte a dokumentumot, másrészt az alexandriai pápa se írta alá. Erővel Zénón kikényszerítette a dokumentum hatályba lépését, az alexandriai pápa száműzve lett, s Egyiptomban mindenhol olyan papok lettek kinevezve, akik elfogadták a császár döntését. Az eredmény azonban az lett, hogy az „egy természet” hívei tömegesen bojkottálták a császárhű templomokat. Ekkortól származik az „egy természet” hívei körében a „melkita” gúnynév, így nevezték a császárhű papokat és híveket (héberül „melek” = király, az araboknál és zsidóknál ez máig gyakori vezetéknévként, lásd magyar példaként: Malek Miklós zeneszerző).
Közben a császárhű konstantinápolyi pátriárka kiközösítette a római pápát 484-ben, ezzel immár újabb szakadás állt be az Egyházban. Ez 519-ig tartott, amikor az akkori császár és az akkori konstantinápolyi pátriárka kibékültek Rómával. Ez viszont azt jelentette az „egy természet” hívei számára, hogy visszállt az eredeti helyzet.
A következő komoly próbálkozás 544-ben volt, ekkor I. Jusztianosz császár dokumentumot bocsátott ki – ez az úgynevezett „Három Fejezet” -, melyben eretneknek nyilvánított három fontos antiókiai teológust, ezzel aláhúzva az „egy természet” hívei számára, hogy a khalkédóni „két természet” tanítás nem azonos a nesztoriánus „két természet” tanítással.
553-ben ennek megerősítésére zsinat is össze lett hívva – ez az V. egyetemes zsinat, mely meg is erősítette az elítélést. Azonban az „egy természet” híveinek ez kevés volt, ők az egész khalkédóni zsinat semmisnek nyilvánítását akarták. Közben a „két természet” híveinek meg így is sok lett mindez: miután a római pápa is aláírta a zsinati határozatokat, egyes területei – a mai Észak-Olaszország és a mai horvát tengerpart északi része – elszakadtak tőle, ez a szakadás – neve: aquileiai egyházszakadás – egyes részeken egészen a VIII. sz. elejéig tartott.
Az utolsó próbálkozás Hérakleosz császáré (610-641). Ez a monothelétizmus és monoenergétizmus tanának bevezetése. Lényegük: igaz, hogy Krisztusnak két természete van, de ezeknek egyetlen akarata (thelészisz) és egyetlen hatása (energea) van. A monoenergétizmus tana nem talált lelkes követőkre, a római pápa azonnal felszólalt ellene. A monothelétizmus azonban népszerű lett, I. Honoriusz római pápa se ellenezte. Ezen kívül szinte az egész „két természet” irányzat elfogadta, a másik oldalról is elfogadta az alexandriai pápa és az örmény pátriárka. Végül azonban mindkét oldalon a kisebbség győzött: az „egy természet” irányzat antiókiai pátriárkája és a jeruzsálemi pátriárka – „két természet” – ellenezték, a „két természet” oldalról Makszimosz szerzetes teológus állt az ellenállás központjában.
Azért kell így fogalmazni, mert ekkor már Alexandriában és Antiókiában mind a két irányzat saját hierarchiával rendelkezett – Alexandriában 536-tól, Antiókiában 518-tól.
A VI. egyetemes zsinat végül eretnekségnek nyilvánította 681-ben Hérakleosz ötletét, Makszimoszból pedig szent lett. Ekkor ennek már politikai jelentősége nem volt. Inkább egyházdogmatikai jelentősége lett később, már a XIX. században, hiszen ez a zsinat elítélte a római pápa tanítást, ami nehezen egyeztethető össze a római pápa tévedhetetlenségének katolikus dogmájával, hiszen közben a katolikusok elismerik ezt a zsinatot. Azóta is Honoriusz esete az egyik hivatkozás a tévedhetetlenségi dogma ellenében.
Amikor az arabok elfoglalták, a VII. sz. közepétől kezdve Kis-Ázsiát és Észak-Afrikát, az egész kérdés okafogyottá lett. Hiszen ezzel az „egy természet” hívei nagyjából 95 %-ban arab területre kerültek, azaz bizánci szemszögből külföldre. Innentől megszűnt az egésznek a politikai szerepe.
A muszlimok természetesen az „egy természet” keresztényeket preferálták, hiszen bennük nem láttak Bizánc „ügynökeit”. Egyiptom a keresztények nagy többsége támogatta is az arab hódítást, ebben egyfajta felszabadulást látott a bizánci önkény alól.
Mi lett az új arab területeken a keresztényekkel? Legnagyobb részükben áttértek az iszlámra. Mivel azonban az iszlám nem törekedett mindenki áttérítésére, így megmaradtak erős keresztény kisebbségek.
Az eredeti ókori, Bizáncon kívüli 3 keresztény etnikai-nyelvi csoport mai helyzete ez:
- szírek – 14 millió fő:
- khalkédoni „két természet”: 9 millió fő (kb. 3 millió katolikus és 5 millió ortodox),
- nem-khalkédoni „egy természet”: 4 millió fő
- nesztoriánus: 1 millió fő;
- khalkédoni „két természet”: 1 millió fő (kb. 300 ezer katolikus és 700 ezer ortodox),
- nem-khalkédoni „egy természet”: 11 millió fő;
- khalkédoni „két természet”: 1 millió fő (katolikusok),
- nem-khalkédoni „egy természet”: 9 millió fő;
természetesen ma már a koptok arab nyelvűek, ahogy a szírek nagyobb része is (az arabbá válás egyedül a nesztoriánusoknál és a nesztoriánus gyökerűeknél nem következett be, ott máig él az „asszír” identitás).
Az egyes felekezetek létszáma nagyobb, a koptok és a szírek is folytattak missziós tevékenységet törzsterületükön kívül: a koptok Afrikában, a szírek pedig Indiában. Ezeknek a misszióknak az eredménye ma:
- szír eredetű keresztények – 6 millió fő:
- khalkédoni „két természet”: 4,5 millió fő (katolikusok),
- nem-khalkédoni „egy természet”: 1,5 millió fő.
- nesztoriánus: pár tízezer fő;
- khalkédoni „két természet”: 3 millió fő (kb. 500 ezer katolikus és 2,5 milió ortodox),
- nem-khalkédoni „egy természet”: 57 millió fő.
Persze az egység próbálkozások újra indultak a XX. században. Annyit elértek, hogy ma már baráti a viszony. Hívő, sőt teológusi szinten egyre népszerűbb az a felfogás, hogy tulajdonképpen minden fél ugyanazt mondja, csak másképp, más hangsúllyal megfogalmazva. Az igazi hivatalos egység leginkább azért nem lehetséges, mert sok a múltbéli kölcsönös sérelem, de egyébként kölcsönösen el vannak ismerve a szentségek, s nem lehet az egyik egyházból a másikba átlépni.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
