Az alábbiakban Válóczy József, az Esztergomi Hittudományi Főiskola és Érseki Papnevelő Intézet teológiatanára ünnepi írását olvashatják.
Szemközt a pusztulással, szemközt a világ és a hívő világ megosztottságával, szemközt a világot valójában mozgató erők és erőtlenségek félelmetes ismeretlenségével – és szemközt a saját (szubjektív és egyházi) esendőség demoralizáló dominóhatásának ijesztő lehetőségével igen nehéz örömről, ünnepről, reményről és szeretetről szólni, érvényes, az imént vázolt kihívásokat kiállni képes üzenetet megfogalmazni. Talán jobban illik ehhez az atmoszférához a szenteste vigíliamiséjének csöndje, mint az éjféli mise többszólamú pátosza, a csönd, amikor a barlangistállóban még nincs gyereksírás, nincs pásztorcsengő vagy tevék bőgése, legfeljebb az egykedvű kérődzés monoton gépzenéje. Ma talán jobb nem megtörni ezt a csöndet hangzatos hitvallások magabiztos mantrájával, illendőbb világmegváltó receptek lendületes ajánlása helyett csak néhány, előbb kipróbált fűszer szerény felkínálása. Szinte bármilyen ügyes, mély, szakszerű vagy eredeti teológiai eszmefuttatás a karácsony, a megtestesülés és megváltás tartalmáról, időszerűségéről könnyen a recept birtoklásának öntelt hangoztatásaként hatna.
Egyetlen fűszerként ma egyetlen ideát szeretnék szerényen felkínálni meggondolásra: a kommunikáció ideáját.
és ezt igen gyakran – még ha olykor ösztönösen jól csináljuk is – csak (és legalább) a kudarcaink tudatosítják bennünk. Annak megtanulását, ami a kommunikáció mesterségéből megtanulható, bizonyosan nem helyettesítheti, de talán ennek a tanulásnak a vállalására inspirálhat és ösztönözhet, ha az evangélium történeteiben igyekszünk felfedezni és megcsodálni, hogyan nevel kommunikációra a történelem ura, és mennyire nevelhetők annak szereplői. A kommunikáció tág fogalmát nem volt szükséges előre definiálni, megfelelően körülírják majd az idézendő példák.
Jézus gyermekségtörténetéből igen beszédes az elnémuló Zakariás sztorija. Különös, szinte mulatságos mozzanat, ahogyan Zakariás, a pap, a templom Isten dolgaiban hivatalból és személyes jámborságból is jártas embere meglepődik, éppen ő, amikor Isten – egy angyal közvetítésével, de mégiscsak – közvetlenebbül megszólítja. A csalódottságon és esetleg a haragon túl, amiért Isten végül nem pontosan úgy ajándékozta meg, ahogyan ő kívánta, azon túl éppen elég ok lehetett számára az elhallgatásra a papként felsülése is („hát hogyan beszéljek, beszélhetek-e ezután Istenről?!”).
De a némasága hónapjaiban nemcsak azt kellett megtanulnia, hogyan értsen szót újra Istennel, hanem azt is, hogyan értsen szót a feleségével: el kellett valahogy mondania neki, hogy az isteni ígéret teljesülésének érdekében és feltételeként, ki tudja, mennyi meddő kísérlet és rezignált halogatás után, házastársként újra össze kellene bújniuk – és Erzsébet azt sem tudhatta meg mástól, hogy a Zakariásnak megjelent angyal utasítása szerint János kellett hogy legyen a születő gyermek neve… A történetnek ebben a szálában az is szép, hogy Erzsébet eszerint akkor volt képes empátiára, amikor éppen ő maga is figyelemre és együttérzésre szorult volna, és az erőt ehhez nem meríthette közvetlen istentapasztalatból, hiszen nem neki jelent meg az angyal…
Zakariás és Erzsébet esete izgalmas parabola arról, hogyan tanulnak és tanulhatnak kommunikálni egymással Isten emberei. A „nyilvános működés” Jézusától azután arról is hallhatunk, hogyan köti tanítványai lelkére, milyen fontos az okos és üdvös kommunikáció azokkal, akikhez küldetnek.
Amikor szétküldi hetvenkét tanítványát, a Máté-féle változatban azt is mondja nekik: „Ha egy városba vagy faluba betértek, érdeklődjetek, hogy ki az, aki méltó […]. Ha valaki nem fogad be […], hagyjátok ott a házát, sőt a várost is, és még a port is rázzátok le a lábatokról!” (Mt 10,11–14) A be nem fogadás ténye tulajdonképpen – ha nem szándékos félrevezetést feltételezünk a részéről – azt jelenti, hogy a megkérdezett vagy nem ismerte igazán azt, vagy nem bízott igazán abban, akihez a tanítványokat irányította. Ez a dinamika a sorok közé rejti a fontos igazságot: a misszió sikere nemcsak azon múlik, hogy ébred-e bizalom a küldött iránt, hanem azon is, hogy van-e, épül-e bizalom a megszólítottak között, egymás között. Jézus nem mond le eleve a bizalmatlanokról sem, de a tanítványoknak így elsőre az ő megnyerésük még túl nagy feladat és felelősség lenne.
Tanulságos, ugyancsak Máténál, a (második) kenyérszaporítás elbeszélése: előzménye, hogy Jézus (a szöveg szerint) három napig, míg eszébe jutott, hogy enni adjon a jelen lévő tömegnek, gyakorlatilag csak gyógyított; ez, más gyógyításesemények időigényét tekintetbe véve rengeteg, több ezer embernek a kikezelését jelenthette. Nem nehéz elgondolni, mekkora nyomás nehezedhetett közben Jézusra, elfelejtett enni, és elfelejtett enni adni is… De nem kevésbé logikus arra is gondolni, hogy igen nagy kihívás lehetett ez a helyzet a jelen lévő egészségesek számára is, akiknek a várakozása-reménye, hogy Jézust például tanítani hallják majd, úgy, „mint akinek hatalma van”, csalatkozott…
Jézus cselekvése szólt hozzájuk is (tanultak általa valami újat Istenről) – és szól a mindenkori tanítványokhoz is: nemcsak a betegekkel, az egészségesekkel való kommunikációnak is feltétele a figyelem és az empátia.
Végül a legszebb, ugyancsak a sorok közé elrejtett jézusi üzenet János evangéliumából: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” (Jn 14,23) Jézus Atyja a jelenlétével jutalmazza azt, aki szereti a Fiát. Az „elmegyünk együtt a barátodhoz” attitűd azonban nemcsak a fiú barátjának megtisztelése, hanem a fiúé is: egy olyan apa képe ez, aki azt értékeli a legnagyobbra, ha a fia kivívja a társai szeretetét és megbecsülését, és nem azt, ha jó jegyeket hoz haza az iskolából. Jézus így biztatja mindenkori tanítványait arra, hogy igyekezzenek barátokat szerezni, elnyerni azoknak a bizalmát, akiket megszólítani szándékoznak.
A (nem teljesen véletlenül választott) karácsonyi történetből kibontott-kibontakozó téma, ha nem is a karácsonyünneplésünk minőségét, de talán a kezdődő szentév „kompetencia-tesztjének” színvonalát sikeresen emelheti. Ma talán ez a legfontosabb feladatunk: tanulni, profiktól és áldottaktól eltanulni a kommunikáció művészetét. Hogy – Karinthy szívszorítóan szép A cirkusz című novellájának főhőséhez hasonlóan – ha eljön az ideje, megszólalhasson általunk a soha el nem felejtett eredeti dallam.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
