Nyitókép: freepik.com (AI)
Szép nyári reggel, süt a nap és a madarak is csendben vannak. Nyílik a panelház középső ajtaja, és feltűnik egy szőke, nőnemű teremtmény talpig piros Gucciban. Tűsarkú cipő, természetesen és ridikül (magyarul „kabelka”), minden szépen összehangolva. Némileg szokatlan, hogy kecses jobb kacsójában egy ugyancsak piros ötliteres zománcos fazekat egyensúlyoz, óvatosan, nehogy már – tűzpiros és maximális hosszúságú körmei – valami károsodást szenvedjenek. A nyilván tévéből kilépett hölgyemény ezután jól begyakorolt ringó manökenjárással a közeli kukához libeg és a fazék tartalmát egy határozott mozdulattal beleüríti.
Ez egy tyúkleves volt. A tyúk alkatrészei és a zöldség igen jól látszanak innen a második emeleti ablakból. Hogy leves volt, mi sem bizonyítja jobban, hogy a lé a kuka alján, némi késéssel bár, de gyorsan csöpögni kezd. Régi, rozsdás, avítt kuka ez, sok mindent volt már kénytelen lenyelni hosszúra nyúlt élete folyamán.
Lakótelepi csendélet
Nem ez az egyetlen lakótelep sem Szlovákiában, sem az Európai Unió többi országában, ahol az ilyen, vagy ehhez hasonló jelenetek akár napi szinten lejátszódnak. A felmérések szerint már 2016-ban 88 millió tonna élelmiszert dobtunk a szemétbe minden lelkiismeretfurdalás nélkül, mi, fejlett, kulturált, művelt európaiak. A szakértők természetesen nyomban félreverték a vészharangot. Ez lehetetlen állapot, szerte a világban emberek éheznek, keresztények vagyunk stb. Rögvest szigorú határozat született, hogy az ijesztő mennyiséget 2030-ra a felére kell csökkenteni, kerül, amibe kerül. (Az az őrült gondolat, hogy ezt az istentelen tékozlást a nullára csökkentsük, még csak fel sem merült. Mégiscsak fogyasztói társadalomban élnénk, vagy mi a szösz.)
2022-ben néhány tanulmány kimutatta, hogy a kidobott élelmiszermennyiség nemhogy csökkent volna, de éppenséggel csaknem a duplájára nőtt, 152 millióra. És hol van még 2030? A szó szerint világraszóló pazarlásból Szlovákia évi 800 000 tonnával veszi ki a részét, ami sajnos arányosnak mondható, tehát mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Amiben viszont sajnos abszolúte élen járunk, az a kiselejtezett élelmiszerek újrahasznosítása, ami az egy százalékot sem éri el. A tévedések elkerülése végett: nem romlott élelmiszert dobunk ki, hanem olyat, amelynek 99 százaléka teljességgel fogyasztásra alkalmas.
Saját sírját ásó primitív civilizáció
Mindezek fényében már az is teljesen világos, miért nem lehet a homo sapiens az evolúció csúcsa. Hogyan is lehetne az egy olyan faj, amely keserves munkával – vagy máshogy – megkeresett pénzét olyan dologra fordítja, amit nem használ fel, sőt, ezt a nyilván természettől adott buta hozzáállását még tetézi azzal, hogy a feleslegből szeméthegyeket épít a városai körül. Lehetséges, hogy például az idegen lények eddig nem eléggé egyértelmű közeledésének is ez az oka: még gondolkodnak rajta, hogy vajon tényleg érdemes kapcsolatot teremteni egy olyam döbbenetesen primitív civilizációval, amely szemmel láthatóan a saját sírját ássa.
A pazarlás etikai kérdés is, mert mégse teljesen oké, hogy a világ egy része térdig gázol a kajában, máshol meg jó esetben maréknyi rizs a napi fejadag. Mondjuk az is egy végső megoldás, hogy az emberiség fele éhen hal, a másik fele meg a túlevés okozta betegségekben pusztul el. De az erkölcsi okokon kívül – amelyek miatt, valljuk be, nem sok ember hánykolódik álmatlanul – vannak gyakorlati következmények is, amelyeket egyre inkább a bőrünkön érezhetünk. Azt, hogy a kukák bűzlenek, hát istenem, legfeljebb nem megyek oda szagolgatni. Az odaszokott patkányok egyre nagyobbak és kövérebbek, egyre jobban elszaporodnak, ami elősegíti a járványok terjedését.
A Tátrában nem lesz hol síelni
Olyan betegségek ütik fel a fejüket, amelyeknek az utolsó néhány generáció a hírét sem hallotta, sőt, már védőoltásokat sem kaptak ellene. Hát végül is, ez az orvosok dolga. Hogy az elszemtelenedő rágcsálók olykor látványosan összeverekednek a kóbor kutyákkal, akik szintén odaszoktak a terülj-terülj asztalkához, ez többnyire éjszaka zajlik, amikor meg tudvalevőleg úgyis alszik minden rendes ember. Hogy a kukázók rendszeresen szétdobálják a szemetet és ezért kollektíve gyűlöli őket az egész lakótelep, az meg sokak értelmetlen szabadidejét kitölti.
Ami hosszú távon mindenki sorsát, illetve az egész emberiség létét meghatározza, az a klímaváltozás: az üvegházhatást okozó gázok nyolc-tíz százaléka bizonyítottan a kidobott élelmiszerekből származik. Ezzel nem az a gond, hogy a Tátrában nem lesz hol síelni, sem az, hogy nemsokára mandarint meg fügét termelhetünk kajszibarack meg földieper helyett, hanem az, hogy eltűnik az a néhány nagyobb terület a Földön – ezekből nincsen olyan sok – ahol gabonát vagy rizst lehet termelni. Na, ez már eléggé nagy probléma lesz, mert ha sor kerül rá, minden pazarlás véglegesen megszűnik, tudniillik egyáltalán nem lesz mit kidobni sehova.
Jóléti társadalomban élhetnénk
Sokan megkérdezték már, bárki, akinek még maradt valami józan paraszti esze: hol itt a probléma egyáltalán? Jó: megint megvettem valami marhaságot, amiről még aznap tudom, hogy a büdös életben nem fogom soha megenni, esetleg az éhhalál küszöbén, de úgy néz ki, hogy ez nem mostanában fog bekövetkezni. Ezért elviszem annak, aki éhezik. Ő jóllakik, én meg átélhetem az önzetlen jócselekedet fantasztikusan csodálatos, egyesek szerint egyenesen lélekmegújító érzését. Kész!
Ha minden ilyen egyszerű volna, már rég jóléti társadalmakban élhetnénk mindahányan. De az előírások, azok a fránya előírások… Itt van mindjárt például az a jogszabály, mely szerint élelmiszert nem lehet addig adományozni, míg előtte kétszer le nem árazták. Tényleg létezik ilyen szabály, noha első látásra, meg a másodikra is tiszta viccnek tűnik. Gondoljunk csak bele: az ünnepek előtti tülekedésben ez például teljességgel lehetetlen. Idő sincs rá, még ha akarat lenne is. Így válik teljességgel törvényessé a felesleges étel likvidálása, és éppenséggel büntetendővé a jószándékú segítség. Vagy itt van mindjárt egy másik, csodálatos előírás: kenyeret, péksüteményt huszonnégy óra után árulni is, adományozni is szigorúan tilos.
Gyönyörű. Mai eszünkkel felfogni is képtelenség, hogyan maradhattak életben primitív őseink, akik tudvalevőleg hetente egyszer sütöttek kenyeret? Külföldön a konzerveken, joghurtokon általában a „minimális tárolhatósági idő” szerepel, aminek lejárta után a termék még jó ideig kockázatmentesen fogyasztható. Mifelénk a szavatossági idő („dátum spotreby”) azt a látszatot kelti, mintha a doboz tartalma a feltüntetett időpont után halálos méreg lenne a Földön megtalálható összes szénalapú élőlény számára. Ugyancsak törvényesen, minden előírást betartva végezheti a szeméttelepen például egy vagy akár több kamionnyi epres joghurt, mert a címkén tévedésből málnásnak tüntették fel.
Állami támogatással létrejött nyereség
Nyugat-Európában, ahol, tudjuk, azért távolról sem minden tökéletes, az adományozással kapcsolatos bürokratikus előírások jótékonyan hiányoznak, sőt. Még Portugáliában is, ami az EU-ban szegény országnak számít, adókedvezményekkel támogatják az élelmiszerek újra hasznosítását. Spanyolországban és Franciaországban a termés bizonyos részének elajándékozásáért az állam három – ötéves időszakon belül egyszerűen készpénzben fizet. Csehországban a termelők, vállalkozók az állami támogatással létrejött nyereség 0,5 százaléknyi részét kötelesek jótékony célra adományozni.
Ugyancsak Csehországban, de már Magyarországon is a catering-vállalkozások kidolgozott, jól működő rendszerben adományozhatnak megmaradt ételt, Franciaországban ez egyenesen kötelező – tehát megmaradt élelmiszert tilos kidobni -, míg Nagy-Britanniában a szavatossági idő lejárta előtt smoothie-t készítenek a gyümölcsből és a zöldségből, ami aztán az átlagosnál olcsóbban megvásárolható. Olaszországban még ennél is „lazábbak” az idevágó előírások: a jótékonysági szervezeteket még az esetleg tényleg romlott élelmiszerekért sem lehet büntetőjogi felelősségre vonni, teljes mértékben a rászoruló, a megajándékozott dönti el, hogy a kapott étel fogyasztható. Mivel nem kapni hírt semmiféle olaszországi tömeges ételmérgezésekről, a rendszer valószínűleg működik.
Szerencsére már történt egy s más ez ügyben szép hazánkban is. Összeültek jószándékú emberek, különböző fórumokon. Egykettőre rájöttek, hogy az ajándékozási folyamat bizony lehetne egyszerűbb. Az biztos, mert mostanáig szinte lehetetlen, vagy legalábbis erősen korlátozott volt. Meg hogy az állami ellenőrző szerveknek nem bosszúálló, büntető, hanem inkább tanácsadói, irányító, esetleg problémamegoldó szerepet kellene betöltenie. (Ezt nehéz lesz keresztülvinni Közép-Kelet-Európában, ahol a történelmi hagyományok szerint az állam a te ősi ellenséged, akivel egész életedben harcolsz, noha tudod, hogy sohasem győzhetsz, de legalább igyekszel átverni ott és úgy, ahol és ahogy csak lehetséges, tisztán egészséges önvédelemből.)
Még az is elhangzott, szőrmentén kimondva, hogy sajnos „gazdasági szempontból előnyösebb több élelmiszert eladni, mint amennyit el tudunk fogyasztani”. Szabad magyar fordításban: minél többet termelünk, annál többet vásárlunk. A reális fogyasztásnak ehhez semmi köze. A felesleget meg kidobjuk, mert az már tényleg magánügy, kinek mi köze hozzá. A fogyasztói reklámmechanizmus tökéletesen működik és ugyan ki tud ennek ellenállni? Mikor minden leárazva, ez ennyivel olcsóbb, csak itt, csak most, csak önöknek…
„A pazarlás ízléstelen”
– mondta Márai, de ezt abban a boldog polgári korszakban mondta, mikor az ízléstelenség bűnének társadalmi megítélése nagyjából az anyagyilkosságéval vetekedett. Nagyanyám nem volt ugyan világhírű író, de azért csak nem állta meg szó nélkül, ha nagyon turkáltunk az ételben: „Ej, de tele van a …hátsó fertályotok!” Nagymama persze nem egészen így fejezte ki magát, de azért értettünk belőle. Netán a mai napig is, jobb esetben. Sose adjuk fel a reményt, még az is lehetséges, hogy a józan ész ezúttal győz a bürokrácia felett, bár legjobb tudomásunk szerint az ismert világtörténelem folyamán ez még sohasem következett be.
Ja, hogy a kétszázhetvennyolc? Ennyi szelet kenyeret dobnak ki az EU állampolgárai.
Nem, nem évente.
Nem, nem havonta.
Másodpercenként.
Fentemlített nagyanyám keresztet vetett és imádkozott volna bűnös lelkeinkért. Az UFÓ- kat meg, úgy gondolom, teljességgel hiába várjuk.
Tóth Ferenc
(Adatok: Free Food, FOODRUS)
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
