Magyar Péter visszatért a kályhához, a maga esetében Bicskére.
Sokszor megfejtettük már, hogy mi Magyar Péter vélt, vagy valós népszerűségének oka. Azt is felfejtettük, hogy milyen ember ő valójában. Azonban a Magyar Platónnak kétségtelen, hogy még így is vannak hívei, arról pedig kevesebb szó esett, hogy miért.
Szembe kell néznünk ugyanis azzal, hogy Magyarország egy szociális ketyegő bomba. Egy olajban pácolt puskaporos hordó. Egy olyan polgári társadalom, amely a polgári hagyományokat legalább 700 éven keresztül, az Aranybulla ellenállási záradékának kihirdetésével kezdődően egyengette a maga útján. Nem véletlen, hogy a 19. század nagy polgári mozgalmainak végül csak itt, Magyarországon lett igazán táptalaja, amelyet mi 1848-49-es szabadságharcként ismerünk, és amely olyan mély gyökeret eresztett, hogy a polgári középosztály a forradalmat követő megtorlási időszakot is túlélve még közel egy évszázadig meghatározó eleme maradt a magyar társadalomnak. Ezt gyengítette meg a „Tanácsköztársaság”, majd ölte meg végleg a kommunizmus 1948 után.
És talán távolinak tűnhet a fenti eszmefuttatás Magyar Péterhez, de mindezt értenünk kell ahhoz, hogy tudjuk: a magyar társadalom olyan transzgenerációs traumát hordoz magában, amelye– nézzünk szembe vele– 34 évvel a rendszerváltás után sem sikerült orvosolni. Mára a középosztály nem Magyarországon, de az egész euroatlanti világban gyakorlatilag halott, és még a legjobb helyeken is csak Magyar Péter képviselőinek állapotával vetekedik teljesítőképessége.
Magyarországon a privatizáció idején meg lett volna a lehetőség a polgári társadalom felépítésére, ez azonban az ismert okok, és közismert ex-kommunista tolvajok közbenjárásának “köszönhetően” elmaradt. Innen pedig igencsak nehéz nyerni– mint mikor egy férfit beraknak a női bokszolók közé az olimpián. Miután az átmentett vagyonból újraéledő kommunisták kiütötték a maradék polgárságot, már nagyon nehéz középosztályt építeni: ha a 90-es évek káoszát nem számítjuk, és csak a kétezres éveket figyeljük, akkor is azt látjuk, hogy a Gyurcsány-kormányok idején Magyarország volt az egyetlen, ahol a GDP minden mutatója csökkent. Az egyetlen, ahol csökkentek a reálbérek, de legalább nőtt a szegénység és a munkanélküliség. Mindezt egy a polgári múltjára büszke országban. Aztán 2010-től sok sikert a polgári kormányzáshoz.
Ennek a csalódási hullámnak, a folyamatos lemorzsolódásnak köszönhetően Magyarországon van egy jelentősen széles társadalmi réteg, akikbe generációkon átívelően beleivódott, hogy a politika elvesz tőlük, sőt kifejezetten üldözi őket. Száz évnyi konkrét kirablás és átverés után pedig az sem különösebben meglepő, ha a status quo megőrzése mögött is rémeket lát az ember. A lecsúszás apáról fiúra szálló fokozatossága teremti azt a feszültséget a társadalomban, amelynek gyújtópontjában ott áll Magyar Péter slim-fit ingben, belőtt hajjal és Ralph Lauren nadrágban.
Merthogy annyira elfogyott a klasszikus polgári réteg Magyarországon, hogy mára már az amerikai filmek által sugallt, felső-középosztálybeli arrogáns tuskó kliséjét tartjuk a sikeres polgár archetípusának. A középosztály bajnoka, aki végigvitte a vállalati létrát, aki még a válásából is jól jött ki, hiszen nála maradt a pénz, pedig nem is ő szerezte. Aki ott áll, pajzsként előretolva gyermekeit és a család szentségéről papol, diktafonnal a kezében. És az nem azért van ott, hogy meghallgassa később, milyen okos dolgokat mondott.
Az évtizedek kárvallottjai tehát benne látják a messiást. Aki bárkivel foghegyről beszélhet, mert ő már megteheti, mert valaki. Aki mindenkinél mindent jobban tud, és az egyetemes igazság hordozója. Ki ne ebben a komplexusos túlkompenzálásban látná meg a kiutat az évszázadnyi lecsúszásról? Ki ne érezné sajátjának egy magatehetetlen, férfiasságában csalódott kisember vergődését, mikor ő maga is épp olyan tehetetlennek érzi olyan történelmi folyamatok vélt, vagy valós kárvallottjaként?
Merthogy azt meg kell hagynunk, küzd a középosztály a megszűnés ellen (és nem csak a lecsúszás ellen), mint malac a jégen, de az esélyek nem jók. A hollandok kétharmada valaki más lakásában él, az amerikaiak jó részének pedig már erre sem futja. És legyünk őszinték: Magyarországon is kevés olyan család van, amelyik státuszzuhanás nélkül tudja útjára bocsátani gyermekeit a felnőtt létbe. Hogy ezt le lehet-e küzdeni nálunk? Igen. Hogy egy szélesebb polgársággal, ahol ez a veszély nem áll fenn a fiatalok számára könnyebb lenne-e egy stabil, hazai lábakon álló nemzetgazdaságot építeni? Az is biztos.
És éppen itt jutunk el, igencsak hosszas felvezetés után a címben foglalt kérdéshez, hogy fárad-e a Tisza? A válasz pedig erre is igen. Magyar Péter ugyanis arra a kérdésre nem tud választ adni, amely őt életre hívta. Magyar kérdezni tud és kiabálni, ha úgy tetszik, egy magasan iskolázott Jakab Péter. De ettől még nem válik programmá a véletlenszerűen bedobott 1 milliós minimálbér, a kkv-szektor nyugati sztenderdekhez való felzárkóztatása, vagy a háború kérdésének feloldása.
Magyar Péter tehát csupán az olcsó trash-reality kiadása annak, amit a dzsentrisedett középosztály gondol arról, hogy milyen akar lenni. Magyar Pétert követni olyan, mint a Mónika Show-ból párkapcsolati tanácsokat venni: lehet, de a végén csak rosszabb lesz tőle.
Magyar Péter pedig ezt tudja is, ezért kellenek a nyilvánvalóan kamutól bűzlő közvélemény-kutatások, amelyek szerint már pótszékeket kell vinni az Országházba, annyi mandátumot nyerne a Tisza. Egyben kell tartani a tábort, sugározni kell a reményt, ha már a tények nem az ő oldalán állnak. És ezért próbál most visszatérni oda, ahonnan elindult: a gyermekvédelmi témakörtől. És ezt mindannyiunk legnagyobb szerencséjére teszi: megnyugtató módon nem engednek be üvöltöző férfiakat a gyermekvédelmi intézetekbe, saját gyermekei pedig addig is biztonságban vannak tőle, amíg apjuk jobb sorsra érdemes államtitkárokkal és intézményvezetőkkel üvöltözik a novemberi fagyban.
Szalai Szilárd
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
