Gérecz Imre OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
Kilencedik osztályos gimnazistaként volt egy görögkatolikus osztálytársam, aki egyszer megjegyezte, mennyire furcsa neki a liturgiánk lezárása. Emlékeztetnek rá, hogy „a szentmise véget ért”, majd megkönnyebbülve válaszolunk: „Istennek legyen hála.” Egykori diáktársam kamaszosan félreértette a mise szavait. Megjegyzése viszont rávilágít arra, milyen sokatmondó, ahogyan véget ér egy-egy liturgia, esemény, művészeti alkotás vagy akár életünk egy meghatározó szakasza.
„Az éjjel soha nem érhet véget… Indul az utazás, csak erre vártál” – a magyar szurkolók 2015 óta ezt éneklik a futballválogatott mérkőzésein. Jogosan.
Ám amit valóban érdemes átélnünk, az nem is ér véget, legalábbis nem ilyen elvágólagosan. Egy ideig még a fülünkben visszhangzik a zene, az ének dallama, amit együtt énekeltünk, tovább foglalkoztat bennünket egy gondolat vagy történés, ami iránt nem maradhattunk közömbösek.
Marad bennünk egy meghatározó érzelmi lenyomat, miután részt vettünk egy mélyen átélt esküvőn, egy mécsvilágos adventi rorátemisén vagy éppen a személyes gyászunkban elkísérő temetésen. Gondolatban még vissza-visszatérünk azokhoz a benyomásokhoz, amelyek értek bennünket, hogy újra és a maga teljességében átéljük a már elmúlt pillanatot. Igényeljük, hogy beszélhessünk róla, hogy megosszuk másokkal az élményeinket, hogy visszanézzük a liturgián készült fotókat, újraolvassuk a beszédet, és meghallgassuk, mások mit és hogyan tapasztaltak meg velünk együtt.
Az Isten akarata szerint végzett liturgia a művészeti alkotásokhoz hasonlóan katarzishoz, megtisztuláshoz vezet. Egyszerűen fogalmazva: más emberekké válunk általa: új szemmel látunk, megújult érzékenységgel érzékelünk és gondolkodunk. Érettebbek, többek leszünk tőle.
Istennek legyen hála érte! Ámen.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
