A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ma egy szívós szépségben gyönyörködünk.
Talán a cserszömörcék képesek a legtöbb színárnyalatot kikeverni az őszi erdők festőpalettáján. Az idén még inkább feltűntek, hiszen sok más fa már nyáron elkezdte a leveleit hullatni, idejük se volt a lombszíneződésre, szinte pánikszerűen szabadultak meg a hirtelen zörgősre, szürkére száradt leveleiktől, hogy a párologtató felületet csökkentsék a szárazságban.
A cserszömörcék azonban teljesen ép lombozattal készültek az októberi csípős éjszakákra, ragyogóan fényes nappalokra, heteken át csak a sárga, a narancs, a bíbor árnyalatait próbálgatták sorra, míg végül november elején elkezdték hullatni a legsötétebb leveleket. De csak ha közelről szemléljük őket, akkor tűnik fel, hogy mennyire fényérzékenyek a levéllemezek. Ahol egymást leárnyékolják, ott csak később indul meg a színváltozás, és néha egészen határozott kontúrok mutatják az alsó leveleken, hogy mennyire takarták őket a szomszédok. A levelek rendje lehetővé teszi a fény optimális hasznosítását, ezt szolgálja egymástól való távolságuk, a levéllemez mérete, a tájolás, de hogy ez ennyire hatékonyan működik, az csak néhány őszi napon mutatkozik meg számunkra ilyen látványosan.
De mennyire fontos a cserjéknek, hogy az őszi lombszíneződés ilyen szépen, tempósan, az ember számára látványosan menjen végbe? Mi történik ilyenkor a levelekben?
A lombhullató fák, cserjék ősszel a klorofillt, a zöld színanyagot lebontják, visszagyűjtik a levelekből a fás részekbe, hiszen jövőre is szükség lesz rá. Ilyenkor tűnnek elő a maradék, kevésbé értékes sárga, vörös színanyagok. De milyen különös, ha visszagondolunk a rügyek tavaszi kihajtására, többnyire sötét bíborszínűek a kemény rügypikkelyek közül kifelé törekvő levélkezdemények, aztán az aranysárgán át jut el a zöldig a levélke, ha már átjárja a napsugár! Akkor ez csak pár napig tartó színjáték, ősszel azonban jóval lassabban, látványosabban zajlik le mindez visszafelé.
A diófák, a fűzfák, nyírfák, juharfák az idén, úgy tűnik, elvesztettek sok zöld színanyagot a nyári részleges lombhulláskor, és a méregtelenítést is kisebb hatékonysággal tudták csak elvégezni. Ez bizonyára legyengíti a fákat, a rügyek raktárai nem tudnak teljesen feltöltődni, jövőre gyengébben hajtanak ki, a betegségek, kártevők is hamarabb megtalálják őket. De a melegkedvelő, szárazságtűrő cserszömörcék alatt nyáron nem találtunk hullott leveleket, és az is látványos, hogy a felkopaszodott, száradó feketefenyők, erdeifenyők közé is egyre erőteljesebben bekúsznak sarjaikkal, láthatóan jól érzik magukat, számukra kedvezően alakul a klíma, és erről gyorsuló terjeszkedésükkel látványosan tanúságot is tesznek.
Vajon ki lehetett az első kémikus, aki rácsodálkozott erre a hasonlóságra? És mit gondolt róla? Elkönyvelte afféle véletlennek, a növényi és állati törzsfejlődés során egymástól függetlenül kialakult, de párhuzamosan felbukkanó célszerű jelenségnek, vagy meglátta benne a Teremtő szándékát, aki egyszerre gondolta el az élővilág sokféleségét, a növények, állatok, gombák, baktériumok nyüzsgő, egymást éltető közösségét?
Klorofill jelenlétében készül a levelek titkos műhelyében a levegő szén-dioxidjából, a talajból felvett vízből, a napfény erejével a szerves anyag, az egész földi élet alapja, és a „melléktermék” az oxigén, ami a zöld növény ajándéka az állatvilág, az ember számára. A hemoglobin az ember belső világába, vérkeringésébe zárva szállítja ezt az oxigént örök körforgásban az élő testben. A két folyamat összetartozik, ahogy József Attila olyan szépen láttatja velünk az Ódában:
„Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot…”
Tele van az élet ritmusokkal, összehúzódás, elernyedés, belégzés, kilégzés váltakozásával, de a fák, a négy évszak váltakozásának, a Föld Nap körüli járásának kiszolgáltatva, jóval hosszabb, féléves szakaszokban számolják a megpihenés, a lázas munkálkodás idejét, és a Föld tengely körüli forgása miatt még a nappal és az éjszaka váltakozása is ad egy ritmust élettevékenységüknek. A hold telését, apadását a mindennapokban a mai ember már alig tartja számon, pedig a vizek járásának is van ezzel összefüggésben egy titokzatos lüktetése…
hogy ott se menjen veszendőbe, ne égessük el, sőt, a „zöld hulladék” begyűjtési rendszerére se bízzuk, hanem helyben komposztáljuk. De azt is figyeljük meg az őszi séták során, hogy mit üzennek viselkedésükkel, szárazságtűrésükkel, egészéges fejlődésükkel, gyors terjedésükkel a környezetünkben élő fák, bokrok, örökzöldek! A klímaváltozás alkalmazkodást, folyamatos újratervezést követel a kertészkedőktől is, a cserszömörce a jövő egyik sikernövényének mutatkozik, ha az autópályák rézsűjében, az erdőszéleken, a száraz dolomitsziklákon szemléljük szívós helytállását. Talán azért kapta egykor szépséges őszi lombszínét, hogy felfigyeljünk rá?
Szöveg és kép: Lechner Judit
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
