November elsején, mindenszentek napján tartottak Szent Liturgiát és hramotát Budapesten, a Rózsák terei görögkatolikus templomban. Kezdetben a hramotát azokért az elhunytakért végezték, akik keresztény temetés nélkül távoztak az élők sorából, ma ez a hagyomány már abból az igényből táplálkozik, hogy szeretnénk, ha az Egyház eltávozott tagjai is jelen lehetnének valamiképpen a Szent Liturgián.
Balázs Mihály prédikációjában emlékeztetett, hogy a halál nem az élet végét jelenti, hanem egy új kezdetet. Mindenszentek ünnepe és halottak napja nem csupán a megemlékezés napjai, hanem a remény és a hit ünnepei is, amelyek erőt adnak a gyász feldolgozásához és hogy reményteljesebbnek lássuk a jövőt.
„Talán mondhatom azt, hogy nem egyformán vagyunk ma itt jelen a templomban. Valaki temetőlátogatásból érkezett ide, mások csak ezután fognak oda ellátogatni. Vannak, akik nagy gyakorlattal közlekednek a parcellák között, mert nem csak az év ezen szakaszában szoktak oda kilátogatni, mások hosszasabban bolyonganak a sírok között, hogy megtalálják szeretett hozzátartozójukat. Vannak, akik szeretnének kimenni most a temetőbe, de munkájuk, betegségük, vagy egy háború akadályoztatja őket. Vannak, akik csak rutinból vesznek részt ezen az ünnepen, de vannak, akiket különösen érzékenyen érint ez a mostani halottak napja, mert a közelmúltban vesztették el a hozzátartozójukat és a szeretett személy hiánya még elevenen él bennük. Vannak, akik szüleiktől, nagyszüleiktől tanulva fedezik fel a sírokat, és még az újdonság varázsával gyújtanak meg egy-egy mécsest, míg sokan már annak gyújtják meg ezt a mécsest, akivel egykoron együtt voltak jelen ezen az ünnepen.”
„Ez most az emlékezés pillanata – folytatta Balázs Mihály atya. – Azokra a szeretteinkre emlékezünk, akik most a mindenható Isten előtt állnak. Színről színre látják saját imádságban megfogalmazott kéréseiket, hálaadásukat, örömeiket és bánataikat, de célba értek, mert elnyerték az üdvösséget. Ebben a világban olyan sokat hibázik a gyarló ember nap mint nap. A végtelen irgalmú, emberszerető Isten viszont pillanatról pillanatra készen áll a bűnbánó ember vétkeinek megbocsátására és arra, hogy szeretetével átöleljen bennünket az Üdvösségre.”
„Ezekben a napokban emlékezünk, de nem ragadunk le. Nem szabad, hogy a sírkő vagy az urna látványa rajta szerettünk nevével bármiféle vég érzését ébressze bennünk, sőt (…) az örök életet kell magunk előtt látnunk, ahogyan nemsokára együtt imádkozzuk: »Vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára, várom a holtak föltámadását és a jövendő örök életet.«”
A prédikáció végén Balázs Mihály arra a mozzanatra is ráirányította a figyelmet, hogy az első emberpár esetében az ősbűn elkövetésével megnőtt a távolság a transzcendencia és a matéria között, vagyis az Isten és az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember között. Ám ez a megnövekedett távolság is könnyen áthidalható hittel, imádsággal és alázatos cselekedetekkel, de legfőbbképpen hittel. A közös hramotai imádság és az elhunytak nevének felidézése mindannyiunkat erre emlékeztet.
Szerző: Hekler Melinda
Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
