Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Októberben Sárai-Szabó Kelemen OSB győri perjel ad útravalót.
Nagyon gazdag ez a mai rövid kis evangéliumi szakasz: vakság, szegénység, bizalom, hit, Krisztus követése. Mennyi minden elgondolkoztathat bennünket! Aktuális mindez ma is, mert ha magunkba nézünk, nagyon is magunkra ismerhetünk ebben a történetben. Először a vak Bartimeus alakja vonja magára a figyelmünket: névtelen, Timeus fia, csak így emlegetik. Ez megmutatja, mennyire össze tud zsugorodni az ember élete: ott tengődik szegény az út szélén. Pedig csak az egyik érzékszerve sérült, mégis ennyire szegénnyé és szűkössé vált az élete. Jerikóban pedig pezseg az élet. Igaz, ez átkozott város volt. Józsué könyvéből tudjuk, hogy Józsué megátkozta, de időközben gazdag kereskedővárossá nőtte ki magát. Bartimeus azonban ebből semmit sem látott. Őt nyomorúsága odakötözte az árokparthoz. Valamikor ő is látott, de annak már vége, mégpedig végérvényesen. Örüljön, ha így eltengődhet. Az életfunkciói működtek, de a valóság egy nagy részéből ki volt zárva, nem is érzékelte azt. A teljes valóságnak csupán egy töredékében tájékozódott. Lehet így helyes következtetésekre jutni, ha az igazságnak csak egy részét ismeri valaki? Vajon nem éppen az hiányzik az ilyen embernek, ami életté tenné a létet? Bartimeus létezett, de sokan mások az övénél jóval gazdagabb életet éltek. Az egész emberiség sorsa, állapota mutatkozik meg itt kicsiben. Mert valamikor mi is láttunk – mindent. Láttuk Isten gyönyörű világát. Hitével a teremtett ember látta Istent, és folyamatosan értekezett vele, kapcsolatban volt vele. Látta az élete értelmét, teljes valóságlátása volt annak az embernek, akit Isten megteremtett. Amikor azonban fellázadtunk Isten ellen, megsérült a látásunk, sőt elveszítettük az egyik érzékszervünket: a hitünket, amivel ennek a világnak a láthatatlan részét lehet érzékelni. És ha Jézus Krisztus meg nem áll valaki mellett, s vissza nem adja neki a lelki látását, a hitét, akkor az ember vakon hal meg. A legnagyobb bajunk, hogy azt sem látjuk, hogy nem látunk. Jézus szerint a lelki vakoknak ez a legnagyobb tragédiájuk: nem látják, hogy vakok. Istennek nagy kegyelme az, ha valakinek feltűnik: hiszen nem is látok tisztán és világosan! Szeretnék a mostaninál világosabban látni! Szeretném az összefüggéseket is látni. Szeretném megismerni a lényeget, és nem csak jelenségeket észlelni. Aki idáig eljut, az már elindult a gyógyulás felé.
A Szentírás azt mondja nekünk, és ez az evangélium, hogy ebbe az átok verte Jerikóba, erre az átok verte földre jött el Jézus Krisztus. Ide, a tengerszint, az emberszint alá. A vak ember azt hiszi, hogy amit nem tud elképzelni, az nincs, és úgysem következhet be. S íme, bekövetkezett. És azóta is olyan sokunk mellett megállt már ő, névtelen senkik mellett, vak koldusok mellett, és megnyitotta a szemünket, visszaadta a hitet, a lelki látást, a láthatatlanok érzékelését. S ahogy annak idején megállt Bartimeus mellett, úgy áll meg Jézus itt most mimellettünk. Ő visszaadja az elveszített hitünket, helyreállítja az Istennel való kapcsolatunkat, és csakugyan egy új világ nyílik ki az ilyen ember előtt. Egyszerre meglátjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Meglátjuk a másik embert. Meglátjuk a másik emberben a jót, és tudunk örülni annak, még szóvá is tenni. Meglátjuk a bűneinket, a feladatainkat is, és látni kezdjük a láthatatlant. S ettől leszünk erős szívűek. A mi feltámadott és élő Urunk mondja ezt nekünk. Mert ő meggyógyít a vakságból, kihoz a koldussorból, és új feladatokkal, új erőforrásokkal, vele közösségben tölthetjük el a testben hátralévő időt és az örökkévalóságot is. (Cseri Kálmán elmélkedése nyomán)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
