Hosszú távra tervez olyan életkorban, amelynek puszta megélése kisebb bravúr. Kelemen Dénes nyugalmazott tanító aktív életet él, műhelyében éppen egyik unokájának szánt falitéka készül, életének tárgyi lenyomatai pedig a világ különböző pontjain, hangsúlyosan pedig Gelencén gazdagítják a környezetet és közösségi emlékezetet.
– Mit kapott ajándékba a közelmúltbeli, 89. születésnapján? – Kézi csiszológépet.
– Ha egy hasonló korú ember ilyen ajándékot kap, az ajándékozók biztosan tudják, hogy használni is fogja. Meglepődött rajta? – Egyáltalán nem, azóta is szinte napi rendszerességgel használom, és még legalább tíz évre tervezek, ha a Fennvaló is úgy akarja. Haszontalan dolgot soha nem műveltem, amit terveztem, azt megcsináltam. Ha jön valaki, és megmondja, mit akar faragtatni, megtervezem és megmutatom, mire gondoltam. Sohasem a pénz érdekelt, mindig azt kérdeztem, mennyire gondol a megrendelő, és többnyire elfogadtam a felajánlott árat.
– Köztéri alkotásainak kezdeményezését többnyire nyitottság fogadta. Mit gondol, miért: a kor iránti tisztelet okán, vagy azért, mert több évtizeden át egy közösség tanítója volt? – Az a helyzet, hogy mindig megnéztem, hol mit lehetne tenni, elmondtam az ötleteimet, megbeszéltem az érintettekkel. De volt olyan eset is, amikor egyszerűen elkészítettem az alkotást, bemutattam, és elfogadták, mert már várták, hiszen mindig hamar híre ment, min dolgozom.
– Milyen családból hozta magával ezt a tehetséget, elszántságot? – A nagyszülőkkel kezdeném. Nagyanyám 15 gyermeket szült, közülük 11-en fel is nőttek, apám volt a legnagyobb. Aki tanult, diplomát kapott, aki nem tanult, földet kapott, ez volt a törvény a családon belül. Édesapámnak föld jutott, azt művelte nagy szakértelemmel, de kútfúrással is foglalkozott. Amolyan mintagazda volt a faluban, Felsőlemhényben, gazdakörvezető, a kis magyar világban minden februárban gazdatanfolyamot végzett Kolozsváron, és alkalmazta is, amit ott látott. Ő használt például elsőként műtrágyát – pétisót, ahogy akkoriban nevezték – a faluban, valamelyik tanfolyam alkalmával ismeretséget kötött a mezőgazdasági miniszterrel, így került hét vetőgép a faluba. Ez lett a veszte is, felkerült a kuláklistára, kulákként is halt meg. Engem, a kulákgyereket kirúgtak a tanítóképzőből, kulákfióka nem lehet népnevelő. Az én dolgom úgy oldódott meg, hogy a Temesváron élő szerzetes pap nagybátyám, Árpád névlegesen örökbe fogadott, vittem az igazolást, hogy a csuhán kívül neki semmilyen vagyona nincs.
– Mindig is megvolt önben a kézművesség, a mesterségek iránti késztetés, vagy oda is hosszú út vezetett? – Az első tanítói kinevezésemet Magyarhermányba kaptam, ott ismertem meg a majdani feleségemet, ő is tanítónő volt. Felsőlemhénybe már együtt kerültünk, majd amikor a szomszédos Kézdimartonoson hétosztályos iskolát létesítettek, oda helyeztek igazgatónak. Négy év után azonban gyermekhiány miatt megszűnt az iskola felső tagozata, tovább kellett költözni. Egykori képzőbeli osztálytársam, Sylvester Lajos volt akkor a főtanfelügyelő, megkérdezte: Dénes, hova akarsz menni? A felajánlottak közül Gelence volt a legközelebbi, így lettünk gelenceiek, 1964. szeptember elsejétől neveztek ki. Az iskolában voltak mesterségoktatások, délutánonként mesterként tanítottam. A tanítóság mellett amúgy mindennel foglalkoztam, Lemhényben például bábszínházat alakítottam, én készítettem a bábokat, saját kezűleg varrtam géppel a ruhákat, papírmasé fejeket festettem. Martonoson szentképeket másoltam eladásra. Aztán a motorkerékpár-javításba is belevágtam, nekem is volt egy, melléje házilag csináltunk egy csónakot, azzal jártuk az országot. Kedves tantárgyam volt az iskolában a kézimunkaóra, csakhogy nem a tanterv szerint oktattam, hanem saját elképzelésem szerint igyekeztem megszerettetni a gyermekekkel a kézimunkát. A fiúknak a faragást, a leánykáknak a varrást. Igyekeztem életre nevelni őket.
– Hogyan fedezte fel magának a fával való foglalkozást? – Úgy kezdődött, hogy a sógorom, a Szentgyörgyön repülősként ismert Szabó Jóska egyszer azt mondta, Dénes, neked is esztergálok egy vázát, próbáld meg, faragd ki. Éppen a tengerre készültünk, amikor nem fürödtök, mondta a sógorom, faragjál. Azok voltak az első darabok. Kedvet kaptam hozzá, kisebb-nagyobb dolgokat kezdtem készíteni, házilag fabrikáltam egy gyalugépet. Még előtte azonban, a Gelencére érkezésem után nem sokkal találkoztam egy Fábián József nevű emberrel, aki annak idején, a kis magyar világban tanult a csíkszeredai faragóiskolában – Szervátiusz Jenő is tanított ott –, nagyon szépen dolgozott, milliméternyi pontossággal. Nézegettem, aztán egyszer csak kiszabtam egy széktámlát, megrajzoltam, majd megkértem Fábiánt, segítsen nekem kifaragni az egyik motívumot. Mivel úgy faragta, én is úgy tanultam: azóta faragok mélyen, domborítva.
– Amikor nekifogott a kopjafák faragásának, tisztában volt az azokon alkalmazott jelképek jelentésével? – Az az igazság, hogy nem ismertem, csak úgy, találomra faragtam egyik-másikat, az volt a fontos, hogy szép legyen. Tulajdonképpen menet közben kezdtem összeszedni a jeleket, tudatosítani azok jelentését. Legutóbbi kültéri emlékjelemet október első vasárnapján lepleztük le Pürkerecen, a történet az 1848-as szabadságharc idejére nyúlik vissza. Rázga Pál pozsonyi evangélikus pap emléke előtt adózunk, ő áldotta meg annak idején az osztrákok ellen hadba vonuló első magyar csapatot. Ezért aztán az osztrákok még az aradi vértanúk előtt, 1849. június 18-án felakasztották. Az ötlettel Rab Sándor szentgyörgyi történelemtanár keresett meg. Azon az emlékjelen például minden olyan szimbólum szerepel, amely a hivatásra, életkorra, családi állapotra utal, és az evangélikus egyház rózsáját is megjelenítettem. Oldalt pedig egy idézet: Erőm, tehetségem a tiéd, szeretett gyülekezetem, életem a hazáé. Ezt maga Rázga Pál mondta.
– Saját leltára szerint 82 székely kapuja áll a világban, megszámlálhatatlan kopjafa, emlékjeleiből pedig 15, abból hat Gelencén. Van közöttük különlegesen kedvenc? – Inkább a történetük a fontos. Gelencére kerülésem előtt Martonoson kultúrigazgató is lettem, itt egy idős kolléga azzal fogadott, hogy Isten hozott, átadom neked a kultúrigazgatóságot. Rögtön feltűnt, hogy a községben egyik világháborúnak sincsen emlékjele. Elhatároztam, hogy hozzáfogok a Hősök emlékművének megtervezéséhez, a kivitelezést természetesen megbeszéltem a polgármesterrel, de semmilyen névsor sem állt rendelkezésre. Balog tanárkollégám segített a nevek összeírásában, végül 235 név került az emlékműre. Az évfordulóra készült Trianon-oszlop magassága 282 centiméter, miután a történelmi Nagy-Magyarország területe 282 ezer négyzetkilométer volt. Azt osztottam fel a feldarabolás arányában, 105 centi maradt a kis Magyarországra, 92 centi, amennyit Románia kapott Erdéllyel, aztán Szerbia, Csehszlovákia, Ausztria, de még Lengyelország is kapott egy farkincányit.
– A „répások” emlékművét milyen történelmi sorsforduló ihlette meg? – Egy 1944-es esemény. A front elhaladását követően október-november fordulóján, répaszedés idején parancsot kapott a falubíró, hogy küldjön negyven embert répát szedni a Szépmezőre. Az első nap után nyolc-tíz ember megszökött, talán megsejtették, mi várhat rájuk. Az ott maradottakat másnap Barcaföldvárra vitték, onnan meg a Szovjetunióba. Egyetlen ember érkezett haza. Ennek emlékére – meg a hasonló tragédiákéra – áll az emlékmű.
Kelemen Dénes
1935. szeptember 23-án született Felsőlemhényben. Iskoláit szülőfalujában és Kézdivásárhelyen végezte: két évig a Nagy Mózes Gimnáziumba járt, a tanítóképzőt 1953-ban végezte el. Három éven át Magyarhermányban tanított, majd tanítónő feleségével hazakerült Felsőlemhénybe. Utána Martonos és iskolaigazgatóság következett, 1964 óta Gelencén él, 1991-es nyugdíjazásáig ott tanított, ami mellett volt a község kultúrigazgatója is. A kézdivásárhelyi Történelmi Vitézi Rend tagja, a 2. Székely Határőr Gyalogezred hagyományőrző csapata gelencei ütegének megalapítója. Több egyesület létrehozója és működtetője. Özvegy, két fiú – egyet néhány éve elveszített – apja, négy unokája, egy dédunokája van.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
