A bolgár nemzeti emlékezet egyik vitás pontja, mely sokszor máig él: hogyan lehetséges, hogy a VII. század végén alapított, majd a VIII. sz. végétől erőteljesen növekvő bolgár állam előbb folyamatosan erősödve regionális erő lett, majd mindez a X. sz. második felében visszafordul, mégpedig olyan szinten, hogy az állam 1018-ban meg is szűnik.
Az előzmény: a 792-es markeli csata lett a fordulópont, Bulgária egyrészt központosítani tudta belső hatalmát, s képes lett megvédi magát Bizánc ellen. Ezután 811-ben egyenesen megalázó vereséget mértek a bolgárok Bizáncra a varbicai csatában. (Markeli elhagyott vár, a mai bulgáriai Karnobat mellett, Varbica ma is létező kisváros.)
Közben megtörtént 864-ben a kereszténység felvétele Bulgáriában, majd 893-ban a bolgár (szláv) nyelv hivatalos állami és egyházi nyelvvé nyilvánítása.
Minden bizánci próbálkozás kudarcot vallott, a 869-os bulgarofigoni és különösen a 917-es anheloji csatában a bolgárok nyertek, hatalmas győzelmet aratva. Ezután Bizánc már nem azzal volt elfoglalva, hogy szerezze meg a Bulgária feletti hatalmat, hanem hogyan védje meg saját magát a bolgároktól. (Bulgarofigon – a mai törökországi Babaeski város, Anheloj pedig a mai bulgáriai Pomorie tengeri üdülőhely.)
Nem véletlen, hogy a bolgár nemzettudatban I. Szimeon cár (893-927) ideje számít a legsikeresebbnek, ez az „aranykor”, ami persze nem lett volna lehetséges apja I. Borisz (852–889) előkészítése nélkül.
A hagyományos értelmezés szerint Szimeon utódja, aki második fia I. Petar (927-969) volt, a leghosszabb ideig uralkodott bolgár vezető – még Todor Zsivkovot is megelőzte – hibásan kormányzott. Abbahagyta apja agresszív terjeszkedő politikáját, Bizánccal is kibékült, feleségül vette a bizánci császár unokáját, lemondott apja legnagyobb vágyáról, a bizánci császári címről, s a hadserege fejlesztése helyett az egyházat fejlesztette, közben területeket vesztett, a legszívesebb olvasott és imádkozott. Szinte már olyan kép alakult ki róla, mint amilyen II. Richárd a vonatkozó Shakespeare-műben.
A rendszerváltozás utáni bolgár könyvekben már nem kötelező a fekete-fehér történelemértékelés. Így egy sokkal objektívebb kép jelenik meg.
Valójában arról lehetett szó, hogy Petar felismerte apja eltúlzott terveit, így inkább stabilizálni akart. S ez sikerült is neki: bizánci hercegnőt kapott feleségnek, Bizánc elismerte őt cárnak, a konstantinápolyi pátriárka elismerte a bolgár pátriárkát, nem volt évekig háború.
Az nem az ő hibája volt, hogy ez lett végülis Bizánc második aranykora – az első I. Iusztanianosz alatt volt a VI. században, amikor Bizánc visszaállította Nyugat-Róma nagy részét is. Ez a második aranykor egészen 1071-ig tartott, amikor Bizánc elszenvedi az első nagy vereségét a törököktől. De Petar bolgár cár idejében Bizánc éppen növekedett, mindenhol megállította az ellenségeit, az arab támadások évekre leálltak, még vissza is lettek hódítva egyes területeket, a támadó oroszokat is sikerült visszaverni 944-ben.
Szóval még egy erős Bulgária se tudott ellenállni a kor erősödő nagyhatalmának.
A cárné halála – 966 – után Bizánc szövetségre lép Oroszországgal, s közösen támadják meg Bulgáriát. Az oroszok győzelmet aratnak Bulgária felett a szilisztrai csatában (968), s Bulgária szerencséje csak az, hogy közben Bizánc és Oroszország összevesznek, így az oroszok kivonulnak. De Kelet-Bulgária bizánci uralom alá kerül így is. Petar cár le is mond, de a trónon őt követő két fia nem tud javítani helyzeten. (Szilisztra – bolgár nagyváros, a Duna partján.)
Az első fia – II. Borisz – 971-ben bizánci fogságba esik, a második fia – Roman – 977-ben. Mivel a cár nincs az országban, s az ország keleti fele Bizánc része immár, a nyugati részen Nikola szófiai ispán és 4 fia veszik át a tényleges hatalmat, bár hivatalosan csak mint kormányzók a cár távollétében.
Ez a történet a mai macedón történetírás kedvenc középkori sztorija. Ugyanis szerintük ez nem Nyugat-Bulgária, hanem Macedónia, s Nikola ispán pedig macedón uralkodó volt, aki kihasználva azt, hogy a bolgárokat legyőzte Bizánc, kikiáltotta a macedón államot, felkelést kirobbantva a bolgárok ellen.
Ez nem vicc, benne van a macedón Wikipédiában is, szeretem néha olvasgatni a macedón történelmet, vicces dolgok vannak benne:
Megjegyzem: a „hatalmas szláv Berzitiáról” se hallott senki, a macedón történelemkönyvek szerzőin kívül. Annyi igaz belőle, hogy léteztek tényleg berziták, ez az egyik délszláv törzs, persze ők se Szófia környékén éltek, hanem Ohrid környékén, valamint semmilyen államuk nem volt, se hatalmas, se apró. Az persze lehet, hogy Nikola – akiről erősen feltételezhető, hogy szláv származású volt – ősei történetesen a berziták törzséből származtak – persze erre sincs semmilyen adat -, de hogy a X. sz. végén ennek semmi jelentősége nem volt, már megvolt ekkor a bolgár egység, nem volt külön szláv identitás. A macedón történelem arra se ad magyarázatot: miért uralkodtak a bolgár főhatalom ellen felkelő macedón hősök a bolgár cár nevében, meg hogy miért küzdöttek Bizánc ellen. Az is sajátos miért nevezték magukat bolgár uralkodóknak.
A de facto hatalmat Nikola ispán legnagyobb fai, Szamuil gyakorolja, aki képes még győzelmet is aratni 986-ban a Traianus-kapui csatában (Szófiától kb. 50 km-re délkeleti irányban), de 1014-ban a kljucsi csatában Bizánc fényes győzelmet arat: a bolgár hadsereg megsemmisül. (Kljucs ma is létezik, kis falu a mostani bolgár-görög-macedón hármashatár közelében.)
Közben 997-ben, miután meghal bizánci fogságban Roman is, Szamuil hivatalosan is cárrá koronázza magát. A macedón történelemkönyvek szerint ő az első középkori macedón cár.
Utána még 4 évig van 2 bolgár cár – Szamuil fia és unokaöccse -, de immár csak minimális területen. 1018-ban az egész bolgár terület Bizáncé lesz. 1025-re pedig az egész Balkán bizánci lesz, ez Bizánc legnagyobb kiterjedése.
Amikor felmerül, a magyar István király miért választotta Rómát és nem Konstantinápolyt, hát ezért – akkor jóval veszélyesebb szomszéd volt Bizánc, mint az éppen csak megszerveződött Német Birodalom.
S ez tényleg Bizánc aranykora. Élén II. Baszileosz (Vasziliosz) császárral (976-1025), akinek mellékneve „Bolgárölő”, ami peches helyzet bolgár szemmel, de a tényeket tükrözi: a császár Bizánc egyik legtehetségesebb uralkodója volt, országát megvédte délen, keleten, nyugaton, stabilizálta a határokat, északon pedig visszaszerzett szinte mindent. S északon történetesen a fő akadály a bolgár állam volt.
A történet vége. A bolgár főurak nagy része megadja magát 1018-ban, egy kisebb rész elmenekül. Szamuil egyik testvérének egyik unokája Magyarországra menekül, ahol magát hivatalosan „II. Preszijan bolgár cárnak” nevezve él Nagymihályon (ma Szlovákiában van) 1061-ben bekövetkezett haláláig, természetesen a cári címe teljesen jelképes.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
