A kubai rakétaválság óta nem rezgett alattunk a léc ennyire. Megkapja Ukrajna a világháborút, amire szüksége van?

A kubai rakétaválság óta nem rezgett alattunk a léc ennyire. Megkapja Ukrajna a világháborút, amire szüksége van?

E sorok írásakor még nincs konkrét információ arról, hogy milyen konkrét eredményt hoz majd Joe Biden amerikai elnök és Keir Starmer brit kormányfő zártajtós tárgyalása Washingtonban, ami nem kevesebbről szól, mint arról, hogy a Nyugat és a NATO bevonódjon-e közvetlenül és félreértelmezhetetlenül a háborúba, vagy sem. Közben Ukrajna szándéka is egyre világosabb: olyan helyzetbe került, amelyből győztesen már csak világháború árán kerülhet ki.

Az ukrán győzelmi tervéről az elmúlt napokban sok szó esett. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök lengette be először, ám konkrétumot nem árult el, mert – mint mondta – a részleteket először Joe Biden elnöknek fogja bemutatni.

Eltelt pár nap, és pénteken délután már azért sejteni lehet, hogy miről van szó. Zelenszkij pénteken egyértelművé tette, hogy csak kétféle megoldást fogad el: vagy katonai erővel szorítja ki az oroszokat Ukrajna területéről, vagy diplomáciával áll helyre Ukrajna területi integritása.

Azt is elárulta, hogy a napokban emlegetett „győzelmi terv” kizárólag Joe Biden amerikai elnök döntésétől függ majd.

Akármi is jár Zelenszkij fejében, arról az amerikaiak és a britek háborús héjái már tudnak. Azok a hatalmi központok, amelyek érdekeltek a háború eszkalálásában, adják Zelenszkij szájába azokat a szavakat, amelyekkel Biden érkezik majd. Személyes találkozójuk nélkül a tervet nem lehet a politikai megvalósítás szintjére emelni, ezért kell végigjárni a kötelező köröket.

Valószínű, hogy Zelenszkij terve nem más, mint egy olyan fokú eszkaláció, ami addig feszíti a húrt az oroszoknál, hogy a konfliktust nem lehet majd lezárni, akkor sem, ha Donald Trumpot választják elnöknek november 5-én az amerikaiak.

Az utolsó remény a totális válság

A keleti front átszakadóban van, a kurszki betörés romantikus eposzai alig egy hónap alatt kikerültek a sajtó látóteréből – gyorsabban, mint az amúgy teljesen kudarcos tavalyi nagy ukrán ellentámadás. A lakosság kezd ellenállni a sorozásnak, a fiatalok elszöknek, a sorozást lehetetlen fenntartani annak kockáztatása nélkül, hogy Ukrajna saját demográfiai mélyválságát súlyosbítaná brutális mértékben. A gazdaság romokban, az ellenzék egyre hangosabban tiltakozik Zelenszkij és elsőtisztje, Andrij Jermak önkényuralma ellen, amit már a háborúval sem nagyon lehet igazolni.

A jelenlegi helyzetben Ukrajna a teljes bukással néz szembe. Ereje záros határ időn belül elfogy, arra sem lesz elég, hogy a háborút folytatni tudja.

Most már tényleg csak egyetlen megoldás, egyetlen vízió, egyetlen valódi győzelmi terv lebeg a kijevi vezetés szeme előtt: belekényszeríteni valahogy a Nyugatot a háborúba, mert Oroszország nem tudja legyőzni a NATO egy hagyományos háborúban. És Kijevet teljesen figyelmen kívül hagyja egy ilyen forgatókönyv következménye, mert a fuldokló nem nézi, kit ránt le magával a mélybe.

Putyin figyelmeztetése

Itt jön a képbe Joe Biden és Starmer pénteki találkozója. Arról tárgyaltak, hogy engedélyezzék-e Ukrajnának a nyugati nagy hatótávolságú rakéták bevetését orosz területek ellen. A háborúpárti progresszív sajtó minden csatornán igyekszik nyomás alatt tartani a politikusokat, hogy adják meg ezt az engedélyt. Annak ellenére, hogy Vlagyimir Putyin csütörtökön egyértelmű üzenetet küldött:

„Azt látjuk, hogy meg át akarják írni a fogalmak jelentését. Mert itt nem arról van szó, hogy a kijevi rezsim támadhat-e vagy sem oroszországi területeket. Már most is hajtanak végre csapásokat pilóta nélküli repülőkkel és más eszközökkel. De a nyugati gyártmányú, nagy hatótávolságú precíziós fegyverek használata már egy teljesen más történet. 

Tény az, hogy (…), hogy az ukrán hadsereg nem képes a Nyugattól kapott, legmodernebb nagy pontosságú nagy hatótávolságú rendszerek kezelésére. Erre nem képesek. Ezeket a fegyvereket nem lehetséges használni műholdas hírszerzési adatok nélkül, amelyekkel Ukrajn nem rendelkezik. Ezt csak az EU és az USA műholdjaival lehet megcsinálni – általánosságban tehát a NATO műholdjaival. Ez az első pont. 

A második az, hogy (…) ezeknek a rakétarendszereknek az célvezetését is csak a NATO katonai személyzete végezheti el, az ukránok nem.

Ezért nem arról van szó, hogy az ukrán rezsim megtámadhatja vagy nem támadhatja-e meg ezekkel a fegyverekkel Oroszországot, hanem arról a döntésről, hogy a NATO-tagállamok belépnek-e ebbe a katonai konfliktusba, vagy sem. 

Ha ezt a döntést elfogadják, az nem jelent majd semmi mást, mint hogy a NATO-tagállamok, az USA és az európai országok a háború résztvevőivé válnak Ukrajnában. Közvetlen belépésüket jelentené mindez a konfliktusba és ez drámaian megváltoztatná a konfliktus jellegét.

Hírdetés

Ez azt fogja jelenteni, hogy a NATO háborúban áll Oroszországgal. És ha ez így lesz, a konfliktus megváltozásának megfelelő választ adunk a velünk szembeni fenyegetésre”

Fogalmazott az orosz elnök. Teljesen mindegy, hogy van-e pontatlanság abban amit mondott. Azt, hogy Oroszország mennyire érzi majd fenyegetésnek ezt az eszkalációt és azt, hogy milyen választ akar rá adni, kizárólag Moszkvában mondják meg – és nem Washingtonban, Brüsszelben vagy Londonban, de főleg nem a nyugati háborúért lobbizó szerkesztőségekben.

Putyin kijelentéséből hiányoztak a konkrétumoka Oroszország reakcióját illetően, ezért a háborús héják (volt CIA igazgatók, brit háborús lobbistáknak dolgozó volt katonák és diplomaták és persze a liberális sajtó) blöffnek próbálják beállítani a fenti szavakat a közvélemény előtt.

A gond az, hogy nem volt sokkal pontosabb az orosz elnök retorikája az orosz-ukrán háború kitörése előtt, ami még azokat is meglepte, akik egyébként napi szintű hírszerzési információkkal rendelkeztek (akadtak kivételek, de a háború kitörése után eltávolított hírszerző-vezetők száma arra utal, hogy koránt sem volt olyan egyértelmű az orosz invázió lehetősége, mint azt később az utólag okos atlantisták állították).

A háború pedig a következő lépést homályban tartó retorika ellenére kirobbant.

Túl közel vagyunk a szakadékhoz és egyre nehezebb visszatáncolni a peremről

Starmer most megpróbálta meggyőzni Joe Biden amerikai elnököt, pontosabban, a szenilis elnök mögött állókat, hogy kockáztassák meg a háború eszkalálását és világháborúvá szélesedését, és vessék be a nagy hatótávolságú rendszereiket Ukrajna területéről Oroszország ellen.

A britek hozzáállásán nincs mit csodálkozni. Meggyőződésük, hogy elég messze vannak Oroszországtól ahhoz, hogy őket ne fenyegesse egy nyílt nyugati-orosz konfliktus (feltéve, hogy az nem atomháború). Fentebb megírtuk azt is, hogy az ukránok miért örülnének egy ilyen forgatókönyvnek, és miért nem érdekli őket, hogy ez egy atomháború is lehet.

Az Egyesült Államok pedig annyira elvakult politikai vezetőkből áll és szellemileg annyira leépült elnök áll az élén, hogy lehetetlen megmondani, születhet-e racionális döntés az USA részéről.

Nem kertelek, kimondom: azok, akik fennállva tapsoltak Zelenszkijnek, pénzt és lőszert gyűjtöttek neki, ódákat zengtek róla a lapokban újságírókért vagy „szakértőként”, akik minden békepárti hangot elfojtottak az éterben, épp most válnak bűnrészessé egy világháború kirobbantásában. Gyanítom, ezek a felbújtók lesznek az elsők, akik bársonyszékek és tengerentúli szerkesztőségekben a biztos távolból figyelik majd azoknak az eseményeknek a lavináját, amelyek elindításában oly’ sokat segédkeztek.

Attól sem nyugodhatunk meg, hogy közép-európai idő szerint péntek koraeste John Kirby, a Fehér Ház nemzetbiztonsági főtanácsadója kijelentette, hogy az Egyesült Államok álláspontja nem változott a nagy hatótávolságú fegyverrendszerek Oroszország elleni bevetése kapcsán. Az ördög ugyanis  a részletekben rejlik.

Mit mondott Biden pár napja: hogy azon dolgoznak, hogy engedélyezzék a fegyverrendszerek bevetését Ukrajnának. Mi a hivatalos amerikai álláspont, hogy „egyetlen fegyvertípus bevetése” nem fogja megfordítani a háború menetét.

Biden tehát igent mondott, a Fehér Ház pedig nem mondott nemet. Kirby kijelentése is csak azt jelenti, hogy továbbra sem mond nemet.

Abból kiindulva, hogy az angolszász politika Ukrajna kapcsán mindig először némi beetetéssel kezdődik, hogy a közvélemény szokja az egyre vakmerőbb háborús ötleteket, nincs okunk megnyugodni. Sőt.

Justin Trudeau kanadai miniszterelnök, aki egy szál nagy hatótávolságú rakéta ukrajnai bevetésében sem hozhat döntést, már jelezte, hogy ő teljes mértékben támogatja Ukrajnát abban, hogy ilyen fegyvereket használjon.

A rakétaválság óta nem látott helyzet van

James Matthews, a Sky News amerikai biztonságpolitikai elemzője nem véletlenül hasonlította Starmer és Biden pénteki találkozóját az 1962-es eseményekhez:

„Lelőni Putyin blöffjét úgy, hogy ne legyen katasztrófa az eredménye. Egy olyan válság alakult ki, ami megidézi az 1962-es kubai rakétakrízist, Kennedyvel, Hruscsovval együtt. Vajon most ki fog először pislogni?”

fogalmazott.

Itt tartunk most. Kevesebb mint fél év múlva harmadik éve folyik egy háború, amit az oroszok kezdtek el, és a nyugati elit akar mindenáron folytatni, olyannyira, hogy a kockázatokról sem akarnak tudomást venni emiatt.

Végezetül még egy érdekes összefüggés: Ukrajna önmagában vagy az oroszok oldalán sosem lett volna képes Európát romba dönteni. Az USA-val a háta mögött azonban már igen. Hátborzongató, hogy egyetlen ország (az Amerikai Egyesült Államok) milyen mértékben tudja befolyásolni a puszta létünket, hogy milyen katasztrofális következmények születhetnek Európában csak azért, mert az amerikai elnök szellemi képességei leépülnek, vagy mert épp elnökválasztásokat tartanak.

A világ rettegve figyeli, mi fog történni november 5-én az USA-ban, aztán rettegve fogja figyelni, hogy az eredmény milyen hatással lesz a Közel-Keletre és Európára.

350 millió amerikai – akiknek csak 2 százalékát érdekli a külpolitika- döntése fogja meghatározni 440 millió európai mindennapjait, életét, biztonságát. Vajon meddig tartható fenn és meddig viselhető el ez az állapot?

Komjáthy Lóránt


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »