Hogy sikerül-e a tervük? Nem tudom.
Ma is (május 2-án) arra ébredhettünk, hogy tudtunkra adták, másfél percre vagyunk az Armageddontól, azaz a nukleáris világégéstől. Nem vagyok pszichológus, nem is tudom eldönteni, hogy az egyre szaporodó riogatások kiben milyen félelmet, zavarodottságot, apátiát idéznek elő, ám azt igazán csodálom, hogy mily magabiztossággal képesek a fenyegetők – többnyire hihető magyarázat nélkül – tudatni velünk, hogy bizony félnünk kell: az atomtámadástól, az éghajlatváltozástól, az egyre gyakoribb járványoktól, Oroszországtól, azon belül is a patás ördögtől, Putyintól, az arab világtól, árvizektől, földrengésektől s immár az iskolai késes gyilkosoktól, de még a más bolygókról esetleg idetévedő lényektől is. A felsorolás korántsem teljes, igazán csak néhány, jelenleg is velünk élő fenyegetést soroltam fel.
A fenyegetők és a riogatók ugyanakkor nem nyújtanak segítséget abban, hogy ezeket a sokfelől jövő fenyegetéseket hogyan is lehetne elkerülni, avagy miképpen lehetne védekezni ellenük. Gyanítom – s joggal –, hogy ez nem is céljuk, hiszen a megfélemlített ember nem ura önmagának. Amúgy meg, még ha ura lenne is, ugyan hogyan tudna egymagában védekezni egy atomtámadás ellen? Kardcsörtetéssel? Ágyúval? Mérges gázokkal? Nevetséges. Emlékszem egy Németországban megjelent újságcikkre a kilencvenes évek elejéről. Egy elit lapnak nyilatkozott az Egyesült Államok külügyminisztere. Ottani magyar barátok küldték el a cikket, amelyben Kissinger úr azt mesélte el az elit lap olvasóinak, hogy ők bizony föld alatti repülőterekkel, föld alatti városokkal és élelmiszerkészletekkel felkészültek egy esetleges atomháborúra, atomkatasztrófára. Hogy ez a közlés kit nyugtatott meg, nem tudom.
Mindenesetre azóta eltelt három évtized, s az Egyesült Államok politikája továbbra sem a béke megteremtését jelzi nekünk. A ma nyilvánosságra hozott hírben még azt is közlik, hogy Lengyelország kész atomfegyvert fogadni a területén. Tényleg már csak ez hiányzott nekünk ahhoz, hogy nyugodtan hajtsuk nyugovóra a fejünket. S ezt nem viccből írom, aludjunk csak nyugodtan, hiszen sem most, sem korábban, sem szerintem a jövőben sem tudtuk-tudjuk befolyásolni a világ urainak cselekedeteit. Tehetetlenek vagyunk. Netán írjunk levelet a héják mozgatta demens bábnak? Üzenjünk hadat a világ urainak, és üljünk lóhátra vagy csónakba, hogy Európa meg Amerika fura urai elé járulva könyörögjünk a normalitásért, életünkért? Azt már nem!
Ma olyan világban élünk, amelyben naponta kerül új szemét a szemétdombra. Ebből persze egyenesen következik, hogy így mindig többet kell eltüntetni is. S tapasztalatból tudjuk, hogy nem annak – sosem annak – aki odatette, hanem annak, akit zavar a szemét s aki hajlandó eltüntetni onnét. S azt is tudjuk, hogy amikor zavarodottság, félelem és feszültség van a társadalmakban, akkor nehéz ilyesmit cselekedni. Amikor nyugalom és józanság van, akkor lehet takarítani is. Na már most bizony nem nyugalom és józanság van, hanem félelem és feszültség. Ezt kell fokozni – s meg is teszik a riogatáspártiak. Nem véletlenül. Nem vagyok politológus, nem is leszek, de talán ostoba sem vagyok. Amit világosan láthatunk, az nem más, mint az, hogy rabságba kerültek az államalkotó társadalmak, nincs módjuk visszaszerezni szuverenitásukat, így a világ urai könnyen ellenőrzés alatt tarthatják a gazdasági szereplőket, s ezzel lehetőségük van arra, hogy meggátolják a számukra káros cselekedeteiket. Hogy szuverenitásukat elvesztették a társadalmak, az tagadhatatlan, mint ahogy az is látnivaló, hogy nem rendezkedhetnek be egy fenntartható társadalom elérése érdekében úgy, ahogy szeretnének. Ezen kijelenések igazságát a napi politika tükrében nehéz lenne cáfolni, hiszen látjuk, hogy többnyire a multik érdekei dominálnak (ezt hívják demokráciának manapság), a nekünk járó pénzekkel való zsarolás pedig mindennapos.
Itt vagyunk tehát Európa közepén, örökös harcban állva a szinte legyőzhetetlen pénzhatalommal. S ehhez már csak tényleg egy nukleáris háborúval való fenyegetés hiányzott. Olvasom, hogy az újságírók egy csoportja – joggal – tiltakozásra szólít fel. Helyesen. Csak azért kíváncsi lennék arra, ugyanis nem tudom, hogy a tiltakozás vajon – költői szavakkal szólva – termékeny talajra hullhat-e? Mert eddig jószerével csak rossz tapasztalatunk lehetett a tiltakozásokat illetően. Olyan, mint a „majd megunják s hazamennek” cinikus üzenet azoktól, akik ellen tiltakoztunk.
Katasztrófából tehát jutott és jut nekünk bőven. Természetiből és ember által okozottból is. Ezoterikus válasz, tehát az például, hogy az élet örök, létezik, és sok gondolkodó hiszi is, s éppen ezért talán könnyebben viseli el az ilyen-olyan riogatásokat. Olyan vigaszt viszont, amilyet a materializmus fogságában élőknek lehetne mondani a katasztrófák és riogatások korszakában, én nem ismerek. Azt érzem egyedül, hogy valamiféle ébresztőt kellene fújni az emberek fülébe, jó hangosan. Valamint rendre megismertetni velük a globalista elit bábfiguráinak a nézeteit, véleményét. Például Klaus Schwab (a Világgazdasági Fórum alapító elnöke) azon nézetét, amelyet a könyvében sem titkolt, miszerint ők egy globális technokrata neokommunizmust akarnak létrehozni, mégpedig a mesterségesen gerjesztett járvány sokkterápiájának farvizén. Tudjuk, érezzük, hogy ilyesmik folynak a hátunk mögött. Ezen tervekhez kellenek a riogatások, ezt könnyű belátni, már csak azért is, mert mint fentebb felsoroltam, naponta kapunk a nyakunkba egy kis (vagy nagyobb) riogatást.
Hogy sikerül-e a tervük? Nem tudom. Sokan állítják, hogy az emberiség jelentős része kezd felébredni, kezd lázongani, meg gondolkodni is arról, hogy miképpen térjünk vissza a normális emberi útra. Ám hogy addig még mennyi riogatást, fenyegetést és valódi katasztrófát kell elviselnünk, arra csak az Isten tudja a választ. Vele kellene összefognunk. No meg olvassunk Rudolf Steinert, Szepes Máriát és Hamvas Bélát.
Kondor Katalin
A szerző újságíró
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
