A sorozat nem vész el, csak átalakul. Aztán visszatér, s bár sokszor csak részben, néha egészben. Van, amelyiket újragondolják, akad olyan is, amit folytatnak, csak mégsem, és láthatunk olyat is, amely kiegészíti az előző évadokat.
A sógun (Shogun) gyermekkorunk kedvelt sorozata volt. James Clavell hőseivel – új formában – most ismét találkozhatunk. De a True Detective és a Tom Hanks, valamint Steven Spielberg nevével fémjelzett, a második világháborút bemutató sorozat is újraéledt.
Több mint negyven évvel ezelőtt mutatták be nálunk is A sógun (Shogun) című sorozatot, amely James Clavell nagyívű regényéből készült. Ebben John Blackthorne-t Richard Chamberlain alakította, míg Toranagát Mifune Tosiró, aki Kuroszava Akirával is dolgozott együtt. Clavell regénye valós eseményeken alapul. A Japánt egyesítő Tojotomi Hidejosi 1598-ban két tanácsot hozott létre, halála után ezek irányították az országot. A két legnagyobb befolyással rendelkező hadúr, azaz daimjó, Tokugava Iejaszu és Isida Micunari összecsapásából az előbbi került ki győztesen, így ő lett a sógun, Japán legfőbb ura. Tokugavának volt egy angol tanácsadója, William Adams tengerész, aki később hajókat is épített neki. A sorozatban Tokugavát Toranagának (Szanada Hirojuki), ellenfelét Isidónak (Takehiro Hira), Adamset pedig John Blackthorne-nak (Cosmo Jarvis) hívják.
Blackthorne, az Erasmus nevű holland hajó angol navigátora néhány társával zátonyra fut Japán partjainál. A helyiek előbb megfürdetik, megetetik és felöltöztetik, majd verembe, később nyomorúságos cellába vetik. Sorsa csak akkor kezd jobbra fordulni, amikor Toranaga és Isidó is rájön, hogy a navigátor – japánul Andzsin – értékes tudás birtokában lehet. Végül helyzeti előnyét kihasználva Toranagának sikerül magával vinnie az angolt, a sziget kereskedelmét és misszióját kezükben tartó portugál jezsuiták nagy bánatára.
A regény azért lehetett nagy siker, mert remekül mutatta be a két, egymástól oly sokban eltérő civilizáció találkozását. A japánok, akik kifejezetten büdösnek tartják az európaiakat, rendszeresen fürdenek, Blackthorne viszont úgy tartja, hogy a víz és a levegő terjeszti a betegségeket. Andzsin-szan meglepve állapítja meg, hogy Oszaka nagyobb város, mint London, ahogyan azt is, hogy tiszta, és utcáin nincsenek koldusok. Nemcsak a nyelvben, hanem a gondolkodásban és a viselkedésben is van különbség: a japánok rendkívül sokat adnak a megfelelő udvariassági formákra, látszólag mindig nyugodtak, de a nők minden szempontból alárendeltjei a férfiaknak, a helyiek szexualitásról alkotott képe pedig egy európai számára egyenesen megbotránkoztató. A japánok a muskéta harctéri használatát tisztességtelennek tartják, ugyanakkor egy szamuráj szemrebbenés nélkül végez egy kellemetlenkedő paraszttal. A japán felfogás szerint a különböző rangú emberek között szakadéknyi a távolság, míg Blackthorne szerint a parasztot is emberszámba kell venni, nem csak a szamurájt.
A történet 1600-ban kezdődik, az emberi civilizáció középpontja ekkor még valahol Ázsiában volt. A változás azonban már elindult. Ezt jelzi az is, hogy Andzsin-szan a szárazföldön kénytelen ugyan átvenni a helyiek szokásait, alkalmazkodnia kell a gondolkodásukhoz is, ám a tengeren ő van otthon. Az európaiak ágyúkkal felfegyverzett, hatalmas hajói a japánokban is tiszteletet ébresztenek, nem beszélve a „keleti barbár” elképesztő földrajzi ismereteiről. „Az élet és a halál ugyanaz” – hangzik el a könyvben, de a sorozatból is kiviláglik, hogy egész másként gondolkodik erről egy japán és egy európai. A helyiek látszólag könnyedén lemondanak az életükről, míg Blackthorne ezt egyenesen őrültségnek tartja. Rá kell azonban jönnie, hogy a japánok valahogy mélyebbre látnak az élet rejtelmeibe, ezért fogadják olyan könnyen a halált. Bár „Japánban japánnak lenni bölcs dolog”, Blackthorne megtartja identitását, a szorító körülmények ellenére sem válik japánná, azután sem, hogy a japán civilizációs fölény nyilvánvalóvá válik számára. Az angol a bűnt és a lelkiismeretet tartja eleven valóságnak, Andzsin-szanként ehhez hozzá kell illesztenie a becsületet, a hűséget és a kötelességet.
Bár a regény kicsit talán túl lett írva, a kibontakozó emberi kapcsolatok szövevényét irodalmi szinten jeleníti meg. A sógun sorozat – amely igyekszik követni a könyv menetét – atmoszférája remek, nagyszerűen él a technika lehetőségeivel, de a színészi alakításokra sem lehet panaszunk. Itt az ideje, hogy levegyük a polcról Clavell klasszikusát.
A True Detective Nic Pizzolatto forgatókönyvíró-rendező ötlete volt. Az első évadot tíz évvel ezelőtt mutatták be Matthew McConaughey és Woody Harrelson főszereplésével. A sajátos hangvételű és atmoszférájú, néhol filozofikus, néhol hátborzongató thriller nagy siker lett, így elkészülhetett az egymástól független második és harmadik évad is. A negyedik széria (Night Country – Éjszakai vidék) író-rendezője Issa López volt, Pizzolatto ezúttal csak producerként működött közre.
Alaszkában járunk, éppen a hetekig tartó éjszaka kezdetén. Ennisben, a képzeletbeli kisvárosban meghökkentő, sőt, rémisztő eset történik: a jégmezőn megtalálják a közeli kutatóállomás – férfi – tagjainak jégbe fagyott, ruhátlan holttestét. A városi rendőr, Liz Danvers (Jodie Foster) és a bennszülött állami detektív, Evangeline Navarro (Kali Reis) némi lamentálás után együtt kezdenek nyomozni ebben a vérfagyasztó ügyben. Fontos adalék, hogy néhány éve történt egy gyilkosság, amelynek során valaki megölt egy nőt egy jégbarlangban. Ez az eset nagy hatással volt Navarróra, így még mindig nem mondott le arról, hogy kézre kerítse a tettest.
Már az elején érdemes jelezni, hogy bár a sorozat a közepe táján mintha horrorba fordulna, valójában végül nem megy át valamiféle erőltetett, természetfeletti okokra visszavezethető, ijesztgetős filmbe. A baljós atmoszféra persze mindvégig megmarad, de mi mást várunk egy történettől, amely a sötét jégmezőn játszódik? Alaszka sok ember számára jelent búvóhelyet, önszántából nem nagyon költözik ide senki. A nap sokáig nem kel fel, utána meg nem akar lenyugodni, nem csoda, hogy ez az összevisszaság próbára teszi az emberek idegeit, így az sem meglepő, hogy az itt élőknek gyakran támadnak sötét gondolataik.
Ennisben egyébként a bánya jelenti a megélhetést, ám mivel erősen szennyezi a környezetet – elsősorban az ivóvizet –, a városka lakói gyakran tüntetnek a tulajdonosok ellen. Az alkotók igyekeznek megadni a tiszteletet az őslakosoknak – a tiltakozók sokszor hangsúlyozzák, hogy „előbb voltunk itt, mint a bánya” –, ám a konfliktusok alapja nem itt van, sokkal inkább valahol az emberi természet mélyén.
A főcímzene Billie Eilish Bury a Friend című száma, ennek szövegében halljuk e sorokat: „Ha mindannyian elalszunk, hova megyünk?” Ennis valamennyi lakójának vannak kedves halottai, emlékük máig kísérti a szereplőket. Sőt, ebben az esetben a fagyos sötétből mintha időnként elő is bújnának, vagyis tántorognának. Az őslakosok babonához közelítő hiedelemvilágának ugyanis fontos eleme a halottakkal ápolt kapcsolat. Az epizódokban többször előkerül egy rejtélyes kacskaringóábra, néha elgurul egy narancs, ám ezekre, csakúgy, mint a halottjárásra, senki nem ad értelmes magyarázatot. De ez talán nem is baj, lehet, hogy jobb a bizonytalanság, mint valamiféle misztikus válasz.
A karakterek igen erősek, szinte kiemelkednek ebből a ködös háttérből, a szereplők egymással fennálló viszonyai éles kontúrt rajzolnak köréjük. A sorozat ettől lesz igazán érdekes. Mindenki titkol valamit, a kibeszéletlen fájdalmak ott rejlenek legbelül, s úgy tűnik, valami szörnyűnek kell történnie ahhoz, hogy mégis a felszínre törjenek.
Issa López tudatosan az első évad fordított verzióját készítette el: a forróságot, a napfényt és a férfias jelleget felváltotta a hideg, a sötét és a női oldal. Mindez igaz is egy pontig: az első évadban ugyanis az elkövető is férfi volt, ez pedig a negyedik szériában sem változik, sőt, ebben az esetben egy kivételével minden nő pozitív vagy legalábbis szerethető szerepben tűnik fel, míg szintén egyetlen kivétellel gyakorlatilag minden férfi sáros (vagy jeges) valamiben. E trendi vonás ellenére a sorozat felveszi a versenyt az előző három évaddal, a műfaj kedvelői biztosan nem fognak csalódni.
A 2001-ben készült Az elit alakulat (Band of Brothers) – amelynek producere többek között Steven Spielberg és Tom Hanks volt – máig a legjobb háborús filmek közé tartozik. A sorozat a 101. légi szállítású hadosztály 506-os ezredébe tartozó Easy század küzdelmeit mutatta be. A hős alakulat (The Pacific), amely 2010-ben készült, a Csendes-óceáni hadszíntérre vitte a nézőt. A legújabb, A levegő urai (Masters of the Air) című széria főhősei pedig az amerikai 8. légi hadsereg 100. bombázócsoportjának katonái.
Sir Hugh Trenchard már az első világháborúban felvázolta a brit légi hadviselés lehetséges irányát. Ebben fontos szerepet játszott az ellenséges munkásosztály elleni csapás is. A második világháború elején mind a németek, mind a szövetségesek bombázták a városokat, de egy ideig a hadműveletek nem a civil lakosság ellen irányultak. A brit Bombázó Parancsnokság a Coventry elleni támadást Mannheim bombázásával bosszulta meg, ez már területcél-bombázás volt, vagyis a polgári lakosság elleni közvetlen hadművelet. Winston Churchill miniszterelnök 1941-ben „a nácik hazája ellen nehézbombázókkal végrehajtott pusztító bombázásról” értekezett, 1942 elején pedig már a Légi Vezérkar direktívájában is ez a cél szerepelt. Az Arthur „Bombázó” Harris vezette brit Bombázó Parancsnokság Köln városát már gyújtóbombával támadta, ettől kezdve ez lett a követett stratégia. A nagyvárosokban – mint Hamburg vagy Drezda – kialakult tűzviharnak több tízezer polgári áldozata volt.
1942 tavaszán az amerikai 8. légi hadsereg is beszállt a harcba B-17 „repülő erődjeivel” (Flying Fortress). Az amerikaiak a nappal végrehajtott precíziós támadásokban hittek, ezért pedig súlyos árat fizettek, hiszen mind a légvédelem, mind a német vadászgépek számára jól látható célpontot jelentettek. A 100. bombázócsoportot „Véres százasnak” is hívták, mert bevetéseik során ők szenvedték el a legnagyobb veszteségeket. Példaként: az 1943. október 10-én, Münster ellen végrehajtott támadás során egyetlen gépük tért vissza a bevetésből. A sorozat nagy része – valószínűleg – éppen ezért szinte másról sem szól, mint a veszélyes küldetések bemutatásáról. (Egyik-másik gépet szinte rojtosra lőtték, csoda, hogy egyáltalán le tudtak szállni épségben.) A levegő urai igazán látványos, a légi csatákat megdöbbenve, mégis érdeklődve nézzük, hiszen valószínűleg ilyesmit élhettek át a repülősök a harcok során.
Az elit alakulat egyebek mellett azért is lett annyira népszerű, mert – Stephen E. Ambrose nagyszerű regényére támaszkodva – jól ábrázolta a katonák jellemvonásait: valódi egyéniségeket láttunk még akkor is, ha csak egy-egy epizódnyi szerepet kaptak. A levegő urai meghatározó figurája Gale „Buck” Cleven őrnagy (Austin Butler), John „Bucky” Egan őrnagy (Callum Turner) és Harry Crosby hadnagy (Anthony Boyle). A többi karakter viszont oly mértékben nincs kidolgozva, hogy nem is érdemes megemlíteni őket.
A sorozat első fele olyan, mint egy számítógépes játék: bent ülünk a repülőben, körülöttünk a többi bombázó, majd beindul a légvédelem, a füstpamacsok között pedig védtelenül siklanak a gépek. Aztán minden lenyugszik néhány percre, majd feltűnnek az ellenséges vadászgépek. A sorozat folytatása inkább egy speciális történelemórára hasonlít, amelynek során megismerhetjük a háború egy-egy különleges, eddig kevésbé ismert epizódját.
Az amerikaiak 1944 februárjától tömeges támadásokat hajtottak végre a repülőgépgyárak és az olajipari létesítmények ellen. Megtehették ezt azért is, mert az erődöket a nagyobb hatótávolságra átalakított P-51 Mustang vadászgépek védték. A sorozatban is feltűnnek ezek a gépek, bemutatásukkal a kizárólag afroamerikai katonákból álló Tuskegee egység pilótáinak állítanak emléket. A hadiipar elleni támadások nagymértékben hozzájárultak a győzelemhez, a bombázások ugyanakkor komoly erkölcsi kérdéseket is felvetettek. John Keegan történész szerint a német polgári lakosságot a legkevésbé sem sikerült így megtörni, ráadásul az áldozatok húsz százaléka gyermek volt, és a halottak között nagyságrendekkel több volt a nő, mint a férfi. Lord Salisbury a brit parlamentben így fogalmazta meg aggályait: „Természetesen a németek kezdték, de mi nem választhatjuk példaképünknek az ördögöt.”
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. április 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
