Nem rajongóként, inkább naprakész érdeklődőként, drukkerként követtem az elmúlt negyed évszázadban Eötvös Péter pályafutását azután, hogy a Három nővér 1998-as lyoni ősbemutatójával a kortárs zeneirodalom legsokoldalúbb és legjelentősebb operaszerzőinek sorába lépett.
Szinte kizárólag megrendelésre komponált, a felkérésekhez igazodva különböző nyelvű librettókra. Erős inspirációt jelentett számára az általa kiválasztott és feldolgozott irodalmi mű eredeti szövege; ahogyan vallotta is: mindig az adott nyelvből, kulturális közegből kiindulva teremtette meg a témához illeszkedő atmoszférát.
Eötvös rengeteget olvasott, és mestersége szerint azonnal transzformálta a rá gyakorolt hatásokat. „A kilencvenes évek óta érezhető a műveimen, hogy a halláson keresztül kezdek el látni, majd láttatni valamit. A zeném nem illusztrál, ellenkezőleg, képet teremt. Én hozom létre a képet” – mondta a BMC könyvtárában lezajlott interjú keretében, amikor A kékszakállú herceg vára párdarabjaként megálmodott Senza sangue (Vértelenül) című egyfelvonásosáról kérdeztem.
Nincsenek „egyforma”, egymásból fakadó vagy egymásra épülő munkái, mert Eötvös nem valamiféle speciális saját stílus kifejlesztésére, illetve annak folyamatos alakítására, önismétlő érvényesítésére törekedett, sokkal inkább arra, hogy valamennyi zenedrámájának egyediséget, „egyéniséget”, minden értelemben önálló hangot adjon. Hasonlóan járt el a Fin de partie (A játszma vége) esetében a summázó Kurtág György, aki egyetlen operájában az ír Samuel Beckett abszurdját emelte át (franciául) a zene világába, egészen kivételes szimbiózisban az író szellemiségével, a csöndes, hűvös apokalipszis aurájával.
Eötvös Pétert alkotóként megragadta a tradicionális japán kultúra, a klasszikus és kortárs irodalmárok közül Anton Csehov (Három nővér), Jean Genet (A balkon), Tony Kushner (Angyalok Amerikában), Gabriel García Márquez (A szerelemről és más démonokról), Albert Ostermaier (Paradise reloaded/Lilith), Roland Schimmelpfennig (Az Aranysárkány), Alessandro Baricco (Vértelenül), az akkor még nem Nobel-díjas Jon Fosse (Álmatlanság)… Az említettekből fakadóan orosz, francia, angol, német, olasz nyelvű szövegekre komponált.
Első közvetlen Eötvös-élményem 2000 tavaszán Szabó István filmrendező színrevitelében a Három nővér hazai premierje az Operaházban; később, 2017-ben ugyanitt A szerelemről és más démonokról, 2018-ban pedig az Erkel Színházban a Senza sangue (Vértelenül) – valamennyi a szerző vezényletével. Köztudottan kiváló, világszerte jegyzett karmester volt, aki kiterjedt működéskörével, CD-felvételeivel rendre zenetörténetet is írt; nem beszélve arról, amikor a saját műveit dirigálta.
Világpremier 2021. november 5-én a Művészetek Palotájában; a – száz éve született – Cziffra Györgyre emlékező zongoraverseny, a Cziffra Psodia hangzott el Balázs János szólójával. Ezúttal nem Eötvös, hanem Mikko Franck állt a Francia Rádió Filharmonikus Zenekara élén. A zeneszerző gyakori vendég volt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben; amikor nem vezényelt, kiemelt koncerteken, jeles kortársait figyelve a nézőtéren tűnt fel. A következő, számomra fontos esemény vele és tőle 2022. április 12-én, ugyancsak a Müpában, az Álmatlanság első itthoni előadása volt, méghozzá a 2021-es berlini ősbemutató komplett énekesi gárdájával. Kivételes összművészeti hatást keltett, amelyhez persze hozzájárult Jon Fosse balladisztikus Trilógiájának előzetes elolvasása. A tavaly Nobel-díjjal kitüntetett norvég író felfedezését így áttételesen Eötvösnek köszönhettem.
A budapesti dalszínház felkérésére született első – és immár sajnos utolsóvá lett – magyar nyelvű operája. Állítólag ez a tizenharmadik opus az operái sorában, de valójában nem tudni, pontosan hányadik. Beletartoznak-e a rövidebb lélegzetű, „kamara jellegű” zenésszínházi kísérletei, vagy mi a helyzet Az ördög tragédiájával, amelyet „visszavont”, és alapjaitól átdolgozva egy másik művet kreált belőle? Az itthoni megbízásra Krasznahorkai Lászlótól keresett alkalmas szüzsét. Először Az utolsó farkast rebesgették, végül Eötvös Az ellenállás melankóliája mellett döntött. (Különös véletlen, hogy a francia Marc-André Dalbavie párhuzamosan ugyanebből írt azonos című operát, amelyet június végén a berlini Staatsoper Unter den Linden tűz műsorra, Valuska János szerepében Philippe Jarousskyval.)
A Valuska ősbemutatójára 2023 decemberében az Eiffel Műhelyház Bánffy Miklós termében került sor. Hirtelen ötlettől vezérelve viszem magammal a könyvet, arra gondolva, hogy a zeneszerző mellett talán ott lesz Krasznahorkai László, netán még Tarr Béla is, aki annak idején Werckmeister harmóniák címmel megfilmesítette a regényt. Jól kalkuláltam, Krasznahorkai magas, kalapos figuráját nehéz nem észrevenni az előtérben gyülekezők között. Mivel hasonló kéréssel, egy kisebb kötetstóccal már az információs pultnál is megállították (tehát másnak is eszébe jutott e vissza nem térő alkalom), először kis imázsallűrös vonakodással, de látva, hogy nem nyomulok érte, dedikál. Mosolyogtató a tényszerű, száraz beírás: Pallós Tamás könyve! Krasznahorkai László. Bp., 2023. december 2-án. Frappáns, jól alkalmazható megoldás részéről. Krasznahorkais, távolságtartóan személyes.
Eötvös Pétert figyelem ezután, hátha ő is megérkezett már. Az Eiffel „mozdonycsarnokának” közepén egy kerekesszékben ülő, törődött, ősz úr körül négy-öt ember csoportosul. Odahajolnak hozzá, kérdezik, térdén nyugvó kezét nem tudja emelni, babráló, remegő ujjait fogják meg köszöntői. Talán a kilencvenhét éves Kurtág György lehet, aki most bizonnyal zenésztársként viszonozza a hivatási érdeklődést. De nem. Közelítve látom, hogy Eötvös Péter ül ott. Alig hiszek a szememnek. Biztos, hogy ő? A művelt és művészi ambícióktól fűtött, szelíd szavú interjúalany, legutóbbról pedig az Álmatlanság élénk, dinamikus vezénylőjének képe él bennem. Hallottam ugyan, hogy a fellépéseit lemondta, de azzal nyugtáztam: e vírusveszélyes időkben bizonyára csak kis pihenésre van szüksége. Igazán komoly baj lehetősége fel sem merült bennem. Már régóta egy újabb beszélgetés tervét forgattam magamban, érdekelt, hogy mit olvas, mit tanulmányoz éppen; mibe kezd a Valuska után. Mi az oka, hogy – tapasztalatom szerint – kerüli a feszült, „harsány” finálékat, és jóformán minden műve, ha „szigorú” is, csöndes, melankolikus beletörődéssel, lírai rezignáltsággal zárul? Egyáltalán – a romantikától máig – miért nélkülözi a magyar klasszikus zene, az operák zöme a hatásos, földrengető drámai erőt? Mert zenei szempontból is vérünkben a líra, a tépelődés, a virtus, a ritmus, a hagyomány, az érzelemgazdagság, a lélektani mélyfúrás igénye, a humor, az abszurd, a groteszk, vagyis minden szükséges és azon túli összetevő, a csalhatatlan drámai/dramaturgiai érzék viszont hiányzik. Mit gondol a kortárs „magyar opera” 20. század végi és 21. század eleji nemzetközi virágzásáról, amit Ligeti György indított el a Le grand macabre–ral, ő, Eötvös vitt tovább, és amelyhez aggastyánként – az eddig csak az apró formák mestereként ismert – Kurtág György is hozzátette a maga részét A játszma végével.
Közben Krasznahorkai László is odaér, leguggol Eötvös Péter mellé, elbeszélgetnek; az író szemében figyelem és együttérzés, a zeneköltő elmereng. Micsoda fotótéma! Művészeti csúcstalálkozó; az Eiffel ebben a pillanatban az irodalmi és a zenei világ központja. Jóllehet kerülöm az ilyesmit, illetlennek tartom, messziről lekapom őket a telefonnal. Három sebes próbálkozás, három életlen, raszteres fotó. Nem törlöm; az emlékkép úgyis tűpontos marad. Szól az előadás kezdetét jelző mozdonysíphang. Eötvös Péter kerekesszékében ülve, a nézőtér első sorának jobb széléről, a zenekari árok mellől követi a Varga Bence által rendezett előadást, a Valuska első nyilvános megszólalását.
A nyelvet, a témát, az életérzést, a pszichét tekintve ízig-vérig magyar opera. Abban is, hogy amolyan sírva nevetős; műfaji meghatározása: „commedia tragica”. Eötvös sűrít, tömörít, rövidít, átszerkeszt, hangsúlyokat helyez át, zenei tükre mégis homálytalan mását adja Az ellenállás melankóliájának. A komponista a magyar szavakkal, a szavak ritmikájával is játszik. Figurái komoly karikatúrák; teatralitásuk ellenére olyannyira valósak, hétköznapiak, hogy abszurd realitásuk rögvest elfojtja az esetleges derűingert. A zene, csakúgy, mint Krasznahorkai monokróm regénye, irritál, nyomaszt, elborzaszt, megrendít. Valuska János, „a részvét bölcse, a balga szent” korunk Parsifalja, csakhogy léte, áldozata – látszólag – hiábavaló. A lezárás mikroapokalipszis. Egyszerre személyes és univerzális. Most derül ki, milyen jó választás volt ez a regény a zenei vallomáshoz. Mint utóbb kiderül, az utolsóhoz.
A Valuska premierjén a közreműködők a színpadról tapsolják a zeneszerzőt, a nézőtéren a közönség állva ünnepli; Marton Éva felpattan a helyéről, a megindultság lendületével külön is gratulál neki. Valaki a bennfentesek közül mögöttem megjegyzi: holnap viszik külföldre kezelésre. Eötvös tehát megvárta a bemutatót. Elgyöngült kezeit emelgeti üdvözlésképpen. A megtört arcról nehéz érzelmeket leolvasni, csak sejteni lehet, mi játszódik le benne. Igazolás? Elégtétel egy élet munkájáért? Évtizedek teljesítményét és a hazatérését honorálják a jelenlévők a bravókkal tarkított ovációval, a kitüntető tapssal, amely mintha nem is akarna véget érni…
Fotó: Nagy Attila (Magyar Állami Operaház); portréfotó: Marco Borgreve
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. április 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
