Mire jó, hogy idősek élnek közöttünk? Sok mindenre. Például arra, hogy megtanítanak átlátni a szitán. A látszatok helyett a valót megismerni. Gondolkodni pártatlanul, részérdekek nélkül, a megvásárolhatatlan, korrumpálhatatlan igazságra törekedve.
Ők Isten személyes oltalmának és bölcsességének felkiáltó jelei. Két lábon járó testámentumok. Hatalmas hitbeli- és élettapasztalat kiérlelői. Szavuk óbor, az élet tiszta lehelete. Hisz az élet forrongó évei után megcsillan, feltisztul bennük a drága fény. A maradandó, ami egyre inkább Krisztus arcát képezi le bennük és a velük beszélgetőkben. De az idő és az életértelem, az értelmes élet járőrei is ők. És annak a különös játéknak a résztvevői, ami az idő és az örökkévalóság egymást érintő, hullámzó határmezsgyéjén játszódik le az égre, sőt a mennyre nyitott, Istenre felcsodálkozni képes lelkekben. Ők azok, akiknek a tekintete már elhomályosul, de lelki látásuk kristályéles. A belülről gondolkodók üzenik: merjetek gondolkodni! Ne csak a reklámszintre alacsonyított látásmódot szolgáljátok ki!
Számomra ilyen felcsodálkozó és csodálkozásra indító lélek és szellem Jürgen Moltmann professzor, aki az ősi, teológusokat képző protestáns egyetemi városban, Tübingenben 98 évesen is szellemi elevenséggel hív, késztet, ösztönöz még ma is megjelenő könyveivel, írásaival. Hálás vagyok Istennek, hogy a remény teológusával, aki egész gondolkodási korszakot nyitott meg 1964-ben megjelent A reménység teológiája című művével, idejekorán találkozhattam munkái forgatásával, majd személyesen is. Az angliai katonai fogságban végbement megtérésének történetéről szóló könyvét, az Élet forrása – a Szentlélek és az élet teológiája címen 1996-ban lelkesen lefordítottam, 1997-ben meg is jelent. Ezekben az években Isten Szentlelkéről szóló művei, írásai tanulmányozásai csodálkoztattak rá Isten Lelkének áradó gazdagságára, s lettek gondolatai doktori értekezésem tengelyévé. Teltek-múltak az évek, melyek során a tübingeni, addigra világszerte ismert protestáns teológus sorra megírta, megalkotta a szent tudomány, a teológia minden egyes szakágában remekműveit: a teremtésről, a Szentháromságról, Krisztusról, a keresztről, az egyházról, a jövőre vonatkozó reményről, a református gondolkodás sajátosságairól. Végezetre az életmű gyakorlati koronájaként a remény etikájáról. Zsoltáros korában is szakadatlanul dolgozott, írta újabb és újabb műveit. Erre csak az képes, akinek élő istenhit, és meg nem keseredő felelősség él a szívében és a tudatában az emberekért, a jövő generációiért, az emberiségért. Kivételesen megtisztelő volt, hogy a ’90-es években elkísérhettem magyarországi előadókörútjára, részben tolmácsolva őt, részben megcsodálva a homo ludenst, a játékos embert a tudós személyében. A Hortobágyon úgy próbálta fel a szőrméket, subákat, és fújta meg a pánsípot, meg a pásztorsípot, mint egy mindenre kíváncsi kisgyermek. Aztán nemrég, amikor már életkor mutatója megugrotta a 90-et, majd a 95-öt is, még arra is kész volt, hogy a Confessio című református kulturális magazinnak interjút készíthessek vele. Igaz, már beszélni alig tudott, de írni annál inkább. Megígértette velem és teológusnő párommal, Klaudiával, hogy legutóbbi két könyvét áttanulmányozzuk, s ha valami megragadja figyelmünket, arról írunk is. Szinte gyermeki izgalommal küldte meg legutóbbi két könyvét: A feltámadva örök életre és a Bölcsesség a klímaválságban címűt, s izgatottan várta reagálásunkat. Talán még nem lesz késő, hogy néhány különleges, megragadó gondolatával nem csak sokezres tanítványi köre ismerkedhet meg, hanem a magyar érdeklődő olvasó is.
Valóban bölcs és elgondolkodásra késztető az a könyve, amiben az időről ír. Arról, ami a 98 éves hívő professzor számára földi dimenzióban igencsak pillanatszerűvé zsugorodott. Mégis a tűhegynyi másodpercekben kitárulkozó örökkévaló távlatokról, az idő forrásáról és természetéről fogalmaz meg sajátosan egyedi, de mindig bibliai gyökerű és kötésű gondolatokat.
Moltmann időszemlélete segítségével sajátos különbségeket és kapcsolódásokat ragad meg és fejez ki. Például az időpont és a pillanat megkülönböztetésével. Az emberi sorsok, a történelem, a gondolkodás, a teológia, a hívő élet történetében sok időpont adódik. Naptárunkba is sorra jegyezzük be a lekötött időpontokat. Ezek sorozata alkotja életünk időtengelyét. Ám az időpontoknál, amelyek elmerülnek a múltban, sokkal jelentősebb a pillanat, a minősített pillanat, amiben életünk tekintetében valami rendkívüli, emlékezetes, sorsfordító vagy hosszú időre befolyásoló esemény, találkozás, felismerés zajlik le. A protestáns dán filozófussal, Kierkegaarddal, aki 1844-ben a szorongás fogalmát igyekezett kidolgozni, teljes egyetértésben írja száz évvel később Moltmann: Az időpontokkal szemben, melyek alámerülnek a múlt tengerében, a felejthetetlen pillanatok az örökkévalóság atomjai. Egészen Arisztotelészig (Kr.e. 384-322) visszamenve, mutatja be, hogy a jelen időpontjai egyszerre az idő végét és kezdetét, a múlt végét és a jövő kezdetét jelentik. A szürke időfolyamban viszont a hitélmények, az Ige-élmények, az imaélmények, az Isten-találkozások, a Krisztus-átélések Szentlélek ihlette pillanatai úgy ragyognak fel, s maradnak meg az egyéni emlékezetben, mint a tengerparti világítótornyok fényei a sötét éjszakában. A hit ilyen minősített pillanataiban árad bele a múló földi sorsokba, életekbe az örökkévalóság, a nunc aeternum, a pillanatnyi, a tűhegynyi örökkévalóság, ami mindent felülmúló teljesség-élményt kínál. Az emberi gondolkodásban egész szellemtörténeti vonulata van a pillanat és az időpont különbségtételének. Parmenidész görög filozófus már Jézus előtt 520-530 évvel szinte sztandardszerűen fogalmazta meg: Nem volt korábban, nem is lesz utána, hanem csak a most jelenti a teljességet. Valójában egyetlen időforma létezik, fogalmaz Moltmann: a jelen, ami az örökkévalóság idői fogalma. A létezést mindig csak a jelenben tudjuk megragadni. A létezés a jelenben létezik. A kérdések kérdése ezért mindig és minden ember számára ez: megtaláljuk-e a pillanatban, a jelenben azt a tartalmat, ami örök. Óráinkban, perceinkben – Istent? Jézus Krisztust? A Szentlelket? Vagy átéljük-e, hogy ők ránk találnak? Adyval: Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. Kitágítva földi horizontunkat, beszűkült szívünket, életreményeinket, élettapasztalásainkat a végtelen istenlét fele, a földit a mennyeire, az emberit az istenire, a bűnöst a szentre. Vagy hagyjuk, hogy sötétbe vesszenek el az értékes, Isten-tartalmú örök pillanatok? Mert ez az Isten-telítettség minden igazi pillanatnak a belső titka.
A bibliai Kijelentés szerint mikor és hogyan fordulnak át az elpergő időpontok emlékezetünkbe vésődő, bennünk tovább ragyogó örök élmény-pillanatokká, örökkévalóság-fényű és távlatú teljesség villanásokká, azt a következő spirituális eszmefuttatásban, gondolkodás-tréningben vázoljuk fel. Meg az idő forrását is megkeressük és a valóság-lehetőség viszonyát is tisztázzuk. Majd ráfordulunk korunk egyik legalantasabb kihívására: az igazságot elnyelni próbáló hazugságra, a fake news-ok és good newsok közti különbségtétel fontos gyakorlatára. Szellemi, teológiai, Isten-tudományos napi gimnasztikánk a feladatsorát a 98 éves Moltmann professzor legújabb könyveinek a segítségével rajzoljuk fel. Annak az ezredéves intésnek a felidézésével:
A hit értelem nélkül – vakbuzgóság, vakhit – Az értelem hit nélkül vak embertelenség.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
