Ezeket a fontos mondatokat Toroczkai Lászlónak köszönhetjük, aki a Mi Hazánk Mozgalom március 15-i rendezvényén foglalta össze, mennyire fontos az, hogy a politikában legyenek vezérelveink, legyen eszménk, olyan világnézeti sarokpontok, melyekhez mindenkoron igazodni tudunk.
Eme gondolatok természetesen minden szituációban megállják a helyüket, de azontúl, hogy fontos dolog újra és újra emlékeztetni rájuk, napjainkban talán aktuálisabbak, mint valaha. Ezen a ponton ezt a következtetést talán közhelyesnek is gondolnánk, pedig nem az.
Az eszmék, nagy ideológiák kora egyértelműen a 19-20. század volt, mely kettőt elválasztani csak abban az értelemben lehet, ahogyan az egyes világnézetek befolyásoltak a történelem zúgó kerekét. A kialakulást, a körvonalazódást követően az első, de főként a második világháború színpadán csaptak össze ezek az eszmék a mindenki számára ismeretes eredményekkel.
A háborgó tengerként nyugtalankodó nemzetek metaforája, az első világháború előestéje és a jelenkori helyzet között vannak egyértelmű hasonlóságok és párhuzamok, ezt kár is lenne tagadni. Azonban amíg a 20. század első felében végig központi kérdés volt a világnézeti hovatartozás, manapság, a felgyorsult, globalizált világunkban ezek a sarokpontok teljesen elmosódtak. Ködös, sokszor érthetetlen – és mindenekelőtt értéktelen – összefüggések mentén formálódik a világpolitika, amelyet az úgynevezett „politikai elitet” bábfiguraként irányító láthatatlan pénzemberek tartanak fogva. Lelkesedni a közembernek nem kell már semmiért, még annyira sem mint régen, kivéve három dolgot: a multikulturalizmust, a woke-ideológiát (amely természetesen csak szigorúan idézőjelesen számít ideológiának) és mindenekelőtt az értéksemlegességet, világnézeti semlegességet.
A jelenség egyébként a globalizációnak megfelelően világméretű, de természetesen a mi civilizációnkban a leghangsúlyosabb. Az „azt gondolom, hogy nem gondolok semmit” hitvallás a maga egyszerű képében nagyon is illik a modern ember önképéhez, hiszen remekül illeszkedik a multikulti masszához is. Mivel nincsen határozott vélemény és semmilyen világnézeti sarokpont, vagy origó, ennélfogva az így legyártott tömegember sokkal fogékonyabb is lesz bármire, amit eléraknak. Ehhez az összképhez pedig fontos adalék az is, hogy a jobboldali értékekkel ellentétben az antifasizmus és a kommunizmus nemhogy nem üldözött vagy megtűrt, de konkrétan támogatott elem maradt, persze egyáltalán nem abban a világnézeti szigorúságban, ahogy a 20. században. Sztálin elvtársék valószínűleg nem túlságosan lelkendeznének ma azokért az LMBTQ-véglényekért, akik Nyugaton vörös lobogót lengetnek, de ez legyen az ő problémájuk.
Persze ez az ideológiamentesség annyiból csak a látszat, hogy az értéksemlegesség mögött nagyon is tudatos liberális agytrösztök állnak. Ami a 20. században még a második világháborús győzelem ellenére sem sikerült, nevezetesen hogy kapitalizmus és a kommunizmus kiölje a nacionalizmust és a szociális öntudatot az emberekből, azt majd megteszi helyettük az érdektelenség és az apátia, természetesen úgy, hogy a vadkapitalizmus továbbra is rabláncon tartja a nemzetgazdaságokat.
Miként azonban érzékeljük, hogy a kötöttebb világnézetek kora – egy időre legalábbis – lejárt, azt is láthatjuk, hogy a geopolitikai minimumok, nagyhatalmi érdekek ezzel szemben nem változtak – nem is változhatnak. Még a lezüllesztett Európában is van némi igény ideológia minimumokra és akkor még egyáltalán nem is beszéltem a szovjet romantikát újra és újra előcsalogató orosz politikai gyakorlatról. A háború különböző, nagyrészt láthatatlan politikai-gazdasági klikkek játékasztala lett, ahol az átlagember számára szinte felfoghatatlan geopolitikai érdekek mentén küldenek ezreket, tízezreket vágóhídra, lásd az orosz-ukrán háború mindennapjait. Ezt a követhetetlenséget, fájóan kínzó értelmetlenséget pedig igyekszik lemásolni a politika is. A fel-felbukkanó, nagyrészt új hullámos, de feltörekvő európai politikai pártok tudatosan, sőt kimondva nem vállalnak fel eszmei sarokpontokat, semmiféle világnézeti minimumot sem. Ez a multikulturális társadalmakban nem csoda, hogy hívó szó, hiszen az egymás mellett élő emberek szó szerint csak egymás mellett élnek. Nincsenek közös történeteik, nincs közös mítoszuk, sőt, még a származásuk sem ugyanaz, csupán bele vannak kényszerítve egy közös létbe egy olyan entitás égisze alatt, amelyet csak a legnagyobb jóindulattal nevezhetünk (nemzet)államnak.
Ez a trend viszont idehaza is erősödik, nem hiába emelte ki Toroczkai az eszmék fontosságát. Itthon is különösen hangsúlyos ez az „új versenyzőknél”. Magyar Péter „ideológiákat meghaladó demokratikus Magyarországa” csupán egy wishes (rém)álomkép (hogy a kettő közül melyik, nézőpont kérdése) egy értelmezhetetlen masszáról, ahol csak úgy egy csapásra majd minden megoldódik, de hasonló elveket követ az egyre erősödő Magyar Kétfarkú Kutya Párt is, ahol a közhangulat alapján még a saját szimpatizánsaik jelentős része sem akar hallani eszmékről – persze az értéksemleges liberalizmust leszámítva.
Ez az apátia, ez a szivárványszínű, boldogságnak álcázott sodródás a végtelen űrben pedig rosszabb mindennél (nem hiába fordul vissza az űrből Ádám és Lucifer is a XIII. színben). Pontosan ezért akarják az ellenségeink, hogy ne legyenek ideáink, hiszen ha ez a teljes, végleges kiüresedés egyszer bekövetkezik, az tényleg az utolsó csapás lesz európai civilizációnkra nézve.
Ám ahogy már korábban írtam, nem mindenkiből sikerült kiölni az ideák utáni vágyat, még akkor sem, ha a kötöttebb, kissé talán mai szemmel dogmatikus világnézetek kora 2024-ben már meglehetősen távolinak látszik. Azonban a rend, az eszmeiség képviselete, az adott személy világnézetének megvalósítása utáni vágyakozás olyan örök érvényű kód az emberben, melyet véglegesen, mindenkinél kiölni egyenlő a lehetetlennel.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
(Nyitókép: Részlet a Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetsége című filmből/New Line Cinema)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
