Szerelem és elmúlás Kulcsár Péter2024. 02. 16., p – 19:10
A héten volt hamvazószerda és Bálint-nap, s azóta az elmúlás és a szerelem kérdésköreiben kószálok, mint egy sűrű erdőben, próbálok utat találni, vajon hogyan kapcsolódik eme két fogalom. Nem hiszem, hogy olyan elvetemült gondolat a szerelmet párosítani az elmúlással, mert ahogy az emberi összefonódás is attól olyan erős, magasztos, hogy benne van a vesztesége fölött érzett félelem, az elmúlás miatti fájdalomban ott van a igazi mély vágy az életre. Az egyik a kezdet, a másik a vég miatti félelem rabja.
A barátnőm negyvenéves volt február elején, és azzal tisztelt meg, hogy rövid köszöntőt mondhattam a családja és a barátai jelenlétében. A köszöntőben kiemeltem, hogy már nem fiatal és nem is öreg, épp a határon van, abban az életkorban, amikor már elérhette azt, amire fiatalként vágyott, családot alapított, otthont teremtett, és olyan hivatást választott, amelyben jól érzi magát. Hogy neki ez megadatik, most már csak azok az időszakok váltsák egymást az életében, amelyekben próbára teszik a bátorságát, kitartását és szíve jóságát.
Az elmúlás gondolatán rágódok hát most is, mert hiába a be nem ígért négy-öt évtized reménye, még senki sem tudhatja előre, micsoda kihívások átvészelése vár rá.
Ahogy az sincs biztosra ígérve, hogy a szerelem, amit kezdetekor annyira élvezünk és szinte habzsolva vágyunk, örökké tart majd. Sőt, talán ennél csak az biztosabb, hogy nem fog, de helyette más minőséget tudunk megtapasztalni a szerelmünk által, aki iránt talán már nem perzselő tüzet érzünk, de bizalmat, szeretetet, odaadást, barátságot, és ezeket erősebben, mint az elején.
Bálint-nap tehát lehetne a szerelem mellett a kitartás ünnepe is, hogy az amúgy sem tökéletes embert annak szeressük, ami és aki, nem a rózsaszín ködben úszó legjobb énjét csupán, hanem a valós, hétköznapi, sebeit felfedő személyt is. Persze, csak addig, amíg az is szeret bennünket ugyanolyan elfogadással, mély együttérzéssel a mi hiányosságaink ellenére is. A szerelem erre tesz ígéretet, nem másra.
Miért is rettegünk a szerelem elmúlásától? Talán mert nem szeretnénk látni a tökéletesnek képzelt szerelmünk rút arcát, s mert mi magunk sem szeretünk szembenézni a sajátunkkal. Az utóbbira nagyobb esélyt látok. Mert bizony a párkapcsolatban néha pont azzal a legnehezebb megbirkózni, amit belőlünk előhoz. Néha a sebzett gyermeket, aki bizonytalan, és ezért állandó figyelmet követel a másiktól, amelyet természetesen az nem tud megadni, és utána dühös, frusztrált gyerek, aki emiatt haragszik. Ahogy a kicsik is tudnak, ha nem figyelnek rájuk és akaratosak, sokszor kezelhetetlenek lesznek. Igen, a felnőtt is megéli tudatlanul ezeket az állapotokat, és kellemetlen nyomást gyakorol a társára, akit szeret, mégis, azt érezteti vele, nem elég jó, nem elég, amit ad, és nem jókor.
Erre rálátni a legnagyobb szerelem hevében szinte lehetetlen. Csak miután tisztul a kép a fejünkben, és rendeződnek a hormonjaink, rendelkezünk azzal a képességgel, hogy saját korlátainkat is tudatosítsuk. Az elmúlás ajándék is, mert segít a valóságban maradni – nagy fájdalom árán, ami a gyász. De enélkül képes-e az ember megérteni a saját múlandóságát is és az út végét? Kötve hiszem.
„A szerelemnek múlnia kell, és ha múlik, akkor fájnia kell, hogy érezd, mennyit ér, míg tart, míg él.” Ezeket a szavakat Zorán dalolja nekünk, emlékeztetve a legalapvetőbb igazságra: amit szeretünk, azt őriznünk kellene féltve, azzal törődve, ápolva, megbecsülve.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
