Vajon kik, mikor és miért tervezték el a magyar arisztokrácia és a zsidóság faji keveredését? Hogyan szándékoztak ezt végrehajtani? Milyen eszközöket és módszereket akartak alkalmazni? Sikerült-e elérni a céljukat?
Az alábbi pár sor ezekre a kérdésekre keresi a választ.
Marschalkó Lajos így ír a Tiszaeszlár című írásában:
„A zsidóság van hivatva a magyarságot áthatni a maga gazdasági erejével — hangzott a jeles írás —, nemzeti szeltemével és patriotizmusával. A magyaroknak a zsidósággal társadalmilag egyesülni a szükség parancsolja, melynek engedelmeskedni muszáj.”
Pester Lloyd – a zsidóság, illetőleg annak legjellegzetesebb lapja:
Marschalkó kiváló érzékkel figyelt fel művében a korszakban annyira hangoztatott és erőltetett zsidó-magyar fajkeveredési tervre, melynek a polgári házasság lett volna a "legjobb" és leghatékonyabb eszköze:
Mégjobban és még hatásosabban lobbant fel a magyar ellenállás a zsidó-keresztény polgári házasság bevezetéséről készített törvényjavaslat kapcsán… A javaslat mégis elkészült és hiába tiltakozott a keresztény közvélemény, a törvénytervezetet november 25-én elfogadta a képviselőház. Igaz, hogy a kormánypárti pap-képviselők távolmaradtak, de Tiszáéknak csak az volt a fontos, hogy meglegyen a többség. Arra már nem számítottak, hogy a főrendiházban létrejön majd egy olyan koalíció, amely alapjában rendíti meg a liberálisok kormányrendszerét. December 11-én azután a felsőház elé került a zsidók és keresztények polgári házassága. S ekkor, mint a magyar nemzet öntudatának, lelkiismeretének utolsó szimbolikus alakja, felemelkedett helyéről Simor János, az ősz hercegprímás, mögötte az egész püspöki kar és vele a törzsökös arisztokrácia legmagyarabb része, s a főrendiház 109 szavazattal 103 ellenében visszadobta Tiszáék javaslatát. A zsidóság megdöbbent, de szokott praepotenciájával a gyűlöletnek valóságos kénköves fergetegét zúdította a főpapságra, arisztokráciára.
A Pester Lloyd a zsidó csalhatatlanság legmagasabbrendű fölényével jelentette ki:
Hírdetés
— A főrendiház mai szavazatával halálítéletet mondott önmaga felett.
Istóczy Győző viszont az egész magyarság álláspontját fogalmazta meg, amikor a „tizenkét röpiratban” megállapította:
— A magyar főpapság és arisztokrácia 1883. december 11-én írta meg saját fényes történelmének legfényesebb lapját. Ilyenformán a főrendiház a polgári házasságról szóló javaslatot visszaküldte a képviselőháznak, mire megindult a második roham az elfogadás érdekében. A központi izraelita iroda körlevelekkel ostromolta a főrendeket, akiket igyekezett meggyőzni e „humanitárius” törvény véghetetlen előnyeiről. De a főrendek ekkor még méltóak voltak a magyar nép vezetésére s a magyar tömegek is érezték, hogy az ország vezetői velük vannak. Egymillió aláírással hálafeliratot juttatlak el a főrendiházhoz a magyar nép legjobb fiai. A főrangú hölgyek pedig valóságos titkos szövetséget létesítettek ‘s gróf Károlyi Gyuláné vezetése alatt naponta tömegestől és tüntetően jártak a templomokba, hogy Jézus szent szivébe/ és Mária szent szívéhez imádkozzanak a javaslat elbukásáért.
A felháborodott közvélemény nevében pedig újra a „Függetlenség” szólalt meg:
— Nem szabad megengedni — írta —, hogy a tiszta kék vérbe az ő undok megmételyezett vérük is belevegyüljön, meri ükkor a „noblesse obligee” szép mondása a „Knob lesz ob lige” — véaljasul s a jövő század főrendéi görbelábú seftelő handlérozó kóbik lesznek csupán és nem magyar mágnások. Mire másodjára a felsőház elé került a zsidók-keresztények polgári házassága, akkorra a zsidók a legképtelenebb erőfeszítésekel fejtették ki, hogy a magyar arisztokráciát korrumpálják és ugyanúgy megvesztegessék, mint választások idején a falusi nincsteleneket. A zsidók aranyat, ezüstöt ígértek egy-egy szavazatért. Egyik szabolcsi főúrnak zsidó menyasszonyt, hatszázezer forint hozományt ajánlottak egyetlen igenért.
S a felsőház 1884. február 1-én 200 szavazattal 101 ellenében mégis és másodszor is elutasította Tisza javaslatát. hogy aztán tíz évvel később megszavazza. Ekkor még az antiszemitizmus jegyében egy volt a magyar parasztság, munkásság, intelligencia. Élén ott állt a főpapok, főuak színe-java, a magyar arisztokrácia legtörzsökösebb része. A magyarság még küzdött, védekezett. Még törvényes, sőt forradalmi formák közt is harcolt a zsidó előrenyomulás ellen, csak arról feledkezett meg, hogy Kossuth Lajos a viddini száműzetésben megvilágította minden magyar baj okát., lényegél, mikor azt mondta: a magyar történelemben van egy végzetes szó: későn! És ekkor már későn volt! Végzetesen későn.
Néhány évtizeddel később (1917), a nagyváradi és budapesti szabadkőműves páholyok hálójába befogott Ady így látta a két nép jövőjét és egymáshoz fűződő viszonyát:
A Sátán játszik-e vajon velem, amikor egyre biztosabban látom, hogy a Duna-Tisza tája ismét nép-alakulás nagy, teremtő momentumánál tart?… De az igaz ugye, hogy közénk senkik, még egyformákban is százfélék közé, elvegyült egy millió zsidó? … Valamit már látok, ami magyarság van, az semmiképpen sem hasonlít az iskolai olvasókönyvekben föltálalt magyarsághoz. A püspök, a mágnás s nobilis és egregius ősök gyámoltalan utódja csak akkor prosperálnak, ha zsidók. Elő-típusát látom egy új népnek…
Hogy igaza lett-e a költőnek, azt döntse el mindenki maga, amikor a pesti belvárosban sétál, és a szembejövő arcokat vizsgálja. Közben pedig mormoljuk csak magunknak Ady gondolatait: "… e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet…"
A fentiek tükrében talán könnyebben megérthetjük a budapesti kormány álláspontját az izraeli eseményekkel kapcsolatban.
Tóth Máté történész
Felhasznált irodalom:
1. Marschalkó Lajos: Tiszaeszlár, Debrecen, 1943 2. Istóczy Győző: 12 röpirat, V. füzet, 1881. Február 15. 3. Istóczy Győző: 12 röpirat, VIII. füzet, 1882. Május 15. 4. Ady Endre: Korrobori, a Nyugat 1917. évi kézirat-mappájából 5. Vörös Kati: Judapesti Buleváron, Médiakutató, 2003. tavasz
