Írásom groteszk, korhatáros mese, foncsorában töredezett görbe tükör, vádirat, paródia. Mondják, a dolgok olykor fejben, máskor hasban dőlnek el… Legyen utóbbira e sánta példa, célkeresztben nektek tartott irónia… A stílus bizarr, a mese aknamezős, és végén az olvasó jóra nem számíthat…
Írásom groteszk, korhatáros mese, foncsorában töredezett görbe tükör, vádirat, paródia. Mondják, a dolgok olykor fejben, máskor hasban dőlnek el… Legyen utóbbira e sánta példa, célkeresztben nektek tartott irónia… A stílus bizarr, a mese aknamezős, és végén az olvasó jóra nem számíthat…
A túrós csuszák és krumplis tészták népe emberemlékezet óta jól megfért egymással. A földabroszon területi vitáik nem voltak, békében éltek. Ez természetes volt számukra, tudták egymásról, rokon népek. A laskák törzsébe, a tészták családjába és a lepirítottak rendjébe tartoztak. A későbbi genetikai kutatások a krumplisoknál sváb, a túrósoknál székely nemzetségi hagyományokat mutattak ki, így előbbiek grenadírmarsok, utóbbiak az ordások alfajába lettek besorolva. Ez a finomkodás sokaknak már nem tetszett. A krumplisokra ráolvasták a nyugati elkötelezettséget, a csuszásokra a kelet népéhez tartozást. Igaz, ez közöttük nem okozott problémát. Országukban a két király, I. Nagy Pörcz és II. Laska Lajos bölcsen uralkodott tovább. Előnépeik, a gulyásleves és a halászlé szövetségüket összekötötték, erősítették.
A baj mégis utolérte őket. Az Egyesült Tészta Unió kiadta rendelkezését, így nem mehet tovább! Új Világrendet! Tészták egybesüljetek, egy masszába, egy tégelybe keverve, egy receptre, egyszerre lépve, ez a harc lesz a végső, csak összeállni hát! Új lett a jelszó: Demokratúrát!
Nagy volt a felháborodás. A levegőben megállt kés, villa, kanál. A kicsik féltek, a befizetési kvótát hogy teljesítik, fogukat csikorogtatták, a nagyok az étvágyukra hivatkozva gyomrukat korgatták. Egymásra böffentek, megfeszültek, egymást ugratták. Fegyverbe! Fegyverbe! – harsogták a rosszarcok, a lumpenek követelték az ideológiát. A félelem lerakódott, mint a csirizes guanó, puhán, ragadósan és vastagon. A közelítő háború fekete torkán minden lekozmált, a kicsapódó füst mint vörös-szürke köd lebegett, a kidagadó erekben a nyers erőszak vágya lüktetett. Aki imához térdepelt, koromban térdig állt, kéz kezet hiába keresett, kérni már senki nem mert, kérdésre feleletet, a miértre választ ember nem talált. Hogy lesz tovább?
És ekkor valahol, talán egy üres sarokban, hallhatóan a csendben, valaki álmában megverten felnyögött és néhány szót a világra kiabált… Nem! Elég volt! Ne tovább! Más lett ettől minden. Mint a mesében, a régi jó helyreállt. Összehívták a Tészták Népszövetségét… Jöttek az olaszoktól a spagettik, makarónik, a németektől a knédlik, a szlovákoktól a sztrapacskák, az osztrákoktól a gőzgombócok, a császármorzsák. Ki tudja honnan még számolatlanul a többiek, a málék, a prószák, a slambucok, a székelyektől a puliszkák, és végül ott voltak magyar földről a megbékélt csuszák és gránátos kockák.
Az Óperencián alig túl, de az Üveghegyen innen megkóstolták, megismerték, megszerették egymást. A Mese Tanács bölcs döntését meghozta, – ahogy a Hófehérke nem lesz a hét törpe, úgy az édes búza sem pityókás krumpli, mégis megfér egymással, minden nép és étel tartsa meg önmagát… Így éltek örökkön örökké, mert kitört a béke és félték a háborút, soha meg nem haltak, mert lehet így is tovább…
A mesének hála az égnek, valóban itt a vége… De nincs jó éjszakát, ne aludjatok jól és ne álmodjatok szépeket, szégyelljétek magatokat hosszan és mélyen felnőtt gyerekek… Akinek nem inge, gatyája, az mossa ki és vegye magára! Én már megtettem…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
