Gyóni Gábor történész szerint az orosz történelem hasonlóan alakult volna Lenin nélkül is, aki személyesen felelős milliók haláláért, de fellépésének pozitív hatásai is voltak. A cikkből kiderül, miért juthattak hatalomra a bolsevikok, a németek pénzelték-e Lenint, és milyen szerepet játszottak magyar vöröskatonák a cári család lemészárlásában.
A kommunizmusnak több mint 140 millió áldozata volt, s még nem ért véget – archív
A Mandiner interjúalanya Gyóni Gábor, az ELTE Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszék habilitált egyetemi docense, akivel hatalmas témát jártunk körbe, a fő kérdésekre és pár érdekességre koncentrálva.
A Lenin-jelenség megfoghatatlanul szerteágazó, szempontok százai merülnek föl a kommunizmus Vlagyimir Iljicsének megítélése kapcsán. Egy biztos: Lenin személye, gondolatai, tevékenysége az egész világtörténelemre hatással volt. Vagy nem?
Vlagyimir Iljics Uljanov kétségkívül rendkívüli személyiség volt, mint minden olyan ember, aki képes megszerezni és megtartani a hatalmat. Egyik fő szereplője volt az 1917-es orosz forradalomnak, amely a későbbi évtizedekre menően is meghatározta Oroszország és a világ jelentős részének a sorsát. Lenin igazi zoon politikon volt, abban az értelemben, hogy 1917 után a hatalom megszerzése és megtartása volt a legfőbb motivációja, ennek mindent alárendelve.
Ezt a célját hallatlan energiával, elszántsággal, ha úgy tetszik, tehetséggel valósította meg. Ugyanakkor én szkeptikusan viszonyulok úgy általában véve a személyiség szerepéhez a történelemben, ebben az értelemben nagyjából egyetértek Lev Tolsztoj történetfilozófiai fejtegetéseivel. Vagyis a történelem hajtóerejét nem az úgynevezett nagy emberek cselekedetei jelentik, hanem a történelemnek megvan a maga fejlődési logikája, aminek a mélyén végső soron a tömegek akarata áll.
Oroszország 20. századi történelme nagy vonalakban akkor is így alakult volna, ha Uljanov soha nem látja meg a napvilágot – lásd Alekszandr Blok 1903-ban, még az első orosz forradalom előtt született vers-próféciáját (Vszjo li szpokojno v narogye?). Csak egy konkrét példa. Az egyik legjobb könyv az orosz forradalom koráról Vlagyimir Buldakov Káosz és etnosz című nagy műve: a könyvben is ismertetett adatok súlyos tömege nyilvánvalóvá teszi, hogy a nemzeti, nemzetiségi mozgalmak ereje miatt egyszerűen elkerülhetetlenné vált Oroszország föderális átalakítása.
Persze, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt már 1903-ban meghirdette a népek önrendelkezési jogát, részükről tehát nemcsak kényszer, hanem szándék is volt ez a politika, amit 1918-tól tehát a saját akaratuk szerint valósítottak meg, kialakítva nemcsak a nagyrészt ma is létező határokat, de alkalmasint – főleg keleten, ahol a nemzeti ébredés még kezdetét sem vette – új népeket is. Akárki vezette volna Oroszországot 1917 után, kénytelen lett volna valamilyen átalakítást tenni ezen a téren. A fehérek jelszava az „egységes és oszthatatlan Oroszországról” tarthatatlan volt.
Lenin szerepe mégis vitathatatlan?
Lenin valóban globális hatású figurává vált a 20. században. Ennek geopolitikai okai voltak, de mégis jelzi, hogy 1917 fordulópont az egész emberiség történetében. 1917 talán a legfontosabb év a 20. század kezdete óta: egyrészt ekkor kezdődött a ma is tartó globális amerikai hegemónia kora. Másrészt Oroszország Leninék hatalomátvétele után „kivonult Európából”, abban az értelemben, hogy az orosz vezetés 18. század eleje óta tartó westernizációs törekvéseit feladva egy önálló fejlődési modellt kínált – még ha ennek elvi alapja a nyugati eredetű marxizmus is lett volna, aminek „ruszifikált” változata a marxizmus-leninizmus. Amikor pedig a Szovjetunió terjeszkedni kezdett az úgynevezett „harmadik világban”, vagy úgy is fogalmazhatunk, a fejlődő országok számára vonzóbbnak mutatkozott a szovjet fejlődési alternatíva, akkor Lenin-szobrok emelkedtek a világ minden táján Havannától Hanoig.
Milyen „rosszat” és „jót” eredményezett Lenin föllépése Oroszországban?
Az úgynevezett „jó” és „rossz” intézkedések felsorolása önmagában, a kontextus ismertetése nélkül a levegőben lóg, és inkább a felsoroló személyes preferenciáit tükrözi. Az én személyes értékválasztásomnak például inkább nem felel meg a szovjethatalom politikájának egyik alapja, a föld- és ingatlanmagántulajdon rendszerének csaknem teljes körű felszámolása. Viszont a 20. század elején az oroszországi társadalom többsége elutasította a földmagántulajdont, azt erkölcstelennek tartva, mintha valaki a tengert vagy a levegőt akarná magántulajdonba venni; a föld ugyanis azé, aki megműveli.
A föld volt a kulcs?
Mivel akkor még egy agrárországról volt szó, a földkérdés talán a legfontosabb volt a 20. század eleji Oroszországban: annak az alternatívának lehetett esélye a sikerre, amely elvetette a földmagántulajdont, mint ahogy ezt tették a bolsevikok is, vagy az 1917-es demokratikus választásokat megnyerő eszerek. Megjegyzem, Oroszországban hamarabb került sor demokratikus választásokra, mint Európa legtöbb országában.
Tehát „jó” és „rossz”.
Válaszolva a kérdésre, a „jó” intézkedések közé sorolnám a bolsevikok részéről a népek önrendelkezési jogának meghirdetését, az orosz sovinizmus és az antiszemitizmus elleni fellépést, a női emancipációt – a szexuális forradalom apostolaként ismert Alekszandra Kollontaj volt a világtörténelem első női minisztere, azaz népbiztosa –, továbbá az intenzív oktatási-népművelési programot. Az akkor zajló, az élet minden vonatkozását átjáró politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális forradalom azzal a felszabadító hittel járt, hogy most az elnyomott tömegek ideje jött el, hogy most bárkiből lehet bármi, győz az igazságosság.
És az árnyoldal?
Személyes preferenciáim alapján a rossz dolgok között említeném a demokratikusan választott törvényhozás szétkergetését,az imperialista háború polgárháborúvá való átformálását, a terrort, az orosz értelmiség elüldözését. Ezekkel a módszerekkel én személy szerint nem tudok azonosulni, mint ahogy mondjuk Nagy Károly, Dzsingisz kán vagy Napóleon módszereivel sem. De a történész feladata a miértek megértése. Lenin maga is kénytelen volt korrigálni politikáját, ennek eredménye volt 1921-ben az új gazdaságpolitika, melyet az amúgy brutálisan elfojtott kronstadti felkelés, a tambovi parasztlázadás – ekkor fordult elő először a történelemben, hogy egy hatalom mérges gázt vetett be a saját lakossága ellen –, a nyugati-szibériai felkelés árnyékában fogadtak el. Érdekes, hogy ezek a felkelések a szabadságjogok bővítését követelték.
A világ többi részén mi változott meg örökre a bolsevizmus berobbanásával?
Az 1917-es orosz forradalom sokakat meglepett. Idehaza általános megdöbbenést okozott. Oroszország úgy élt a korabeli magyar közvélemény szemében, mint egy szilárd autokrácia, ahol a szakállas orosz muzsikok istenként imádják a cár atyuskát. Ehhez képest éppen Oroszország az első európai állam, ahol forradalom következik be. Ez jó lecke a mára nézvést is, amennyiben a nyugati országok közvéleményei láthatóan gyakran nem értik Oroszországot, és a saját toposzaik kötik őket gúzsba. A szovjetek kezdetben világforradalomban gondolkodtak, s ezek a világforradalmi törekvések helyet kaptak az első szovjet alkotmányokban, de még a címerben is. Abban bíztak, hogy a háború által szétzilált Európában is forradalmi mozgalmak törnek ki, ebből a szempontból Németország lett volna a legfontosabb.
Mely eseményeket emelné még ki?
1918 tavaszán Oroszország a Breszt-litovszki békében hatalmas területekről mondott le, lényegében a Központi Hatalmak javára, igaz, cserébe részleges nemzetközi elismerést nyert. Lenin egyébként ezzel a békével teljesítette egyik ígéretét, mert kiléptette Oroszországot az „imperialista háborúból”, amelyben egyre kevésbé óhajtottak hadakozni a főleg muzsikokból álló orosz katonák. Igaz, akkora veszteséggel történt ez, hogy a szovjet vezetésen belül is súlyos viták voltak. Ekkor a bolsevikok erőteljesebben kezdtek támaszkodni az internacionalista osztagokra, főleg lettekre, magyarokra, kínaiakra. Az 1918 júliusában Moszkvában kitört eszer felkelés leverésében a lett és magyar vörös osztagok játszottak fontos szerepet, de Jekatyerinburgban a cári család bestiális lemészárlását is egy részben magyar vöröskatonákból álló különítmény hajtotta végre.
Nem mondja?
De igen. A kivégzőosztag néhány tagját sikerült is azonosítanunk. A jelek szerint a volt uralkodó kivégzésére a szovjet vezetők, Lenin és Szverdlov adtak utasítást, de nem az egész család lemészárlására: ez már a helyi kommunisták iniciatívája volt. Ekkor, a polgárháború idején a magyar hadifoglyok jelentős része a szovjethatalmat támogatta, a Csehszlovák Légió a fehéreket. Érdekes, hogy miközben Ausztria-Magyarország még létezett, Oroszországon belül már javában zajlott egy kis magyar-csehszlovák háború, aminek legismertebb eseménye a cseljabinszki vasútállomáson zajlott fegyveres incidens volt. A Breszt-litovszki béke értelmében aztán hazatérhettek a Központi Hatalmak oroszországi foglyai. 1918 tavaszától tömegesen özönlöttek haza a volt hadifoglyok Oroszországból. Tőlük tartott a magyar kormány is, mivel úgy vélték, jogosan, hogy ezek az emberek a forradalmi eszméktől átitatottak. Milyen érdekesen hangzik esetleges előítéleteink mellett: Oroszországból jöttek az emberek, akik a forradalmi eszméktől átitatottak, valami új szabadságot remélnek. Illyés Gyula szépen ír erről Kora tavasz című regényében.
Mi jellemezte a hazatérőket?
Ezek az emberek már nem akartak harcolni az „imperialista háborúban”, visszamenni a frontra: nem utolsó szerepet játszottak a háborúban amúgy is elgyötrődött ország közhangulatának megváltozásában. Bumerángént csapott vissza tehát a Központi Hatalmak számára a Szovjet-Oroszországgal megkötött breszt-litovszki béke.
Végül mégis elakadt a világforradalom.
Röviden szólva: 1918 novemberében, a Központi Hatalmak összeomlása után Szovjet-Oroszország azonnal felmondta a Breszt-litovszki békét, és a vörös csapatok megindultak nyugati irányba, de a német forradalom győzelme elmaradt, a vörösök Lengyelországon fennakadtak. A szovjethatalom megszólította a Kelet (muszlim) népeit is, számukra felszabadulást ígérve. Trockij pedig India „felszabadítására” tervezett hadjáratot.
Bár jelen interjú a teljesség igénye nélkül készül, azért fölteszem a kérdést: tényleg a németek pénzelték Lenint? Mit tudunk dióhéjban Lenin és a német titkosszolgálat kapcsolatairól?
Az 1917-es júliusi, akkor még sikertelen szovjet felkelési kísérlet után az orosz sajtóban az az információ jelent meg, hogy Lenin német kém lenne. Ennek alapja az lett volna, hogy 1917 áprilisában Svájcból német támogatással szállították Oroszországba Lenint és társait, az úgynevezett „leplombált vagonban”. Lenin persze nem volt német kém, helyesebb úgy fogalmazni, hogy Berlinben fantáziát láttak az orosz forradalmárokban, amiről ténylegesen fennmaradtak iratok, dokumentumok. Még ha igaz is lenne, hogy Leninék német pénzeket kaptak – amit a történészek egy része vitat, mondván, a német szándékok megléte még nem jelenti azt, hogy ezek a szándékok ténylegesen realizálódtak is –, ez önmagában nem jelent magyarázatot a történések későbbi alakulására. A titkosszolgálati manipulációk képesek komolyan befolyásolni az eseményeket, de a történelem menetét biztosan nem ezek határozzák meg. Leninék ugyanis nemcsak megszerezték, de meg is tartották a hatalmat, méghozzá egy polgárháború eredményeképpen. És ebben a polgárháborúban tetszik, nem tetszik, de az oroszországi társadalom cselekvő többsége a vörösöket támogatta, nem a fehéreket. A forradalmi terror önmagában nem magyarázat a bolsevikok sikerére. 1917-ben a liberális Ideiglenes Kormány idejét valami zuhanásként és szétcsúszásként élte át az oroszországi közvélemény, amihez képest a bolsevikok kemény keze, az erős hatalom sokaknak imponált. És végül a bolsevikok váltak az orosz birodalmiság letéteményeseivé is. Eszembe jut az orosz forradalom nagy regénye, Alekszej Tolsztoj Golgotájának egyik szereplője, egy cári tiszt, aki hevesen kommunistaellenes, harcol a vörösök ellen, de amikor világossá válik számára, hogy a bolsevikokat nem lehet legyőzni, Lenin elszánt híve lesz, mert innentől kezdve a moszkvai vörös hatalom az orosz birodalmiság további hordozója.
Egy másik slágertéma, sajnos. Hogy viszonyult Lenin az ukránokhoz?
Az „ukránkérdés” a 17. század közepe óta meghatározó az orosz történelemben. Tehát nemcsak Oroszország határozta meg Ukrajna sorsát, de ez fordítva is igaz. A 20. század elején ez leginkább abban mutatkozott meg, hogy tulajdonképpen az ukrán nemzettudat fejlettsége tette elkerülhetetlenné Oroszország valamilyen föderális átalakítását. Ukrajnának legalább valamilyen autonómiát kellett biztosítani. bolsevikok nem fogadták el az önálló Ukrajnában gondolkodó, 1917-ben létrejött Központi Radát, csak Szovjet-Ukrajnát. A Breszt-litovszki békében viszont lemondtak az ukrán területekről, ahol létrejött az úgynevezett Ukrán Állam, ami gyakorlatilag egy német bábállam volt az egykori cári főtiszt, Szkoropadszkij hetman vezetésével. Szkoropadszkij 1918 végén együtt bukott a németekkel. Ezután Ukrajna vált a polgárháború leginkább turbulens területévé, ahol a vörösök, orosz fehérek, ukrán nemzeti csapatok, lengyelek, Mahno anarchista pszeudoállama hadakoztak egymással. Végül az ukrán függetlenségi törekvések elbuktak, de mégiscsak létrejött egy Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság, a Szovjetunió egyik alapító állama, és a mai Ukrajna elődje. Tény, hogy ez az Ukrajna, ahogy Putyin orosz elnök szokta mondani, „Lenin előtt nem létezett”, de Ukrajna létrejötte valamilyen formában történelmi törvényszerűség volt.
Leninék is kisoroszoknak tartották az ukránokat?
Nem, a bolsevikok szakítottak az 1917 előtti orosz nemzeteszmével, ami szerint a „kisorosznak” nevezett ukránok az orosz nemzet egyik ága. A szovjetek elismerték az ukrán nemzetet önálló tényezőnek, az ukrán nemzettudatnak és a bolsevizmusnak volt tehát egy ilyen közös halmaza. Még Lenin életében vette kezdetét a Szovjetunióban egy politika, aminek a lényege az volt, hogy a nemzetiségek fejlődését elősegítsék: ennek mintaállama az Ukrán SzSzK volt, ahol az 1920-as években lendületes ukránosítás zajlott. Az 1930-as években, a sztálini korszakban az inga átfordult, és egy újkeletű oroszosítás vette kezdetét, de a szovjethatalom soha nem tért vissza az 1917 előtti orosz nemzeteszméhez. Ezt mintha mostanság az orosz elnök próbálná tenni, azt állítva, hogy az oroszok és ukránok valójában egy nép.
Lenint kiemelkedő intelligenciájú, karizmatikus vezetőnek tartották, mégis félre ment a kommunizmus, sokak szerint már az alapok is rohadtak. Hol kapott gellert a Lenin által megálmodott „szép új világ”? Mennyiben felelős milliók haláláért?
Ami a kérdés elméleti részét illeti, nincs elég tudásom, hogy válaszoljak rá, de feltételezem, hogy ebben fontos szerepet játszott az ember tulajdonosi ösztöne – nem véletlen, hogy az államszocialista rendszereket később a saját elitjeik szanálták. Ami a másik kérdést illeti, hogy Lenint terheli-e felelősség emberek halála miatt, a válasz egyértelműen igen. Nem szeretnék semmi esetre sem cinikus lenni, mert minden ember halála tragédia, de Oroszországban még nem nagyon volt olyan vezető, III. Ivántól II. Katalinon át Borisz Jelcinig, akinek a kezéhez ne tapadt volna vér – és nem is feltétlenül valami orosz sajátosságról van most szó. Igaz, néha az az ember érzése, hogy egyeseknek az áldozatok a politikai preferenciáiknak megfelelően fájnak.
Mit mondanak a számok?
Az 1918 és 1920 (1922) között zajló oroszországi polgárháború rendkívül véres volt, még a legóvatosabb becslések szerint is legalább 6 millió ember vesztette benne életét, de egyes számítások szerint az áldozatok száma jóval 10 millió fölé tehető, és ebben a véres kavalkádban minden fél kivette a részét. Csak összehasonlításképpen, az első világháború négy éve alatt Oroszország körülbelül 1,5 millió embert vesztett halottakban. Aki olvasta a Csendes Dont, – érdekes, hogy a sztálini Szovjetunióban kiadott Csendes Donban Solohov érzékletesen írt nemcsak a fehérek, de a vörösök által is végrehajtott rablásokról, gyilkosságokról, a terrorról –, visszaidézheti magában a polgárháborús borzalmakat, hogyan csúszott bele Oroszország a véres spirálba, amikor egy idő után már azok a rokonok, szomszédok kaszabolják egymást, gyújtják a másikra a házat, akik tegnap még a közös lakodalmakon, keresztelőkön egymást nyalábolták.
Nyugaton reneszánszát éli az úgynevezett neomarxizmus, amiben valahol Lenin is benne van. Az oroszok sosem engedték el a kommunizmus iránti nosztalgiát. Ön szerint lehetséges ebből az egész eszmerendszerből valami előremutatót kisütni a következő évtizedekre? Más szóval: Lenin továbbra is élni fog?
Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, nem vagyok politikai mozgalmár. Ami Lenin mai oroszországi megítélését illeti, Putyin elnök többször is, egyértelműen negatívan nyilatkozott Leninről és tevékenységéről, leszögezte, szerinte a bolsevikok nemzetárulók voltak. Az orosz elnök Ukrajna kapcsán is gyakran emlegeti Lenint, mondván, Ukrajna létrejötte valamilyen bolsevik ármány lenne, úgy, ráadásul, hogy ősi orosz területeket csatoltak volna hozzá. Ehhez képest Lenin mauzóleuma továbbra is áll a moszkvai Vörös téren, a Donbasszban pedig a Lenin-szobrok testesítik meg az Oroszországhoz tartozást, ennek ellentétpárjaként 2014-ben az ukrajnai Euromajdan egyik szimbóluma volt a Lenin-szobrok ledöntése. Amikor Oroszország 2022-ben elfoglalta Melitopolt, egyik első dolguk volt, hogy visszaállítsák Lenin 2015-ben elbontott szobrát – úgy tűnik, Putyin iránymutatása ezen a téren nem mérvadó. Maga az orosz társadalom megosztott Lenin megítélését illetően, nagyjából fele-fele arányban tartják őt káros, vagy pozitív történelmi személyiségnek.
Nálunk sem szent tehén már Lenin, nyugtasson meg.
Az akadémiai szférában tudtommal nincs semmilyen korlátja a Leninről szóló diskurzusnak. Akit elmélyültebben érdekel a téma, Krausz Tamás: Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció című művével érdemes ismerkedni, amely nemcsak Magyarországon, de mivel több nyelven is kiadták, nemzetközileg is fontos irodalomnak számít.
Transzparenst fog egy orosz kommunista szimpatizáns a Lenin-mauzóleumnál a moszkvai Vörös téren 2023. április 22-én, Vlagyimir Iljics Leninnek, a Szovjetunió megalapítója születésének 153. évfordulóján. MTI/EPA/Szergej Ilnyickij
Kovács Gergő
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
