Az alábbiakban Gájer László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának docense, a 2. számú Kereszténybölcseleti Tanszék vezetője írását olvashatják.
A kicsinyek, az ártatlanok szenvedése botrány. Teodiceai probléma: úgy érezzük ugyanis, hogy ha ez megtörténhet, akkor Isten vagy nem jó, vagy nem mindenható. Mostanában leginkább Pete Greig történetén keresztül szembesültem ezzel a kérdéssel. A nevére akkor figyeltem fel, amikor arról olvastam, hogy ez az anglikán lelkész az úgynevezett 24/7 imamozgalom működését segíti. Greig egykor Nicky Gumbel munkatársa volt a londoni Holy Trinity Brompton közösségében, és ott bábáskodott az Alpha kurzus megszületésénél, szolgálataiban pedig a hazánkban is jól ismert keresztény zenész, Martin Smith volt a kísérője. Szóval egy, az Isten szőlőjében kalandos életet élő emberről van szó. Az amerikai szlengben használatos 24/7 (twenty‑four seven) azt jelenti, hogy éjjel-nappal, a hét minden napján huszonnégy órában. A 24/7 imaszobák olyan helyek, ahol a szüntelen dicséret megvalósítására törekszenek, Greig meghatározása szerint elsősorban a cseh-morva testvériség, a herrnhuti testvérgyülekezet hagyományait követve. Greig erről a megélésről, az ima újrafelfedezéséről számol be a Red Moon Rising (a cím nagyjából ennyit jelent: vörös holdfelkelte) című könyvében. Ebben a kötetben kezdi el felfejteni felesége betegségének történetét, amely fiatal házas korukban, a húszas éveik végén, a két kisgyermekkel megáldott család életében és az imaközösség alakulásának dinamikus kezdeteit kísérve bontakozott ki. A történet pedig számunkra itt kezd izgalmassá válni. Amikor Greig feleségének egy hatalmas tumort fedeztek fel a fejében, az egész közösség, nagy számú ember hittel kezdett imádkozni Samantha gyógyulásáért. Az eseménysort mélyebben meséli el Greig a God on Mute című könyvében. (A címe azt jelenti: Isten elnémítva – utalva arra az on mute üzemmódra, amellyel a telefonjaninkat is lenémítjuk.) Isten hallgatott. Ugyanis ez a gyönyörű fiatal feleség és édesanya nem gyógyult meg. Nem történt csoda, nem múlt el a szenvedés. Samantha betegsége, jóllehet nem volt halálos, de elhúzódó volt, és további komplikációktól sem volt mentes. Mindezt a tapasztalatot felfejtendő keresi a feleletet kérdéseire az imádkozó ember – Pete Greig –, ismerkedve Isten válaszaival, Isten ritmusával, látszólagos érzéketlenségének okaival.
Számtalan, milliónyi kérés száll fel mindennap Istenhez. Miközben azért fohászkodom, hogy induljon már a busz, nehogy elkéssek, más talán éppen azért imádkozik, hogy csak késsen még pár percet, és ő is elérje. Isten pedig egységben látja ezt a sok-sok kérést.
Talán ez háborít fel bennünket a legjobban. A Templom hűséges munkásának, Jairusnak miért kellett elveszítenie az egyetlen ártatlan lányát? A naimi özvegyasszony egyetlen kincsét, a fiát miért engedte meghalni Isten? Hogyan eshetett meg az, hogy egy ember drága fia megszállott lett, a tűzbe vetette magát, és a gonosz lélek befolyásától szenvedett? (vö. Mt 17, 14–20) Miért kellett ezt egy apának végignéznie? Miért kellett Pete Greignek és gyermekeinek végignézniük a szeretett feleség és édesanya éveken át tartó szenvedését? Miért esik össze és hal meg a szalagavatón egy diák, minden előzmény nélkül, anélkül, hogy meglátta volna az élet kiteljesedését? Miért veszíti el egy édesanya a magzatát a várandósság közepén, nagy fájdalmak között? Miért hallgat Isten? Elie Wiesel holokauszttapasztalatban megfogalmazott sorai mélyen kifejezik ezt az érzést:
„Hallottam, hogy a tiszteletes hangja felemelkedik, erőteljesen, de ugyanakkor megtört hangon, az egész gyülekezet könnyei, zokogása, sóhaja közepette: »Az egész föld és a világmindenség Istené!« Minden pillanatban megállt, mintha nem lenne ereje, hogy megtalálja a szavak mögött rejlő értelmet. A dallam szinte zakatolt a torkában.
Én pedig, a misztikus, aki voltam, azt gondoltam: Igen… De ezek az emberek, akiket elárultál, akiket kínozni, mészárolni, elgázosítani, elégetni hagytál, mit csinálnak? Imádkoznak előtted! Hozzád! Dicsőítik a Te nevedet!
»Minden teremtmény Isten nagyságáról tesz tanúságot!«
A szemem nyitva volt, és egyedül voltam – rettenetesen egyedül egy Isten és ember nélküli világban. Szeretet és irgalom nélkül. Már nem voltam más, csak hamu, mégis erősebbnek éreztem magam, mint a Mindenható, akihez oly sokáig kötődött az életem. Ott álltam az imádkozó gyülekezet közepén, és úgy figyeltem, mint egy idegen.”
A nagy és megmagyarázhatatlan szenvedéseket látva sok ember jutott ugyanarra a tragikus felismerésre, mint Elie Wiesel. És nem is okolhatjuk őket ezért. Jogos, legitim érzések és döntések lehetnek ezek. Istenre haragudva „megszűntek könyörögni”. Sokan persze nem hagyták el a hit közösségét, hanem „az imádkozó gyülekezetben maradtak, és idegenként figyelik azt”. Még mindig hisznek Istenben, de kételkednek a jó szándékában. Amikor a megválaszolatlan imákra tekintünk, könnyen arra a következtetésre jutunk, hogy nincs Isten, s ha mégis van, akkor könyörtelen szadista vagy tehetetlen öreg bácsi. Ilyenkor azonban Isten eltávolítása a szenvedésünk egyenletéből nem old meg semmit. Bármilyen problematikusnak tűnik is a létezése, Isten nélkül egy csőd, egy tönkrement házasság, egy leukémiás négyéves gyermek, egy ittas sofőr által elgázolt édesanya, azaz az élet tragédiái mind értelmetlen veszteségekké válnak a nagy evolúciós kaszinóban. Isten nélkül reménytelenül egyedül maradunk a kiforgatott valóságban, a lelki vigasztalás és a természetfeletti beavatkozás reménye nélkül, legyen az bármennyire távoli is. Semmi sem menthet meg minket. Mi, akiknek meg kell halnunk, csoda után kiáltunk. Jonathan Sacks rabbi szavaival az istenkérdés mintegy „magányosságunk megváltásaként” tűnik fel.
Ennek tudatában is igaz azonban, hogy a jelen esetben – a szenvedést, a kicsinyek, az ártatlanok szenvedését látva – nem tudunk gyors válaszokat adni.
Elhamarkodott válaszokat aligha volna jó adnunk. Ehelyett figyelünk. Az ártatlanok szenvedésének kérdését felvetve sem marad más lehetőségünk. Figyelünk Isten kezére, cselekvésére és akaratára. Az értelmetlen szenvedés pillanataiban a gyorsan és felületesen megfogalmazott válaszoknak vajmi kevés hasznuk van. Jobb várni, és figyelni. Ilyenkor nagyon mélyen érthetjük meg a cselekvését.
A Nobel-díjas orosz író, Alekszandr Szolzsenyicin elmesél egy történetet abból az időből, amikor Sztálin fogva tartotta a szibériai Gulagon. Egy nap, amikor fagypont alatti hőmérsékleten dolgozott, végül a tűrőképessége végére ért. Lapátját eldobva egy padra rogyott, és várta, hogy egy őr agyonverje. Látta, hogy ez másokkal is megtörtént korábban. Mielőtt ez bekövetkezhetett volna, egy rabtársa csendben odalépett hozzá, és egyetlen szó, minden magyarázat nélkül a kereszt jelét karcolta a sárba, majd elszaladt.
Az isteni empátia szembesítő felismerésénél a kereszt újra felébresztette Szolzsenyicinben azt a reményt, hogy Isten számára minden lehetséges – még egy szibériai koncentrációs táborban is, ahol minden jel ennek az ellenkezőjére utal. Valaki már megismerte előttünk a felfoghatatlan és értelmetlen szenvedést. Az ártatlanok szenvedését. Az ő földi léte – egy gyermek léte – a betlehemi nyomorban és elutasítottságban kezdődött. Ennek a földi létnek, amely tele volt a törődés gesztusaival, a kereszt vetett méltatlanul véget. „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mt 26,39) – ezek Jézus szavai a nagy szenvedéstörténet első lépéseit tapasztalva. A teljes elhagyatottságnak meg kellett történnie. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem” (Mt 27,46) – az istenember így kiáltott fel a szenvedés mértékével szembesülve.
Fotó: Fábián Attila (Giotto di Bondone: Aprószentek, 1306); portré: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
