Advent lényege a csodálkozás, fogalmazott ismerősöm, amikor megkérdeztem az ünnepi hetek lényegéről. Pontosított: a rácsodálkozás arra, hogy még mindig van advent és karácsony, annyi romlottság, rafinált embertelenség ellenére, mint amiben élünk. Való igaz, a hitnek az egyik legnagyobb ajándéka: az emberi tompultsággal szemben (Kálvin) visszaadja azt a képességet, hogy a ma született gyermek ámulásával legyünk képesek rátekinteni mindenre.
A Biblia maga a rácsodálkozás könyve, dokumentuma, ahogyan a parányi ember el tud gyönyörködni Isten fenségén, csodálatos művein. Jób és Dávid elámul a Mindenható csoda dolgain égen, földön, amit aztán a teológusok egész sora követ csodalátásukkal. Kálvin hatalmas teológiai-filozófiai művében, a Keresztyén vallás rendszerében tovább finomítja a csodálkozás kultúrájának szemléletmódját.
Így fogalmaz: „Ne restelkedjünk a világnak ezen a csodálatos színterén istenfélő módon gyönyörködni Isten nyilvánvaló és látható dolgaiban”. Ő fogalmazza meg, hogy hitünknek legelső bizonyítéka a rácsodálkozás képessége Isten műveire (Inst 1.14.20). Az idők teljességében, az idő csúcsán történt meg az Ő Fiának eljövetele, adventje.
Például: Kant Königsbergben, a balti-tengeri kéklő tengervégtelenre és a csillagos kék égre tekintve fogalmazta meg: „Nincs csodálatosabb, mint a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem”, ami Isten parancsolatainak megéléséből adódik. Talán annyit még, a mához közeledve, hogy két-három nemzedékkel ezelőtt a hazai ébredési hullámokban szabályosan végigáradtak az ébredési énekek a lelkek millióin.
Közöttük az egyik halleluja-ének ezt a rácsodálkozást így fogalmazta meg: „Miért, hogy Ő, kit angyalének dicsért,/Költötte ránk szerelme kincseit?/ Vagy mint pásztor, az elveszett után járt,/elmémmel fel nem foghatom, miért?”.
2023-ban pedig, amikor a múlt század egyik túlélőjét, a 97 éves Moltmann professzort, a remény teológiájának világszerte ismert protestáns teológusát megkérdeztem, mi élteti, a válasz ennyi volt:
Nem csak az agyonrombolt ökokörnyezetben, az egyre fékevesztettebb, egymást romboló emberi környezetben, hanem Isten-környezetben. Ez az egyetlen esélyünk a túlélésre. Most néhány vallomást olvashatunk csodálkozó tudósoktól. Adventi zarándokoktól vagy már megérkezettektől.
1916-ban az Egyesült Államokban 1000 tudóst kérdeztek meg arról, hogy hisznek-e egy személyes Istenben, aki meghallgatja az imáikat. 40 százalékuk mondott igent. 1996-ban 1000 tudósnak tették fel ugyanezt a kérdést. Erre a kérdésre ezúttal is igennel válaszolt a tudósok mintegy 40 százaléka („Spectrum of Science”, 1999). Az 1916-os felmérés szervezője felmérését további kutatások kezdetének szánta – azzal a szándékkal, hogy bemutassa, a tudósok személyes Istenbe vetett hite az idő előrehaladtával (és a tudomány fejlődésével) hanyatlik-e vagy sem.
John Lennox oxfordi matematikus ezt írja „Eltemette Istent a tudomány?” c. könyvében: „Az emberi intelligencia a végső soron értelmetlen és céltalan anyagnak köszönheti létrejöttét? Vagy létezik egy Teremtő? Egyesek az egyik, mások a másik felvetést vallják magukénak”.
„Az embereknek szükségük van a természettudományokra, hogy ismerjék az anyagi világot, és a hitre, hogy cselekedjenek. A vallás és a tudomány nem zárja ki egymást, ahogyan egyesek hiszik, hanem inkább kiegészítik és függenek egymástól. A hívő ember számára Isten a kezdet, a tudós számára minden megfontolás végén van Ő” (Max Planck fizikus, a kvantumelmélet megalapítója, 1858-1947).
„A csillagászat azt jelenti, hogy olvasunk Isten gondolataiban” (Johannes Keppler, matematikus és csillagász, 1571-1630).
„A világegyetem csodálatos elrendezése és harmóniája csak egy mindenható lény terve szerint jöhetett létre. Ez marad végső meglátásom” (Isaak Newton, fizikus, matematikus és csillagász 1643-1727).
„A modern fizika szükségszerűen Isten felé vezet bennünket, nem pedig eltávolít Tőle. Az ateizmus feltalálói közül senki sem volt igazán tudós. Mindannyian nagyon középszerű filozófusok voltak” (Sir Arthur Stanley Eddington, csillagász és fizikus, 1882-1946)
Néhány célba találó mondata: „A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak”. „Minél jobban megérted az univerzum működését, annál közelebb kerülsz Istenhez”. „Vallásom egy korlátlan szellemi erő iránti alázatos csodálatból fakad, amely/aki a legapróbb dolgokban is megmutatkozik, amelyeket törékeny és gyenge elménkkel meg tudunk fogni. A felfoghatatlan univerzumban megnyíló spirituális intelligencia jelenlétének mély, érzelmi meggyőződése alkotja az Istenről alkotott elképzelésem lényegét”. „Vallásos érzésem a természet törvényeiben megmutatkozó harmónia csodálatában rejlik”.
Valamikor az 1930-as években nagyon elege lett mindenből, s kivágyott a számára a közvetlen Isten-ölelést kifejező erdélyi Radnai-havasokba. Ott az ég-föld közötti tiszta ragyogásban szólongatta Istent: „Az önmagával, a megismerés korlátaival állandóan küzdő tudós nemigen tud nem kapcsolatba kerülni valamilyen módon azzal, Aki vagy ami a megismerhetőn túl van. Zsoltárokat énekel Neki, mint tette ezt egykor Dávid király”.
Nem kétséges, Kiről írta ezt. „Nem vallásos, hanem istenfélő ember vagyok… Egy vallásos ember meg tudja mondani, hogy ki az Istene, hogy hol van Isten, hogy az én Istenem más, mint a te Istened. Egy istenfélő ember csodálattal tekint fel és azt kérdezi, mi az, hogy Isten? És azt is szeretném tudni, hogy valójában, mit jelent a ’teremtés’! Egy istenfélő embert mélyen áthat a természet és a teremtés nagyszerűsége.” (Kétrészes írás található Szent-Györgyiről a Felvidék.ma oldalon).
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
