Ahogy épül és szépül a templom és közösségi tere, s ahogy a munkából kiveszik a részüket az emberek, úgy kel életre a plébániai közösség. „Küldetésünk van, hogy az üzenetet, az üdvösségre való meghívottságot és Isten feltétlen szeretetét közvetítsük mindenkinek” – ezzel az elkötelezettséggel hirdetett missziós évet a budapest-külsőangyalföldi Mária Keresztények Segítsége Plébánia.
Varga Norbertet, a papi közösség moderátorát kérdeztük a közösség életéről, terveiről.
– A Babér utcai Szent Mihály-templom mellett a Rokolya utcai templomot is ellátják 2021 óta. Milyen állapotokkal találkozott a plébánián?
– Hányatott sorsú a templom és a plébánia is. Lehangoló állapot fogadott, lerobbant épület, elhanyagolt kert, ami sok lommal volt tele. Rengeteg feladat várt ránk. Lomtalanítani kellett, azután belevágtunk a közösségi terem rendbehozatalába; összekalapoztam a pénzt a felújításra. A terem adottságai eleve kiválóak, s ezt még tovább fokozta, hogy a rendbe tétele során tágas térré tudtuk alakítani, amelynek színpadja is van. A templomban is elvégeztünk jó néhány alapvető felújítási munkát. Folyamatosan rendezzük az udvart, a kertet, ma már alkalmas közösségi programok befogadására. A munkálatok még nem fejeződtek be, de jó úton haladunk.
– Könnyen ment az ismerkedés a hívek közösségével?
– Magam is dolgoztam a felújítási munkák során. Például kertészkedtem, hiszen eredetileg kertész a végzettségem, szeretek növényekkel foglalkozni. Egy éven keresztül túrtam a földet. A kerítés mellett gyerekek játszottak, a szomszédban ugyanis óvoda van. Csüngtek a kicsik a kerítésen, nézték, amint dolgozom, és kérdezgettek: Te ki vagy? Hogy hívnak? Nagyon aranyosak voltak. Mondtam, hogy Norbi atya vagyok. De fura neved van! – mondta az egyikük. Aztán megszokták. Otthon meséltek a találkozásunkról, mire a szülők kíváncsiak lettek, ki ez a Norbi atya, és egyszer megkeresett az egyik szülőpár. Ebből a családból csak az anyuka van megkeresztelve. Azzal a kéréssel jöttek, hogy legyen katolikus hittan az óvodában. Lett, és azóta is van. Fellelkesültem ezen az eseten, végiglátogattam az összes óvodát, és mindenütt elindítottuk az ovis hittant. Nagyon jó a kapcsolatunk; a Mária-teremben tartják a közösségi programjaikat. Karácsonykor egy óvónőkből álló kórus ad koncertet. Az iskolás gyerekek betlehemeket készítenek, ezekből kiállítást rendezünk, és várható, hogy a gyerekek révén eljönnek a templomba a szülők is. S ha már itt vannak, lehetőség nyílik arra is, hogy megszólítsuk őket.
– Mi a Rokolya utcai plébánia története, és kik lakják a területét?
– A környező templomok – a Lehel téren, a Béke téren és a Babér utcában – a harmincas években szépen fel tudtak épülni központi, fővárosi beruházás keretében. Itt, Angyalföld peremén szervezőlelkészség létrehozását tervezték. Főként MÁV-dolgozók laktak errefelé, és megvolt az igényük arra, hogy templomot építsenek. Grandiózus tervek készültek, meg is kapták a telket. Ami ma a templom, azt szánták közösségi térnek, kultúrháznak, s a mai óvoda helyére tervezték a templomot. 1942-re elkészült a kultúrház és a templom alapja, de elfogyott a pénz vagy a szándék, és bizonytalanná vált, folytatható-e az építkezés. Így aztán az épület alsó szintje kultúrterem lett, a felső szint pedig a templom, amit fel is szenteltek. A lakosság jó része tősgyökeres. Az építkezés alatt segédkezők mesélték, hol mi volt régen, még arra is emlékeznek, milyen fák nőttek a kertünkben. Sokan vannak, akik a család bővülése miatt elköltöznek, de többnyire új ingatlant is itt választanak maguknak, Angyalföldön maradnak. Vonzó a családok számára, hogy a kerületben sok a játszótér, a zöldfelület, az iskola, óvoda. Persze olyanok is akadnak, akik idővel máshová költöznek: itt kezdik a családi életüket, de aztán amint lehet, mennek az agglomerációba.
– Nem várták meg az építkezés befejezését, advent első vasárnapján missziós évet hirdettek. Hogyan született az ötlet?
– Amikor hazafelé jöttem Olaszországból, Padovában megálltam egy imádságra Szent Antal sírjánál, aki a bérmavédőszentem. Hordoztam magamban a két plébániát a nehézségeivel, küzdelmeivel, lehetőségeivel, s akkor jött a sugallat, hogy indítsunk missziós évet. Valójában magam sem tudtam, hogyan kell egy ilyet megvalósítani, de Erdő Péter bíboros atya biztatott. Felhívta a figyelmemet arra, hogy
A missziós év 2023 advent első vasárnapjától 2024 Krisztus Király ünnepéig tart.
– Kik vesznek részt ebben a munkában?
– Gyönyörű ez a történet. Amikor felvetettem az ötletet a papi közösségben és a plébániai képviselő-testületben, örömmel fogadták. Majd a Rokolya utcában verbuválódott egy tíz-tizenöt emberből álló csapat. Eleinte havonta, majd kéthetente találkoztunk. Két hitoktatónk, két sekrestyésünk, a kántorunk, mi, papok és a két diakónusunk, valamint a hívő közösség néhány tagja dolgozik együtt. Péntek esténként tartottuk a megbeszéléseket. Rendszerint az egész hét fáradtságával érkeztem, de a találkozó végére mindig úgy éreztem, szántani volna kedvem.
Inspirálóak voltak az együttlétek, mindenki szívesen vállalta a feladatokat. Plakát, molinó, programfüzet készült, mindennek akadt gazdája.
– Milyen szempontok szerint állították össze az év programtervét?
minél szélesebb kört elérni. Nem Budapestnek kínálunk programokat, hanem kifejezetten azoknak, akik hozzánk tartoznak, itt élnek a plébánia területén. Az Alpha-kurzus a hit iránt érdeklődőket hívja, a Szentlélek-szeminárium pedig azokat, akik meg akarnak erősödni a hitükben. Dolgozni szeretnénk a belső összetartozáson, hogy aztán a plébániához tartozók ki tudjanak lépni a kívülállók felé. A programok szervezése során közösségek alakulhatnak ki, hiszen a megvalósításhoz szükség van önkéntesekre, akik összetalálkoznak, és bevonódnak a missziós év munkálataiba. Úgy látom, megvan az emberekben a nyitottság, vágynak Isten közelségére. Ami most történik, az egy kezdet, amelynek a Teremtő látja már az útját és a célját.
– A missziós év keretében litániára, rózsafüzér-társulatba, szentségimádásra és taizéi estre is várják a híveket. A népi vallásosság hagyományos gyakorlatai és az újabb hitéleti formák is szerepelnek a programok között.
– Valóban, a kettőnek együtt kell megjelennie az események sorában. A népi vallásosság hagyományai az egyházi évre épülnek, amelynek megvan a maga dinamikája, ismétlődése. Egy spirálhoz hasonlítható: látszólag ugyanazt ünnepeljük, de egyre inkább elmélyülve, a hittitkokat mindjobban megismerve, megélve. Ugyanakkor helyet kell adni az újabb hitéleti formáknak is: szükség van dicsőítésre, gitáros énekekre, de a májusi litánia is. Ha a hagyományokhoz magyarázatot fűzünk, s így megmutatjuk, miről is szólnak valójában, akkor azok is rokonszenvessé válnak az emberek számára. A szállást keres a Szent Család adventi hagyománya például egyesek számára furcsa, negédes lehet. Mi értelme, hogy szobrokat viszünk körbe? – gondolhatják. De ha úgy fogják fel, hogy a Szent Család áldása érkezik a családhoz, akkor már másképpen hat. Ez a szokás elvezet a közös imádságra, és arra is, hogy találkozzon az egyik család a másikkal.
A templomba hívjuk őket, közösen imádkoznak, s azután jelképesen innen „viszik haza a Szent Családot” egy kép és egy szobor formájában, ami otthon felállítható; a kicsik odaléphetnek hozzá, megsimogathatják Jézus arcát. A gyerekeknek fontos, hogy testközelbe kerülhessenek Jézussal. Advent első vasárnapjával indul a szentcsaládjárás, és december 24-én fejeződik be.
– Évek óta működik a plébánián a szeretetvendégség, és a missziós évben is folytatják. Hogyan kell elképzelnünk ezeket az alkalmakat?
– A karitászunk minden hónap első vasárnapján ebédre hív nyolcvan-kilencven hajléktalan vendéget. A hét órai misén vesznek részt a főzőcsapat tagjai, azután átjönnek a plébániára, és elkezdik készíteni az ebédet. Baráti társasággá kovácsolódtak, és mindig kapcsolódnak hozzájuk újabb segítők is. Egyeztetik, ki főzzön; állandóan vannak jelentkezők, és a támogatókat is ők maguk találják meg. Szájról szájra terjed a szeretetvendégség híre a rászorulók között, számítanak rá, és megtalálnak minket. Szeretnek idejönni. Édesapám azt tanította nekem, hogy az a család marad együtt, amelynek van célja.
Erre gondolunk itt is. Az önkénteseink tudják, hogy vendégségbe hívjuk az utcán élő testvéreket, és hogy nem pusztán az élelemről van szó, hanem arról, hogy beszélgessünk velük, segítsük őket. Közülük két hányatott sorsú, nagyon szerethető embert én eskettem. Szép volt az egész, és öröm, hogy ma is együtt vannak. Feladatunk, hogy formáljuk az ő lelki üdvösségüket is, és hogy megtapasztalják: van a világon feltétlen, önzetlen szeretet, amit Istentől kapunk, s aztán továbbadunk. Amikor megérzik ezt, megerősíti őket, hogy bármikor megmerítkezhetnek ebben a szeretetben. Az ebédhez mindig kapcsolódik egy kis kulturális esemény is. Valaki gitározik, énekel egy-két vallásos éneket, és persze mást is, Bikinit, Eddát… Most zongorázni fog valaki, zenés ebédünk lesz, de tervezünk filmvetítést, előadást is.
– Akadnak a vendégek között olyanok, akikben kialakul az Egyház iránti kötődés?
– Nem igazán. Eljönnek a templomhoz, találkoznak egy pappal, ez talán betudható az ő istentiszteletüknek. Kapcsolatok jönnek létre, néhányan részt vesznek szentmisén is, de ez egy hosszabb folyamat, és talán soha nem simulnak bele teljesen. A társadalomnak nem integrált személyei ők, így a társadalmi együttélés különböző formáiban sem vesznek részt. Idegennek érzik magukat. A misén megállnak hátul.
– A missziós programok között szerepel a takarítás is és sokféle más közös tevékenység.
– A három misére körülbelül százan járnak nálunk. Nincs annyi hasonló érdeklődésű ember, hogy mindenkinek csoportot indíthassunk. A felújítás során segíteni hívtuk az embereket, sokan eljöttek olyanok is, akik még soha nem jártak a plébánia közösségi termeiben. Most már kezdik a sajátjuknak érezni a plébániát. Segít ebben az is, ha az ember arra gondolhat: én tiszítottam meg az ablakot, én mostam fel a festéket a kőről. Megszólítják egymást, rájönnek, hogy szomszédok, s így ismeretségek, barátságok szövődnek, és remélem, közösségek is. Az alulról induló kezdeményezések működnek jól, a közösségi együttlétnek azok a formái, amelyekben maguk az emberek szeretnének összejönni egymással. Adhatok ötleteket, és csoportosulhatnak akörül; máskor meg ők keresnek meg minket, hogy ilyen vagy olyan csoportot szeretnének, és kérik, hogy segítsünk nekik elindulni. Most már megvannak az ehhez szükséges közösségi terek, és bízom benne, hogy meglesz ennek az eredménye.
A lehetőségeink jók. A templom télen fűthető, nyáron hűthető. Ez persze anyagi terheket ró ránk, de otthonossá vált a környezetünk.
– Mit vár a missziós évtől?
– A missziós évben azért imádkozunk, hogy „szent idő legyen, a kegyelem ideje mindenkinek: a növekedés ideje a fiataloknak, a megújulás ideje a családoknak, a felüdülés ideje az időseknek, a gyógyulás ideje a megtörteknek, az öröm ideje a szomorúaknak, a megbocsátás ideje a bűnösöknek, a megerősödés ideje a közösségnek, s a hazatérés ideje azoknak, akik távol vannak”.
Fotó: Merényi Zita (a fotók advent első vasárnapján, december 3-án készültek a missziós év megnyitásán)
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 11-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
