Érsekújvár történelme tulajdonképpen az 1526-os mohácsi vész utáni évtizedekkel kezdődik, amikor három esztergomi érsek: Várdai Pál (1483–1549), majd Oláh Miklós (1493–1568), végül Verancsics Antal (1504–1573) kezdeményezésére fokozatosan kiépítették azt az erődítményrendszert, amely egészen 1663-ig sikeresen védte a várostól északra és nyugatra fekvő területeket a törökök támadásai ellen.
Az elmúlt több mint ötödfél évszázad során igencsak mozgalmas volt a város sorsa. Elég csak a törökök kiűzésére, a kuruc felkelésre, az 1848/49-es magyar forradalomra és szabadságharcra, az első és a második világháborúra, a zsidók elhurcolására, a város 1945-ös bombázására, a magyarok ellen elkövetett törvénytelenségekre és a négy évtizedig tartó kommunista uralomra utalni. Ezek az események többnyire mély nyomokat hagytak nemcsak a város épületeiben, hanem az itt élők hétköznapjaiban is.
Hosszan sorolhatnánk a neveket, de közülük most csak egy emberét emelném ki, mivel ő az, aki mindmáig küldetésének tartja, hogy szülővárosa múltjáról, intézményeiről, épületeiről, lakóinak szokásairól és a város szolgálatában végzett szellemi vagy gazdasági tevékenységéről újabb tényeket tárjon fel és tegye mindezt közkinccsé.
A kötethez Benyovszky Mánya Ágnes írt Előszót, és ebben egyebek mellett ez olvasható:
Vajon mi lenne, ha az ezerarcú filmbéli gazember, Fantomas keze egészen Érsekújvárig elérne, és egyik napról a másikra eltüntetné a Korzó kövezetébe ágyazott, a város múltjáról mesélő bronztáblákat vagy a Fő téri Szentháromság-szoborcsoportot? Biztos vagyok benne, hogy ez egyeseknek fel sem tűnne, rezzenéstelen arccal haladnának tovább a szokásos útvonalukon (…) Remélem, lennének olyanok is – magamat is ide sorolom –, akinek azonnal feltűnne a változás, a város testébe beépült fontos részletek hiánya. Ők lesznek azok, akik nagy élvezettel forgatják majd ezt a könyvet…”
El kell mondanom, hogy a múlt század hatvanas éveinek derekán – bejáróként – az érsekújvári gimnázium diákja voltam, és akkor még inkább a magyar szó volt a gyakoribb az utcákon vagy az üzletekben, és maga a város is – noha 1960-ban járási székhellyé „avanzsált” – egykori paraszti múltjának jegyeit még őrizte itt-ott. Mi még a 19. században épült – később Pázmány Péterről elnevezett – gimnázium épületében osztoztunk a tantermeken a szlovákokkal, de később a magyar diákokat „elköltöztették”, jelezve, hogy az egykor szinte színmagyar várost a szlovákság minden téren szeretné birtokba venni. Ez a folyamat már 1919-ben elkezdődött, amikor a cseh légiók olykor brutális eszközökkel, sok halálos áldozatot követelő hadműveleteikkel elfoglalták a várost és elkergették a korábbi városvezetést. Pedig akkoriban még nem voltak kijelölve a trianoni határok, így talán nem meglepő, hogy a „honfoglalók” időnként fegyveres ellenállásba ütköztek, de ezeket – már csak annak folytán is, hogy túlerőben voltak és tüzérségük is volt – véresen megtorolták. A két nemzet együttélése azóta sem mondható harmonikusnak, az 1945 utáni magyarellenes állampolitika pedig még rátett erre egy lapáttal. A legutóbbi népszámláláskor (2021-ben) a város 37 791 lakosából a magyar nemzetiségűek részaránya már csak alig 21,5 százalék volt, ami – ha a magyar anyanyelvűeket is hozzászámítjuk – 9200 főt tesz ki, de a több mint 2500 ismeretlen nemzetiségű között is feltehetően nagyon sok „magyart” találnánk.
A kiváló helytörténész és érsekújvári lokálpatrióta (aki feleségével évekkel ezelőtt egy magánkönyvtárt alapított és mostanában szívesen kalauzolja az érdeklődőket városnéző történelmi sétákon) egy interjúban elmondta, miért is fogott ennek a könyvnek az összeállításába, miután eredetileg a város személyiségeiről tervezett egy kiadványt megjelentetni:
Ekkor jutott eszembe, hogy Érsekújvárnak nincs egy normális műemlék-jegyzéke, ahol ott a szerző, a mű címe, milyen anyagból van, mikor adták át és hol található. Álmomban sem jutott eszembe, hogy ennek a feltérképezése milyen szenvedéssel jár. Egy hónapig jártam összeírni a szobrokat. Eddig mindig magyarul írtam a könyveket, de voltak olyan szerzők, akikről semmit sem találtam magyarul. Itt segített a mesterséges intelligencia és a nyelvi lektorok. Száz köztéri, mindenki számára hozzáférhető szobor van a könyvben, az iskolákban, galériákban találhatókon kívül ide tartozik a kórház és a vasútállomás csarnoka is.”
Az anyaggyűjtés és a könyv írása során számos kisebb-nagyobb problémával is meg kellett küzdenie, kezdve egy balesettel, folytatva azzal a körülménnyel, hogy a kültéri műemlékeket, különösen az emléktáblákat először alaposan meg kellett tisztítani, hogy a rajtuk levő szöveg jól olvasható legyen a felvételeken.
A kötet zárófejezetében a különböző helyeken elhelyezett emléktáblák, reliefek fényképeit és rövid leírását találjuk. Különösen megdöbbentők azok a felvételek, amelyeken (20 táblán) a holokauszt 2652 ismert érsekújvári zsidó áldozatának neve olvasható.
Végezetül ismét B. Mánya Ágnest idézném:
Az épületek falán elhelyezett emléktáblák, domborművek, a városban felállított szobrok, valamint eltávolított, összetört, eltűnt társaik mind-mind részei (voltak) a városképnek, figyelmet érdemelnek. Strba Sándor helytörténésztől, Érsekújvár krónikásától megkapták. Most rajtunk a sor, hogy nyitott könyvvel és szemmel bejárjuk a várost.”
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
