Áttáncolni egy város történelmén Juhász Katalin2023. 12. 05., k – 10:22
Az immár városi teátrumként funkcionáló Hviezdoslav Színház (DPOH) azt a nemes célt tűzte ki maga elé, hogy kortárs szerzők darabjaiban mutassa be Pozsony múltját, jelentős személyiségeit, kultúráját, társadalmi viszonyait. Ez kissé szájbarágós projektnek tűnhet, de csodák csodája: működik.
Már az előző, Pressburger Fight Club című előadás is felvillantott valamit a pozitív törekvésekből – a krav maga önvédelmi rendszert megalkotó magyar fiúról, Lichtenfeld Imiről, illetve a zsidóüldözésről szólt. A vasárnap bemutatott Pozsony Dance Club metaforikus főszereplője egy kávéház, amely tanúja volt történelmi fordulópontoknak, fontos döntéseknek, nagy szerelmeknek, álmok valóra válásának és/vagy szétfoszlásának.
Számos példát láthattunk már filmen és színházban a „ha ezek a falak mesélni tudnának” jellegű dramaturgiára, itt azonban meg is személyesítik a kávéházat: a zseniális Zuzana Kronerová „alakítja”. Mesélőként és aktív szereplőként ő vezet végig minket 175 év történelmén, kezdve 1848. március 17-ével, amikor Kossuth Lajos Pozsonyban is kihirdette a forradalmat. Ez a nevezetes performance az akkori Zöldfa Szálló (a mostani Carlton) erkélyén zajlott. A tér, ahol a szálló, illetve a kávéház működik, a történelem során volt már Promenade, Theaterplatz, Radetzkyplatz, Kossuth Lajos tér, Palackého Sady, a magyarok simán csak Sétatérnek hívták, jelenleg pedig Hviezdoslav, vagyis a magyar anyától származó Országh Pál nevét viseli – de ebbe most ne menjünk bele.
Pozitív gesztus, hogy a város magyar neve szerepel a darab címében, mert – amellett, hogy az első részben csak úgy záporoznak a magyar mondatok a színpadon – az alkotók érezhetően igyekeznek elfogadtatni a várhatóan nagyrészt szlovák ajkú közönséggel azt a tényt, hogy Pozsony mindig is multietnikus város volt, ahol a szlovákok nagyon sokáig kisebbségben éltek. És hogy ezen ma már felesleges rágódni. Sőt, szerintem bújtatva az is benne van a darabban, hogy a város lakói sokat köszönhetnek a magyar kultúrának. Kossuth „erkélyjelenete” után ugyanis rögtön ugrunk 38 évet az időben, és a Bánk bán pozsonyi bemutatójáról, a szomszédos Nemzeti Színházból érkeznek a színészek a kávéházba, hogy ott is megfürödjenek a rajongók szeretetében.
A darabot Terézia Hladká dramaturggal együtt az a Valeria Schulczová írta és rendezte, aki nem mellékesen a színház igazgatónője, és aki a kollektív emlékezet mellett a „kollektív felejtés” problematikájával is szeret foglalkozni. Furcsának tartja például azt, hogy látványos és fájdalmas félrekormányzások, az egész ország életére negatívan ható politikai döntések, cudar gaztettek után soha senkit sem vontak felelősségre nálunk. Még a Csehszlovákia szétválását követő évek rablógazdaságát is azzal magyarázták sokan, hogy ez egy fiatal állam, a maga gyermekbetegségeivel, amelyeken túl kellett esnie.
A előadás koreográfusa Ladislav Cmorej volt, aki finom, jelzésszerű mozgásszínházi elemeket kevert drasztikus, szavak nélkül beszélő táncjelenetekkel. A folyamatosan szűkülő társadalmi teret, a fogyatkozó érvényesülési lehetőségeket például azzal a régi klasszikus játékkal szemlélteti, amikor székeket sétálnak körbe a játékosok, adott jelre le kell ülniük, és minden forduló végén kivesznek egy széket a körből, vagyis a leglassúbb kiesik. Ez a motívum a színpadon fokozatosan élet-halál harccá válik. Egy másik erős pillanat: egy lány szenvedélyes táncot lejt a háborúból hadirokkantként visszatérő, kerekesszékes szerelmével.
Bámulatos, mi minden ábrázolható tíz székkel és néhány asztallal a színpadon. Ezeken kívül a díszletet csak egy plafonszerű elembe kivágott kör képezi, melybe archív fotókat vetítenek, legtöbbször a Carlton Szállóról. Ez a kör az első felvonás végén ráereszkedik a szereplőkre, és hirtelen mindenki megérti, hogy itt bizony a történelem örök körforgásáról van szó. Arról, hogy az emberiség képtelen tanulni saját hibáiból. És ez alól a pozsonyiak sem kivételek.
A másik erős jelkép a bőrönd. Régi, kopott daraboktól egészen a rózsaszín gurulós példányokig sokféle koffer szerepel egyszerre a színen, ami nem rendezői hanyagság, hanem fontos üzenet, az imént említett örökérvényűséget kidomborítandó. Ezekkel vonulnak el a zsidók Auschwitzba, ezekkel vonulnak el a városból a magyarok és a németek, akik egyik napról a másikra háborús bűnösök lettek, ezekkel lépnek le a jobb életre, több lehetőségre vágyó fiatalok nyugatra, és ezekkel érkeznek hozzánk az ukrán menekültek. Az előadás ugyanis napjainkban végződik, pontosabban az őszi parlamenti választás előtt tették le a tollat az alkotók. De még belekerült, hogy ez az ország négyévenként újrakezdi az életet, lenullázva az addigiakat. Lazán kiradírozzuk az agyunkból az elmúlt időszakot, mintha meg sem történt volna – miközben azon kesergünk, ami 2-3 száz évvel ezelőtt történt.
A Pozsony Dance Club sokkal didaktikusabb és tendenciózusabb előadás is lehetett volna, ha fanatikusabb alkotók kezébe kerül a nyersanyag. Így viszont minden nézőnek lehetősége van levonni a tanulságot, mert csak a tényeket kapja meg hozzá, abszolút emészthető formában. Olyannyira, hogy az előadást bátran játszhatják középiskolásoknak is, akik amúgy is keveset tanulnak az elmúlt időszak hazai történelméről, még a rendszerváltásról sem tudnak szinte semmit – ahogy az számos tévés ankétból kiderült.
Zuzana Kronerová mellett több más főszereplője is van az előadásnak, sőt, mindenki megkapja a maga kulcsjelenetét, úgyhogy soroljuk is fel a színészi gárdát: Juraj Bača/Alexander Maďar, Zuzana Bartoš Porubjaková, Karol Csino, Juraj Hrčka, Adam Jančina, Annamária Janeková, Peter Kadlečík, Bronislava Kováčiková, Martin Madej, Kristína Tormová és Katrin Virágová.
Élő kávéházi zenekar muzsikál a színen (Marcela Cmorejová, Martin Dohňanský, Martin Hasák, Denis Pagáč), akik közül ketten színészi feladatokat is vállaltak. A mozgásszínházi elemek mellett a dalok is sokatmondóak: Helena Vondráčková álomvilágba repít, Bob Dylan Blowin’ in the Wind-jének cseh verziója felkavar, Karel Kryl dala a rendszerváltást idézi meg, Peter Dvorský nemzeti érzéseket szít (Najkrajší kút v šírom svete je moja rodná zem…), de felcsendülnek Jan Werich, Karol Duchoň, Marta Kubišová és mások ikonikus dalai is. Persze ezt a réteget a fiatalabb nézők közül sokan nem értik már, de ők is elégedetten távozhatnak azzal a tudással, amit kapnak. Az ötven éven felüliek közül pedig sokan el is pityerednek majd. Én legalábbis láttam néhány könnyes arcot kifelé menet. Az előadást legközelebb december 19-én játsszák.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
